II. A perspektíva, amely ebből a csínyből nyílik, szinte végtelen. A
főnök meglepetése, mikor a kártyát megkapja. Az első találkozás a főnök
és a gratuláns közt. Szól neki erről a főnök vagy csak érezteti vele egy
egész életen át a haragját? Ha szól neki, mit felel a gratuláns? Mit
mond a gratuláns, ha megmutatja neki a főnök a kártyát? Fog neki a főnök
hinni, mikor megesküszik, hogy nem ő írta a mondat második felét? Hát ki
írta? Ki írhatta? És a gratuláns álmatlan éjszakái, amikor igyekszik ezt
a pokoli rejtélyt megfejteni: ő maga dobta be a kártyát a
levélszekrénybe, onnan csak a posta vehette ki, hogyan kerültek mégis
újabb sorok az ő sorai alá? A főnök gondolatai: megőrült ez az ember?
Vagy szilveszteri hangulatban részegen írta a gratulációt? Vagy ha
elhiszi neki, hogy más írta a szöveghez a gorombaságot, kinek lehetett
ez érdeke? Hol történt a hamisítás: a gratuláns házánál, vagy az ő, a
főnök házánál, miután már megérkezett a kártya? Vagy nem is történt
hamisítás, hanem a gratuláns fogadott valakivel, hogy újévkor megmondja
az igazat a főnöknek? És aztán: az egész eset pszichológiai hatása a
főnökre – mert okvetlenül elkezd gondolkozni azon, hogy tényleg ostobán
és igazságtalanul bánik-e ő az alantasaival? Minden, minden eszébe fog
jutni mind a két embernek, csak az nem, hogy valaki kivette a
levélszekrényből a kártyát, hamar hozzáírt valamit és visszadobta.
Nagyon régen hallottam ezt a történetet. Mindig úgy élt az
emlékezetemben, hogy a mellett, hogy valóban pályadíjat érdemel a
rosszaságból – ez az, amit «örök titoknak» szoktak nevezni. A két
érdekeltre nézve nem is tudom más lehetőségét a rejtély megfejtésének,
mint csak azt az egyet, hogy egyik vagy másik most, évtizedek multán
véletlenül elolvassa ezeket a sorokat.
11
Kényes történet. Szerencsére elég régen történt, nem fog sok vizet
zavarni. Doktor-ismerőseim közül az egyikhez elmegy egy nap egy nagyon
ismert pesti színész, akiről egyebet se írtak akkor a lapok, mint azt,
hogy: «a nők kedvence», «ifjú lányok ideálja», «az ideális hősszerelmes»
stb. Mint valamikor Bécsben a Kainz nevét, úgy az ő nevét is kivágták a
fiatal lányok az újságból, ráragasztották a vajaskenyérre és megették.
Többet már igazán nem tehettek.
Ez a tökéletes Romeó tehát megjelenik doktor-ismerősömnél és
kétségbeesett arccal mondja, hogy nagy szívességre kéri. Helyzete
borzasztó. Évekkel ezelőtt gyakran volt gyomorégése és a régi
Otthon-Körben ezt elpanaszolta egy fiatal orvosnak. A fiatal orvos
megvizsgálta, diétát rendelt neki és rövidesen kigyógyította ebből a
kellemetlen betegségből, amelyen addig professzorok se tudtak segíteni.
Ilyen esetekben fizetségről szó sem lehetett. A hősszerelmes egy
gyönyörű nagy arcképét berámáztatta és elküldte az ügyes kis doktornak,
ezzel a felírással: «_Dr. S...r Károlynak, egészségem visszaadójának,
aki nagy betegségemből kigyógyított. Örökké hálás híve…_ (aláírás.) A
fiatal doktor roppantul meg volt tisztelve, a nagy arcképet büszkén az
íróasztala fölé akasztotta, hogy minden páciense láthassa.
Történt azonban, hogy ez a fiatal doktor sehogyse tudott boldogulni
Pesten. Összeszedett tehát egy kis pénzt és kiment Párizsba, G.
tanárhoz, aki akkor a világ első specialistája volt abban a betegségben,
amit nálunk még mindig nem illik az igazi nevén lenyomtatni, s ami elég
brutális szemérmességgel «vérbaj» címen szerepel a sajtóban. Künn volt a
professzor mellett néhány évig, kiképezte magát ebben a szakmában,
hazajött Pestre és rövid idő alatt egyike lett ezen a téren a
legkeresettebb, sőt a legismertebb nevű specialistáknak. Már vagy
harmadik éve praktizált nagy sikerrel Pesten, mikor egyszer a
hősszerelmeshez – aki szintén praktizált a Nemzeti Színházban – odalép
egy barátja és azt mondja neki: «Mégis csak marha vagy te, pajtás, hogy
Dr. S...r-nak arcképet adsz és ráírod, hogy ő a te egészséged
visszaadója és nagy betegségedből ő gyógyított ki. Csodálnám, ha ez jó
hatással volna a te hölgyközönségedre». A hősszerelmes majdnem elájult.
Aztán megbizonyosodott a felől, hogy a hálás doktor még mindig az
íróasztala fölött tiszteli az ő régi, gyomorégéses arcképét. Az én
doktor-ismerősömhöz azért szaladt, mert azt hