XVII. Ha férje teoretikusan megpendíti előtte azt a témát, hogy
mostanában feltűnő nagy a válások száma, ő így vagy ehhez hasonlóan
szólal meg: «Én tőled nem válnék el soha!» Vagy: «Örülök, hogy ilyent
találtam, mint te!»
XVIII. Ő, aki eddig rossz néven vette férjétől még azt is, ha az
véletlenül bontotta fel az ő leveleit, most egyenesen arra kéri a
férjét, hogy bontsa fel és olvassa el a leveleit, mert ő lusta.
XIX. Este, elalvás előtt, az ágyban újságot szokott olvasni, és
mostanában mindig azon az oldalon hagyja abba az újságolvasást, amely
oldalon féltékenységi dráma vagy féltékenységből eredő gyilkosság van
leírva. (Ez másnap reggel konstatálható az újságpéldányon.)
XX. A léha, divatos zeneszámok már nem mulattatják és nem ezeket
zongorázza, hanem áttér a komolyabb zenére. E tekintetben bevált
tapasztalati tények a következők: _Chopin:_ gyanus; ő nagysága komolyan
érdeklődik valaki iránt, jó lesz vigyázni. – _Grieg:_ ő nagysága
szerelmes valakibe. – _Schumann:_ kétségtelen nagy szerelem. – _Richard
Strauss:_ tetőpont. – _Massenet:_ ő nagysága szenved. – _Újra_ Chopin:
szakítottak.
Szándékosan nem vettem fel a húsz pont közé a legtermészetesebbet: azt,
hogy komolyan kezd féltékenykedni a férjére. Ez olyan ősrégi jel, hogy
nélkülem is ismeri mindenki. Még csak két megjegyzés. Az egyik az, hogy
nem ezek a hűtlenség legbiztosabb jelei, hanem azok, amelyeket még soha
semmi férj nem vett észre. És vannak még ezeknél is biztosabbak. Azok,
amelyeket a férj nem akar észrevenni. Ezek egészen biztosak.
36
Az se éppen rossz jele a hűtlenségnek, hogy mikor az asszony este
hazajön, a férjének arra a kérdésére, hogy
– Hol voltál?
ezt feleli:
– A szeretőmnél.
37
Velencében, a Márkus-téren, a kávéházban egy német társaság ült
mellettem. Két család lehetett. Egy úrról beszélgettek, akinek a nevét
nem értettem. Pedig végül már nagyon szerettem volna tudni, hogy hogy’
hívják. Magyar fülemnek a név így hangzott: _Anszpea_. Tőlem lehetett
egy hanyagul kimondott «Hans Beer» vagy «Franz Beer», vagy egy gyorsan
kimondott «Ansperger», de lehetett egy kezdőbetűin nevezett «Hans P. A.»
is. Ez az Anszpea ezen a délutánon merült fel életemben és eltűnt a
német társasággal együtt, amelyet sose láttam többé viszont. De sokáig
fogok gondolni Anszpeára, sóhajtással, irígységgel, sőt vágyódva utána,
mint Maupassant versében a földön tipegő liba a fölötte elrepülő
vadlúdra.
Elsőnek azt tudtam meg Anszpeáról, hogy ő ajánlott az egyik családnak
olcsó és kitűnő szállodát Velencében. A család meg volt elégedve és mint
beszélgetésükből kivettem, feleannyit fizetett, mint én.
– Anszpea kiismeri magát Velencében – mondták és mosolyogtak hozzá,
mintha azt mondanák: «Hol nem ismeri ki magát Anszpea?» Aztán
beszélgetni kezdtek Anszpeáról. Rövid idő alatt sok dolgot tudtam meg
róla. Csak azokat jegyzem itt fel, amelyekre aznap este még vissza
tudtam emlékezni. De volt több is. Sokkal több.
Tehát:
Anszpea tud egy üzletet Velencében, ahol az aranyozott bőráru negyven
százalékkal olcsóbb, mint máshol. Anszpea tud egy üzletet Bécsben, ahol
női retikülöket tíz sillingért friss bőrrel húznak át. Anszpeának
bérlete van egy szabónál, mely bérletnél fogva ötvenkét ruha jár neki.
Anszpea tud szerezni olyan osztrák cigarettát, amelyet a dohányjövedék
az Automobil-klub számára készít, rendes árban, de jobb minőségben.
Anszpea fel tudja adni a személypoggyászt menetjegy nélkül. A dollár
Velencében tizennyolc líra volt: Anszpea tud egy bankot, ahol
tizennyolc-huszat adnak. Velencében e nyáron mindenkit félig felfaltak a
moszkitók, csak Anszpeát nem: ő kis kockákat hozott, amelyeket meg
kellett gyujtani s amelyek nagy füstöt fejlesztettek. Néha ugyan a
szobából az emberek is kimentek a rettenetes bűz miatt, nemcsak a
szúnyogok, – mondta az egyik hölgy – de többé nem volt moszkitó. Anszpea
tudott egy orvost Trevisoban, aki három nap alatt gyógyította az
ischiast, garancia mellett. Anszpea tudta, kihez kell fordulni, hogy az
ember ingyen utazhassék haza Velencéből. Anszpea ajánlott nekik egy
mosási módszert, amely kizárja, hogy a keményített frakk-ingen hólyagok
legyenek. Anszpea maga borotválkozik, de nem olyan készülékkel, amely
három darabból áll. (Az enyém négy darabból áll.) Anszpea talált olyan
töltőtollat, amelyből soha nem folyik ki a tinta, még akkor sem, ha az
ember ki akarná folyatni belőle. Anszpea rekedtség ellen a következő
keveréket ajánlja: csészében kétharmadrész meleg tea és egyharmadrész
méz jól összekeverve; félóránként egy kortyot kell inni belőle.
Anszpeának van egy szivarvágója, amely nem vágja a szivart, hanem tűvel
lyukat szúr belé. Anszpea tudja, melyik hotel portásánál kapni olyan
jegyfüzetet az Excelsior motoros hajóira, hogy csak tíz jegy árát kell
fizetni, de tizenkétszer lehet utazni. Anszpeának van otthon egy kis
gőzfejlesztőkészüléke, amely a legpiszkosabb fapipát is kitisztítja egy
perc alatt. Anszpea tudja, hol van Velencében bajor sör és Flórencben
pilseni sör. Anszpeának van egy öngyujtója, amely szélben nem alszik el,
sőt jobban ég. Anszpea a családját a Lidón helyezte el egy penzióban,
ahol öt személyért annyit fizet, mint amennyit én egymagam fizettem
Velencében. Anszpeának van egy noteszkönyve, amelyről az év végén le
lehet mosni mindent, ami bele van írva. Anszpea napszúrás ellen tud egy
kenőcsöt. Anszpea tudja, hogy a vasúti hordárt és a pincért hogy hívják
a világ minden nyelvén. Anszpea ősszel szerezni fog az egyik családnak
egy soffőrt, aki tizenkilenc évig volt egy helyen és maga reparálja a
kocsit.
A társaság előbb ment el a kávéházból, mint én. De folytatták az
Anszpea-legendát. Egy percig haboztam, hogy ne menjek-e utánuk, ne
tegyek-e kísérletet ezzel az Anszpeával való megismerkedésre, akinek a
közelében élni, akivel összeköttetésben, sőt barátságban lenni az
életben való síma eligazodást, derült, okos, nyugodt, gondtalan éveket –
boldogságot jelent. De nem mentem utánuk és így örökre elvesztettem
Anszpeát. Itt maradtam a világ ezer apró kínjával, a drága hotelben, a
rossz borotválókészülékkel, a moszkitóimmal, hólyagos frakkingben,
rekedten, szomorúan, szivárgó töltőtollal, meg nem gyulladó öngyujtóval,
egy kis ischiásszal, nyúlós olasz sört szürcsölve, lázzal a napszúrás
miatt és némán, mikor a vasúti hordárért olaszul kellene kiabálni.
Elment a boldog család a kávéházból és elvitte magával Anszpeát, aki
mindent tud, aki okosan, és praktikusan él és aki bölcseséget és
boldogságot áraszt minden ismerősére, aki tanácsért fordul hozzá. Most
érzem csak, mily nehéz az élet Anszpea nélkül! Azóta a délután óta,
amikor az Anszpea-époszt hallottam, magányosnak, ügyefogyottnak és
elveszettnek érzem magamat. Ez a földgömb, ahogy most van berendezve, az
Anszpeáé, nem az enyém.
38
Öreg, fehérbajuszú magyar úr beszélgetett a társaival a vasúti kupéban,
amelynek sarkában idegenül, csöndesen ültem. Úgy beszédközben mellesleg
ezt mondta: «… én hatvanéves vagyok, de ilyet még nem láttam». Azt
mondja erre egy másik öreg:
– Pista, ne hazudj, hatvanhárom éves vagy.
Kis csönd.
– De _légvonalban_ hatvan – mondja csöndesen Pista.
Felírtam, mert jobb és több, mint tréfa: nem is lehet kurtábban
kifejezni, hogy a nagy élmények teszik ki az életet, nem a sok apró
kerülő, ami el is maradhatott volna.
39
Két értéktelen ember összehasonlításánál az egyikről mindig gyönyörűen
beszélnek. Azt mondják: «Adolf rossz darabokat ír, Ödön egy Shakespeare
hozzá képest». – «Edömér komisz mázoló, Móric egy Rafael hozzá képest.»
– «István dadog, János egy Cicero hozzá képest». Körülbelül nem is
használják már egyébre a nagy neveket, mint szamarakat megbélyegezni
velük.
40
Galiciai hadtestünk, ahová 1915-ben mint haditudósítót beosztottak,
híres volt arról, hogy a «Stab»-jának nagyszerű volt a konyhája. A
hadtest hónapokig tétlenül feküdt egy keletgaliciai vonalon, forró
nyárban. Ágyúlövés néha napokig nem hallatszott. A törzs tisztjei
regényeket olvastak, naplót írtak, lovaglóversenyeket rendeztek. És a
koszt egyre jobb lett. Két asztal volt a tiszti menázsiban. A nagy
asztal, amelynél harmincöten ettek, és a kis asztal, amelynél a tábornok
elnöklete alatt a vezérkar tíz tisztje ült, és én, mint vendég. A nagy
asztalnál is jó koszt volt, de a kis asztal bármely híres bécsi hotellel
felvehette a versenyt. Asztalszomszédom egy fiatal horvát főhadnagy
volt, aki ebben a kis társaságban az ellenzéket képviselte. Egyszer így
szólt hozzám ebédnél:
– Azért olyan pompás itt az étel, mert két szakácsunk van és mind a
kettő nagyon fél a haláltól. Azt remélik, hogy ha ilyen nagyszerűen
főznek, itt harcolhatnak a konyhában, nem kell a frontra menniök.
Vasárnap mindig torta volt. A két szakács közül az egyik hivatásos
cukrász volt. Úgy látszik, a kettő közül ez félt jobban a haláltól, mert
egyszerűen remekelt. A tortáin a legmeglepőbb cukorépítmények voltak.
Egyszer egy egész templom, gótikus tornyocskákkal. Aztán vadászat,
cukorból, erdővel, vadásszal, szarvassal. Aztán egyszer kastély, melynek
ablakai ki voltak világítva s melynek tornyából, mikor a tetejét
levették, igazi madár repült ki. És végül a legszebb: Przemysl vára,
cukorból, rommá lőve, amint lobogó lánggal égett. A tábornok el volt
ragadtatva. Przemyslt megettük, a benne égő puncsot eloltottuk és
megittuk. A szakács karrierje és életbiztonsága tetőpontján állott. A
horvát főhadnagy ezt súgta nekem:
– Írja be a naplójába: háborúban halálveszedelem ellen bevált módszer:
cukorból épült toronyba élő madarat zárni.
Aztán a következő történt: Volt ott egy őrnagy (kimondhatatlan,
spanyol-portugál hangzású neve volt), aki a vezérkarban a
legbefolyásosabb ember volt, annak dacára, hogy a mi magyar és
kisrészben német legénységünket a szó szoros értelmében gyűlölte. Ennek
az őrnagynak volt egy szép nagy kutyája, amelyet nagyon szeretett. Ez a
kutya sokféle kunsztot tudott, de az őrnagy arra volt a legbüszkébb,
hogy a kutya, ha a falon legyet mutattak neki, meglepő magasat ugrott
fel a falra és bekapta a legyet. Oly gyorsan csinálta ezt, hogy a légy
soha nem tudott elrepülni. A tétlenség napjaiban ez egyike volt a rendes
napi szórakozásoknak.
Egy napon, délben, mikor ebédelni mentem, csoportosulást láttam a ház
előtt, ahol a menázs volt. Tisztek álltak ott és hangosan nevettek.
Odamentem s láttam, hogy a kutya folyton ugrál a falra, hogy egy nagy
legyet bekapjon, de se be nem tudja kapni a legyet, se a légy el nem
repül. A falnál állt a híres cukrász és folyton buzdította a kutyát:
«Kapd be a legyet!» A dolog azért volt mulatságos, mert a légy nem volt
igazi légy. A cukrász rajzolta ceruzával a fehér falra, jó magasra. Volt
feje, szárnya és hat lába. A kutya vagy százszor ugrott utána hiába. Már
félholt volt a fáradtságtól. A tisztek nevettek, a kutya folyton ugrott
és a szakács kiabált: «Kapd be a legyet!» Egyszerre abbamaradt a
nevetés. Az őrnagy jött és meglátta ezt. Magához hívta az izgalomtól és
fáradtságtól remegő kutyát. Vörös volt a dühtől és a szeme villámlott.
Ránézett a mereven szalutáló cukrászra és ezt mondta neki:
– Hülye!
Halotti csönd lett. Az őrnagynál kis lovaglóostor volt. Ez megremegett a
kezében, csak annyira, mint egy hangvilla, amelyet megütnek; de mindenki
észrevette, hogy egy pillanatig mi volt az őrnagy szándéka.
Körülbelül egy hét mulva rendelet jött az Armee-kommandótól, hogy a
törzseknél minden nélkülözhető embert össze kell írni és a frontra
küldeni. Abban az időben szűnt meg hirtelen asztalunknál a művészies
torta. A horvát főhadnagy ezt mondta:
– Írja be a naplójába: Életveszélyes cselekedet a háborúban: falra
ceruzával legyet rajzolni.
Ha nem a naplómat másolnám, hanem novellát írnék, most azzal is
végezhetném, hogy a cukrász elesett. De az igazság az, hogy azóta nem
hallottam felőle semmit. Így hát csak egyszerűen leírtam a történetet.
Gondoljon hozzá mindenki, amit akar.
41
A cenzura törölte 1915-ben egy cikkemből a következő sorokat: «Ma este
megjött a Pálffy-téri hadikórházból K.-né, aki ott egész nap ápolónői
szolgálatot teljesít. Elmondta, hogy látott két nyomorék katonát
mosakodni: az egyiknek a jobbkarja hiányzott, a másiknak a balkarja.
Kezet mostak, úgy, mint azok, akiknek a jó Isten meghagyta mind a két
kezét – csak éppen ketten szövetkeztek a kézmosáshoz: az egyik a
balkezét a másiknak a jobbkezével mosta.»
42
Ezt is törőlte annak idején a cenzura: «H. vezérkari százados beszéli,
hogy az olasz fronton, a Dolomitok óriási sziklahegyei közt a hóban
eltévedt két katonája. Két kis mokány, lóról-leszállított, barnaképű
huszár, akit valami megbízással küldött valahová. Hegycsúcsok,
szakadékok, hó, jég, fagy – két nap, két éjszaka nem jöttek vissza, azt
hitte: elpusztultak. A harmadik napon kiéhezve, rongyosan,
félig-megfagyva előkerül a két kis huszár. Elmondják, hogy eltévedtek a
rengeteg hóban, száz meg száz idegen olasz sziklacsúcs közt.
– És mégis, hogy’ találtatok ide vissza?
– Térkép után – mondja az egyik. – Ezen a nagy országúton jöttünk,
mindig egyenesen… amíg ide nem értünk.
És megmutatja a századosnak az elrongyolt, összefogdosott, ázott-fagyott
térképet. Ugocsa vármegye térképe volt, a Pallas-Lexikonból kiszakítva.»
43
Törölték ezt az egy mondatát is egy cikknek: «A hadifoglyok közt volt
egy, akiről csak annyit tudok, hogy Esztergom felé insztradálták, ennek
a nyaka körül spárgára fűzött emberi szemekből álló gyöngysor volt,
amelyet büszkén viselt, amíg tisztjeink el nem vették tőle.»
44
Tendencia és színezés nélkül, tárgyilagosan szeretném itt leírni azt a
két anekdotát, amelyet egy kedves öregúr, Ferenc József király udvari
fővadásza beszélt el tizenöt évvel ezelőtt. Ezeknek az anekdotáknak
ritkasági értékük is van, mert Ferenc Józsefről alig van anekdota
forgalomban. (Ami egy uralkodóra nézve legalább oly jellemző, mint egy
jó anekdota.) Gödöllő hatalmas erdőségeiben évtizedeken át volt ez az
öregúr Ferenc József kísérője a vadászatokon. Hófehérhajú,
szeretetreméltó, kedves öreg magyar. A legalaposabb ismerője volt a
királyi erdőségnek és a vadállománynak.
Íme az első:
A vadászatra való elindulás így történt. Kétlovas nyitott kocsi állt meg
a kastély kapuja előtt s várta az uralkodót. A kocsi mellett állt levett
kalappal az öreg fővadász. Ő felsége pontosan érkezett. A fővadász
meghajolt. Ő felsége a kalapjához emelte a kezét és beült a kocsiba. Ezt
megvárta a fővadász és mikor a király már ült, ő – a fővadász –
fellépett a jobblábával az elülső kerék agyára, hogy felüljön a bakra, a
kocsis mellé. Mikor ebben a mozdulatban ott tartott, hogy a jobblába a
kerékagyon volt, a ballába pedig éppen felemelkedett a földről s ő így a
levegőben lebegett a föld és a bak között, ő felsége megszólalt:
– De kérem… üljön be ide hozzám!
Az öregúr leszállt a levegőből és megköszönve a meghívást, beült a
kocsiba, szembe a királlyal, a kis ülésre.
Ez így történt évtizedeken keresztül pontosan és változatlanul, minden
egyes alkalommal. Úgyannyira, hogy az öreg fővadász mozdulata: a
fellépés a kerékagyra és a kapaszkodó mozdulat a kocsis irányába már
csak puszta formává változott, mert a mozdulatot abszolút biztonsággal
követte a meghívás:
– De kérem… üljön ide be hozzám!
Természetes következménye lett ennek a szokásnak az, hogy az öreg
fővadász mozdulata évek folyamán vesztett az intenzitásából, hogy úgy
mondjam: őszinteségéből, bensőségéből, lelkességéből. Az élesszemű
figyelő észrevehette, hogy a fővadász, mint a színháznál mondják, már
csak «markírozta» azt, hogy a kocsis mellé akar ülni.
Egy napon aztán a következő történt. A király beült a kocsiba. R. bácsi
eljátszotta a bakraülnivaló akarás kis komédiáját, _de nem elég jól_.
(Aznap talán nem volt hangulatban.) A jobblábát ugyan feltette a
kerékagyra, de a ballábát nem húzta rögtön utána, hanem egy kicsit
megállt ebben a pózban és várta a meghívást. Ferenc József ezt
észrevette. Kínos félperc telt el. Ferenc József egy szót sem szólt. A
fővadász izzadni kezdett, mert érezte, hogy kegyvesztett. Aztán felhúzta
a ballábát is a levegőbe, de már későn volt: a király néma maradt. Akkor
R. bácsi felült a kocsis mellé és a kocsi elindult. Sem akkor, sem
azontúl, haláláig soha többé nem szólította fel őt a király, hogy üljön
be a kocsiba.
A második anekdota így szól:
Ő felsége vaddisznóvadászatra ment a fővadász kíséretében. Ketten
voltak. Gödöllő környékén valóságos menetrendjük volt a vaddisznóknak.
Állandóan bizonyos helyekre és bizonyos időben tették ki nekik az
eledelt s ránevelték őket arra, hogy a vasút pontosságával jelenjenek
meg ezeken az etetőállomásokon. Az állomások egymástól való távolsága
nem volt valami nagy. Ő felsége vaddisznóvadászatai csak akkor
kezdődtek, mikor már a vadak pontosan be voltak gyakorolva és a
fővadásznak megbízható menetrend volt a kezében. Így is nevezték a
disznókat: «a három óra huszas», a «négy negyvenes» stb.
Elindulnak tehát – a király és a fővadász – és a szegény «három huszas»
pontosan megjelenik egy bokor mellett. A király rálő, de csak megsebzi.
A disznó megáll egy pillanatra, aztán vadul nekirohan a királynak. A
pillanat komoly volt. A király életveszélyben forgott. R. bácsi, mikor
az esetet elbeszélte, ezt mondta: «Esküszöm, trónváltozás előtt
álltunk!» – Ezt átérezve, a fővadász – mielőtt még ő felsége másodszor
lőhetett volna – felkapta a puskáját és egyetlen biztos lövéssel
leterítette a disznót. Pillanatnyi csönd következett. A fővadász
föllélekzett és várta a köszönetet. Ő felsége, aki már célzásra emelte
volt puskáját, most lassan leeresztette. Szigorú tekintettel fordult a
fővadász felé és minden szót élesen hangsúlyozva, ezt mondta neki:
– Ki szórakozik itten: _ön, vagy én?_
45
Kicsi a világ. Amerikába együtt utaztam Dr. M. barátommal, aki apósa
Hatvany Lajosnak. Hatvany kilenc év óta él emigrációban. Mikor Amerikába
indultunk, Párizsban láttuk, ahol panaszkodott: semmi reménye nincs
arra, hogy hazatérhessen. Alig érkezünk meg New-Yorkba, Dr. M. néhány
nap mulva kábelsürgönyt kap Pestről: «Lajos Pesten van». A sürgönyt
Pesten egy szombati napon este hétkor adták fel. Ugyanaznap este hatkor
érkezett meg New-Yorkba. Ebben nincs semmi különös, a föld szorgalmasan
forog és New-Yorkban már délelőtt benne van az újságokban a londoni
tőzsde déli zárlata. Dr. M. barátomnak a fia Hollywoodban filmrendező.
Hollywoodba New-Yorktól öt nap és öt éjszaka vágtat az expresszvonat. De
egy perc alatt kapcsol a telefónközpont. Felhívja tehát Dr. M. este tíz
órakor a fiát Hollywoodban s azt mondja neki telefonon: «Képzeld, Lajos
Pesten van, most sürgönyözték». Szombat este tízkor történt ez a
telefonálás New-Yorkban, akkor Hollywoodban még csak szombat este félhat
volt. Azzal elmentünk együtt egy film-premiérre. A film címe: «A trójai
Heléna magánélete» – és bennünket azért érdekelt, mert a rendezője,
Korda Sándor, magyar fiú, a főszereplője pedig felesége, Korda Mária.
Mária jelen volt a new-yorki bemutatón; a férje, Korda, Hollywoodban
dolgozott, nem jöhetett el. Ez volt Korda és Kordáné első amerikai
filmje, érthető tehát, hogy izgatottak voltak mind a ketten: a férj
Hollywoodban, a feleség New-Yorkban.
Éjfél előtt volt vége a new-yorki bemutatónak. Szép siker volt. A boldog
Mária rohan a telefónhoz és éjfélkor felszólítja az urát Hollywoodban.
Referál neki a sikerről. Mikor mindent elmondott, amit kellett, azt
kérdezi tőle Korda:
– Mi újság egyébként?
Azt feleli Mária:
– Hatvany Lajos Pesten van.
Azt mondja Korda:
– Már tudjuk.
E pillanatban szombat este fél nyolc volt Hollywoodban.
Ami tehát Pesten szombat este hétkor történt, az már szombat este fél
nyolckor nem volt újság Kaliforniában, a Csendes-óceán partján.
Igazán kicsi a világ, hiába.
46
Vonaton hallottam egyszer két urat vitatkozni a szabad szerelemről. A
beszélgetésük elejét híven tudom közölni. Általánosságokban mozogtak.
– A házasság intézménye csődbe jutott, lejárta magát, lehetetlenné vált
– konstatálta az egyik.
A másik ezt mondta:
– Úgy van.
– Ezt mutatja a sok válás.
– Úgy van.
– A sok szerencsétlen családi élet, botrány, gyilkosság, öngyilkosság.
– Úgy van.
Kis szünet után azt kérdezte az egyik, hogy mit lehetne csinálni a
házasság mostani intézményével, s a másik azt felelte, hogy okvetlenül
el kellene törülni. Erre természetesen azt kérdezte az egyik, hogy: ha
eltörli a házasságot, mit tesz helyébe? A másiknak felragyogott az arca:
– Szabadságot! Korlátlan szabadságot! A férfi is, a nő is szabadon
rendelkezik önmaga fölött, azt szereti, akit akar, addig szereti, amíg
akarja!
De rögtön megkapta a nehéz kérdést:
– Hogy képzeli ezt bátyám, a praxisban?
Idáig autentikus ez a jegyzet. Ami ezután következett, annak csak a
formája az enyém. A szerzői jog nagyrészt a beszélő urat illeti. A
lényegét annak, amit kifejtett, híven adom vissza. Csak éppen
kijavítgattam, arányossá tettem a dialógust, végiggondoltam azt is, amit
ő csak pedzett, szóval, mint mondani szokták: «sajtó alá rendeztem» az
okfejtését. Azt hittem, valamikor egyszer jó jelenet lesz ez egy
vígjátékban és jó figura ez a vakmerő reformer, aki ilyen zseniális új
dolgot talált fel a házasság helyett. Így azonban csak ez a dialógus
lett belőle. A kérdésre, hogy hogyan képzeli a szabad szerelmet a
praxisban, ezt feleli a merész újító:
– Nagyon egyszerűen. Vegyünk egy példát. Egy férfi szeret egy nőt. A nő
viszontszereti őt. Elhatározzák tehát, hogy együtt fognak élni.
A másik vállat von:
– Mi az, hogy: «együtt fognak élni?»
– Ha egy egészséges férfi és egy egészséges nő szereti egymást, legfőbb
vágya együtt lakni, együtt tölteni a napot és az éjszakát. Tehát
összeköltöznek és szeretik egymást. Büszkén vallják, hogy egymást
választották. Tudtára adják az egész világnak, hogy ők együtt vannak.
– Hogyan adják tudtára ezt a világnak? Mindenkinek, akivel találkoznak,
elmondják?
– Nem. Egyszerűen beleteszik az újságba.
– Jó. Akkor én beletehetem az újságba, hogy együtt élek X. Y.
kisasszonnyal, még akkor is, ha az a kisasszony nem akar velem élni.
– Ezen nagyon könnyű segíteni. Mind a ketten kijelentik, hogy egymáséi
akarnak lenni. Ezt kijelentik.
– Az újság szerkesztője előtt?
– Nem.
– Hát hol?
– Valami olyan személy előtt, aki ezt nem felejti el és később, ha
valaki kérdezi, «kivel él együtt X. Y. kisasszony» – megtudja mondani,
hogy – mondjuk – Szabó úrral.
– És az a személy a fejében tudja tartani majd azt a sok urat és
kisasszonyt, aki naponta elmegy hozzá ilyen bejelentést tenni?
– Nem. Mondjuk: vesz egy nagy könyvet és abba mindig beleírja a neveket
és a dátumot.
– Ez igen okos és praktikus újítás, belátom.
– Igen. Bizonyos rendet azért meg kell tartani! Hiszen nem vagyunk
állatok! Már most az ifjú pár együtt él, szereti egymást, segít
egymásnak a munkában, ápolja egymást, ha beteg, satöbbi.
– Nos, és mi történik, hogy ha például a fiatal nőt valaki felszólítja,
hogy éljen vele együtt, mert ő szerelmes belé.
– A fiatal nő egyszerűen azt válaszolja: «Nem akarok önnel együtt élni,
mert már együtt élek Szabó úrral.»
– Ez fárasztó lesz, ha naponta tízen-huszan kérdezik a hölgytől, hogy
szabad-e még. Pedig szép asszonynál ez elő fog fordulni. Nem viselhetne
az a hölgy valami jelet, amiről mindjárt megtudnák, hogy le van
foglalva?
– Ez elől nem zárkózom el. Ez praktikus. Viselhetne valami címet. Az
ilyen nőt, mondjuk, másként szólítanák, mint azt, aki nem él együtt egy
férfival.
– Ez már okos. Igazán merész és helyes újítás. Sőt még tovább is megyek:
addig, amíg egy nő egy férfival együtt él, a megszólításhoz mindig hozzá
lehetne tenni ama férfi nevét, akivel együtt él.
– Hogyan? Akkor így kellene szólítani ezt a hölgyet: «Jó napot, Szabó
úrral együtt élő társ-hölgy?
– Nem. Ez nagyon hosszú. De van egy ötletem. Meg lehet ezt rövidíteni.
Ezt lehet mondani: «Jónapot, Szabó úr nője.» Vagy rövidítve: «Jó napot,
Szabóné!»
– Nagyszerű! Milyen praktikus, milyen egyszerű és milyen nyílt,
becsületes ötlet! A nő úgyszólván viselné annak a nevét, akivel együtt
lakik.
– Úgy van!
– El vagyok ragadtatva. Na és mi történnék, ha például a férfi megúnná a
nőt és egy másik nővel akarna együtt lakni?
– Egyszerűen elmenne a nőtől és összeköltözne a másik nővel.
– És ha Szabóné ezt nem akarná?
– Ez kissé megnehezítené a dolgot. Szabó úrnak be kellene bizonyítania,
hogy oka volt elmenni a nőtől. Elvégre nem vagyunk állatok, hogy például
egy hisztérikus férfi vagy egy hisztérikus nő minden nap egy másikkal
költözködjék össze. Valami kis rendet azért kell tartani.
– Tehát?
– Ha Szabó úr el akar menni a lakótársától, előbb elmegy ahhoz az
emberhez, aki akkor egy nagy könyvbe beírta őket és azt megkéri, hogy a
nagy könyvből törölje ki őket.
– Nos, és ha Szabó úr élettársa is elmegy ehhez az emberhez és arra
kéri, hogy ne törölje ki őket, mert ő szereti Szabó urat és tovább is
együtt akar vele élni?
– Nagyon egyszerű: egy elfogulatlan embernek kell dönteni köztük.
– És ki legyen az az ember?
– Megállapodnak ketten egy okos és tisztességes emberben.
– És ha nem tudnak megállapodni?
– Akkor… mondjuk… talán az állam jelölje meg azt a személyt, aki
eldönti, tartoznak-e tovább is együtt lakni vagy nem.
– Nagyszerű! Csodálom az ön elméjének gyorsaságát. A legnehezebb
kérdésekre is rögtön, szinte gondolkozás nélkül találja meg a választ!
Bár, azt hiszem, hogy akkor az államnak minden nap több száz személyt
kell kijelölnie, aki az ilyen kérdésekben döntsön. Ez nagyon komplikált.
– Erre is van egy ötletem. Az állam jelöljön meg néhány ilyen okos
személyt és aztán mindig ezek döntsenek; minden nő és férfi ezekhez
menjen döntésért. Ennek még az az előnye is meglesz, hogy az ilyen
személy bizonyos idő alatt nagy gyakorlatra tesz szert és minél öregebb
lesz, annál okosabban fog dönteni.
– Elragadó! Ön csak úgy ontja a merész új reformokat! Kíváncsi vagyok,
mit talál ki arra, hogy kié legyen kettőjük közül például egy kis ház,
amit közösen vettek – ha szétmennek egymástól.
– Ezt is az az állami bizalmi személy döntené el.
– Brávó. No most egy nehéz kérdés. Ha gyermekük születik és ők
szétmennek, melyik nevelje tovább a gyermeket?
– Az állam.
– De ha például az anya nem akarja az államnak adni a gyermekét? Lehet
őt erre kényszeríteni? Hol van itt a szabadság?
– A kérdés helyes. De ezt sem nehéz megoldani, csupán egy kis genialitás
kell hozzá. Ugyanaz az állami bizalmi személy, aki eddig a többi
dolgokban döntött, döntene ebben is.
– Kápráztató, milyen villámgyorsak az ötletei!
– Köszönöm a bókjait. De mindezt nem azért mondtam, hogy ön előtt
ragyogtassam az eszemet, hanem azért, mert be akartam bizonyítani,
milyen elavult a házasság mai rendszere és milyen könnyű e helyett
valami sokkal okosabb, praktikusabb és egészen új dolgot kitalálni. Csak
szív, ész és merészség kell hozzá.
– És gondolja, hogy ötletét keresztül lehetne vinni a prakszisban is?
– Nem hiszem. Jegyezze meg, barátom: az emberiség mindig irtózik a
reformoktól, az új eszméktől. De egy dolog vigasztal engem: hogy lassú
fejlődés útján az emberiség mégis csak el fog jutni ebben a kérdésben
ahhoz a megoldáshoz, amit most itt ön előtt volt szerencsém kifejteni.
47
Színházi siker dolgában érdekes élményem: mikor a háború után Bohnen
Mihály fellépett a bécsi Operában, akkora sikert aratott, hogy másnapi
fellépéséhez az azsiotőrök már reggel összevásárolván a jegyeket, este
tízszeres, sőt húszszoros áron adták tovább a közönségnek. A harmadik
estére már csak egy-egy jegyet tudtak szerezni ezek a jegydrágítók, s
dacára annak, hogy a jegyek kurzusa még magasabbra emelkedett, a jegyet
nem adták el, hanem maguk mentek be vele az Operába Bohnent
meghallgatni.
Ez aztán siker.
48
Beteges, ideges félelem-érzet egyik legoriginálisabb példáját boldogult
Salamon Ödön barátomnál észleltem, akivel évtizedeken át nyaraltam
együtt a Margitszigeten. Éjjel jártunk haza és rendszerint gyalog
mentünk a Margit-hídtól a sziget felső végén levő kis hotelbe, a
hatalmas parkon végig. Egyidőben sok öngyilkosság történt a szigeten. A
lapok egyre-másra közölték az eseteket: reggelenként halottakat találtak
a sziget bokrai közt, szegény öngyilkosokat, akik éjszaka ebbe a csöndes
parkba mentek agyonlőni magukat. Ez időtől kezdve Salamont nem lehetett
rábírni arra, hogy éjjel gyalog sétáljon végig a sziget bokrai közt. Azt
magyarázta, hogy neki állandóan nagy pechje van és biztosan ő lesz az
első ember, aki úgy fog meghalni, hogy a bokrok közt agyon akarja lőni
magát valami öngyilkosjelölt, rosszul fogja a revolvert, eltéveszti
önmagát és a repülő golyó őt találja, mikor gyanutlanul sétál.
49
Nagy gobelin-fotelben ültem, egy régiséghamisító üzletében, várva, hogy
rám kerüljön a sor. Így lettem tanuja a szörnyű alkudozásnak. Egy barokk
asztalról volt szó, – görbe aranylábai voltak, sárga márványlap rajta –
az asztal ijedten állt a kereskedő és a vevő közt. A két ember áthajolt
fölötte, úgy kiabált egymásra. A kereskedő szerette és simogatta az
asztalt, mikor beszélt róla; a vevő lenézőleg ütögette, sőt egyszer,
mikor azt mondta, hogy az aranyozás nem igazi, nagyon diszkréten meg is
rúgta. Valami egyszerű ember, mondjuk: egy polinéziai néger, ha ezt
látja, joggal hiszi, hogy a vevő az, aki szabadulni akar a gyűlölt
asztaltól, az eladó pedig úgy szereti, hogy az már fetisizmussal
határos. Az alku démonivá vadult. A kereskedő sápadt lett, hideg és
metszően gúnyos. A vevő kipirult és lendületet kapott. Szavai mögött
személyeskedő motívumok villámlottak. A kutyalábú asztal szégyenkezve
húzódott közelebb a gazdájához, mert olyan rosszakat mondott róla a
vevő. Szinte érezte, hogy az új gazdánál nem lesz jó dolga. A vevő egyre
vörösebb, melegebb és hangosabb lett, a boltos egyre fehérebb, hidegebb
és halkabb. Meg voltam győződve, hogy a hideg nyugalom fog győzni a
forró temperamentum fölött. Legnagyobb meglepetésemre az ellenkezője
történt. A kipirult vevő győzött. A kereskedő tizennyolc milliót kért az
asztalért s az első két menetben lement tizenöt millióig, a harmadikban
még tartotta magát, de a negyedik menetben kidőlt és odaadta az asztalt
tizenegy és fél millióért. A vevő elment, miután hirtelen kedélyes lett,
nevetett és meg is ölelte a néma, fáradt kereskedőt. Csak énrám nézett
vissza az ajtóból komoran, megérezve, hogy nem szeretem a brutális
győzelmét.
Mikor elment, a kereskedő fáradtan ült le.
– Vallja be, – mondtam neki vígasztalásul – még így is nyer az üzleten.
Maga nem adott ezért az asztalért többet, mint öt milliót.
Megtörölte a szemüvegét és fáradtan szólt:
– Két és félmilliót adtam érte. Ez egy nagyon brutális és szívós ember,
de nem tud alkudni.
– Na hallja, – mondom – ez valóságos tehetség az alkuvásban. Ki tud
alkudni, ha ez nem?
– Hogy ki tud alkudni? Az öreg Sch. tudott alkudni, akinél én tanultam.
És elmesélte a következőt.
Az öreg Sch. uzsorás volt egy vidéki városban, ahol huszárezred feküdt.
Pénzt adott kölcsön a tiszteknek és egyéb ügyeiket is intézte. Általában
tisztességes embernek tartották. A tisztek nemcsak hogy szerették, de
meg is bíztak benne. Annyira, hogy ha egy-egy tisztet elhelyeztek más
garnizónba, bárhova is vetette a sors, évekig kliense maradt az öreg
Sch.-nek. Shylocknak csak rövidség okáért nevezték, mert nagyon hosszú
neve volt. Egyszer aztán megtörtént, hogy egy ilyen fiatal tiszt, akit
valahova messze helyeztek el, súlyos pénzzavarba jutott. Volt neki egy
szép, értékes régi családi gyűrűje; elhatározta, hogy eladja.
Természetesen szó sem lehetett másról, mint az öreg Sch.-ről. A dolog
sürgős volt. Fogta a gyűrűt, betette a régi piros kis bőrtokba,
becsomagolta és postán elküldte az öreg Sch.-nek, rövid és kategórikus
levéllel:
«Idemellékelve küldöm a régi családi gyűrűmet. Ha ad érte 3000 forintot,
tartsa meg. Ha nem ad érte annyit, azonnal küldje vissza. Egy krajcárt
sem engedek. Alku nincs.»
Két nap mulva táviratot kap, amely táviratban az öreg Sch. mégis elkezd
alkudni:
«Gyűrű nem ér háromezret, legfeljebb kétezret adok érte.»
A tiszt felel:
«Gyűrű ára háromezer, alkudni nem lehet.»
Harmadnap újabb távirat jön, az öreg Sch. tovább alkuszik:
«Adok érte kétezerötszázat, többet semmiesetre.»
– A tiszt felel:
«Gyűrű ára háromezer, alkudni nem lehet, kérem gyűrűt azonnal
visszaküldeni.»
Eltelik néhány nap, a tiszt dobozt kap a postán. Feladó: az öreg Sch.
Tartalma: gyűrű. Felbontja a dobozt. Benne van a gyűrű piros tokja,
átkötve és lepecsételve. Fölötte levél, a következő szöveggel:
«Főhadnagy úr! Mint szakértő mondom önnek, hogy ez a gyűrű nem éri meg a
3000 forintot. Sehol a világon nem fog érte ennyit kapni. Legfeljebb
2800 forintot adhatok érte, ezt is csak az ön iránti szimpátiából. Ha
ennyiért eladja, fel se bontsa a tokot, küldje vissza nekem úgy, ahogy
van, másnap megy a pénz. Ha azonban nem adja 2800-ért sem, tartsa meg a
gyűrűt, én nem veszem meg.»
A tiszt nagyon elkeseredett, mikor ezt olvasta. Elhatározta, hogy nem
adja olcsóbban a gyűrűt. Feltöri a pecsétet, kinyitja a piros bőrtokot,
hát nincs benne a gyűrű. Helyette picinyke kis cédula fekszik ott, ezzel
a felírással: «Jó, jó, hát adok érte 3000 forintot!»
– Ha este lefekszik, – mondta a kereskedő, mikor elmentem – gondolkozzék
egy kicsit azon, hogy mi minden van ennek az embernek az ötletében, aki
még a skatulyában is megpróbálkozik. Majd akkor nem mondja többé az
ilyen kontárról, mint aki innen most elment, hogy tehetség az
alkuvásban.
50
Német származású emberek M.-ék, nevezetes new-yorki család, övék a híres
Astor-szálló a Broadwayn. Ez a nagy Astor hotel többek közt arról is
nevezetes, hogy rengeteg kisebb és nagyobb gyűlésterme van, sokféle
egyletnek a hivatalos helyisége. Évekkel ezelőtt volt ott egy «Santa
Claus egylet» is. Santa Claus-nak hívják az amerikai gyerekek a
Mikulást, illetve a «krisztkindlit». Amit a magyar gyereknek a Jézuska
hoz, azt az amerikai gyereknek a Santa Claus hozza. Az egylet célja az
volt, hogy minden év karácsonyán húsz-harminc szegény gyereket
megajándékozzon. (Az amerikai jótékonyság méreteihez képest: kis üzem.)
Néhány évig szépen működött Santa Claus. A gyerekek levelet írtak neki
december elején, ezzel a címzéssel: «Santa Claus, Astor Hotel» és
megírták, hogy mit kívánnak karácsonyra. Az egylet pontosan elkönyvelt
minden kívánságot és elküldte az ajándékokat.
Történt azonban, hogy az egylet megszűnt. Feloszlott. A gyerekeket
persze erről nem értesítették és így a megszűnés évében is hozott a
posta vagy harminc levelet: «Santa Claus, Astor Hotel» címmel. A portás
odaadta a leveleket M.-nének, a hotel tulajdonosnőjének:
– Mit csináljunk ezekkel?
– Adja csak ide mind, nekem.
És felbontotta a leveleket, feljegyezte a kívánságokat és karácsonykor a
harminc gyerek megkapta, amit kért. Az ajándékok mellett nyomtatott
névjegy volt: «SANTA CLAUS». Semmi más.
Az ilyen dolog fejlődik. A gyerekek ajánlani kezdték társaiknak ezt az
Astor hotelbeli pontos Santa Claust, úgyhogy a következő évben már
száznál több levél jött és ugyanannyi ajándék ment. Hogy röviden a
végére menjek a történetnek: az idén, 1927-ben, karácsony napján, mikor
vendége lehettem ennek a kitűnő, kedves családnak New-Yorkban, M.-né már
_hatszázhetvenöt_ csomagot pakolt fel az Astor-szálló teherautójára, és
«Santa Claus» hatszázhetvenöt szegény gyereknek a lakására szállította
el szépen becsomagolva pontosan azt, amit kért: ruhát, cipőt, játékot,
cukrot, süteményt, sőt pénzt is. Egyik se kért bolondot. Minden
kérő-levélen megérzett, hogy a mama elolvasta (ha nem diktálta) –
mielőtt elment Santa Clausnak. M.-né már ki tudja számítani, hogy
évről-évre hány levéllel emelkedik a forgalom. A gyerekek, úgy látszik,
meg lehetnek elégedve, mert jövőre M.-né már ezernél több levélre
számít. De senki se tudja még ma sem, hogy ki küldi az ajándékot. A
teherautó soffőrje hallgat. «Kétezerig elmegyek», – mondta az őszhajú
szép asszony – «mert már hetekig tart a vásárlás és a csomagolás, nem
bírok többet vállalni».
51
Ujságoktól legtöbbször olyan körkérdések jönnek, amelyekre az ember
kelletlenül felel. (Tristan Bernard írta legújabban egy körkérdésre
adott válaszának végére ezt a mondatot: «Önök csalódnak, ha azt hiszik,
hogy erről a kérdésről nekem volt véleményem. Ezt a véleményt most
rögtönöztem, hogy felelhessek a körkérdésükre.») Itt van előttem egy
körkérdés, ami nyári unalmában juthatott eszébe egy német újságnak: «Mi
volt életében a legörömtelibb látvány?» Töröm a fejemet, de nem akar
eszembe jutni a legörömtelibb látvány. Vagy ha eszembe jut egy-egy, úgy
érzem, nem való a nyilvánosság számára. Épp a legörömtelibbek nem valók
újságba. Ellenben makacsul üldöz, amióta ezt a kérdést kaptam, ennek a
kérdésnek az ellenkezője: «Mi volt életében a legrémesebb látvány?» Mert
erre rögtön tudnék felelni, ha valaki ezt kérdezné. Olyan élénken
tolakodott fel emlékezetemben az eset, hogy kénytelen vagyok elmesélni,
a nélkül, hogy kérdezték volna.
Fiatal diák voltam és szüleimnél laktam egy nagy háromemeletes házban.
Egyszer éjfélután mentem haza. Csöngetni akarok a kapun, de észreveszem,
hogy a kapu nincs becsukva, csak be van hajtva. Belépek a kapu alá és
ott a következőket látom. Egy asszony fekszik a földön, hanyatt, vérző
homlokkal. Mellette térdel egy fiatal férfi, aki a nő homlokáról
zsebkendővel törli a vért. Mellettük a földön fekszik egy levágott
emberfej, öreg ember őszhajú feje, arcán szörnyű vágott sebbel.
Ez volt a legrémesebb látvány, amit életemben láttam.
A körkérdésekre nem felelnék többet, mert szigorúan tartanám magamat
ahhoz, hogy csak arra feleljek, amit kérdeznek tőlem. De itt elmondom a
látvány magyarázatát is, mert – bár a történetben nem találok semmi
mélyebb értelmet – érdemes elmondani, főleg azért, mert el lehet
képzelni, hogy az ember nem diák, hanem rendőrtisztviselő, akit az élet
hirtelen ez elé a helyzet elé, ez elé a látvány elé állít – (vagy valami
vizsgán adják fel neki ezt a kérdést) – és ki kell találnia, hogy mi ez?
Pedig a magyarázat majdnem egyszerű. A házban, hónapos szobában lakott
egy fiatal orvos. A ház közelében van az egyetemi klinika és ez a fiatal
orvos odajárt dolgozni, még pedig nagyon szorgalmasan, mert az
asszisztensi kinevezése előtt állott. Késő estig dolgozott a bonctani
intézetben és mikor onnan el kellett mennie, gyakran megtette, hogy
egy-egy emberi testrészt papirosba csomagolt és hazavitt, hogy éjszaka
otthon tovább dolgozzék rajta. Ezt senki se tudta róla a házban. A
házmester csak azt látta, hogy csomagokkal szokott hazajönni. Ezen az
emlékezetes estén egy emberfejet hozott haza, papírba csomagolva.
Csöngetett és a házmesterné nyitotta ki neki a kaput. A doktor már hetek
óta tartozott a kapupénzzel és aznap akarta kiegyenlíteni az adósságát.
Nagy bankót adott a házmesternének, aki abból nem tudott visszaadni. Azt
mondta: «nem baj, tessék holnap fizetni». De a doktor nem akart tovább
adós maradni, hanem letette a csomagját a fal mellé a földre és azt
mondta a házmesternének: «Várjon egy percig, átszaladok a kávéházba és
felváltom a bankót.» Azzal kiszaladt. A házmesterné kíváncsi volt,
félrehajtotta a papírt a csomagról, amelyből ez az emberfej gurult ki. A
házmesterné úgy megijedt, hogy elájult, elesett és estében megsebezte a
homlokát. A doktor visszajött a pénzzel és első dolga volt az ájult és
sebesült asszonyon segíteni. Ebben a pillanatban léptem én be a kapun.
Most veszem észre, hogy ez az eset nem volna rossz körkérdés-anyag.
Leírni a helyzetet, úgy, ahogy én találtam és körkérdést intézni a
leghíresebb detektívekhez és vizsgálóbírókhoz, hogy hogyan magyaráznák
ezt? Az bizonyos, hogy minden felelet érdekesebb volna, mint az igazság.
52
Másolat egy levélről. – «Igen tisztelt Uram! Ön többek közt ezt írja
levelében: «… gyermekemet ősszel beiratom a színiakadémiára, mert a
fiúnak nagy hajlama van a színészethez és pályaválasztásnál mégis csak a
hajlam a döntő.» Legyen szabad Önt a következőkre figyelmeztetnem. Volt
egyszer egy fiú, akinek nagy hajlama volt a vegyészethez, oly
szenvedélyes hajlama, hogy 1848-ban, amikor Magyarországon a lelkek tele
voltak forradalommal és mindenki fegyverről, harcról, háborúról
ábrándozott, ő hosszú értekezést írt a bécsi Tudományos Akadémia
értesítőjébe ezzel a címmel: «_A kókuszdió-olaj illó savairól._» Ezt a
fiút úgy hívták, hogy: Görgey Arthur. És volt egy másik fiú, akinek
semmi hajlama nem volt a zenéhez, pedig az apja zenészt szeretett volna
belőle csinálni és apjának végre is a brutalitásig menő erőszakkal
kellett ezt a fiút rákényszerítenie arra, hogy legalább a zene elemeit
megtanulja. Ezt a fiút pedig úgy hívták, hogy: Ludwig van Beethoven.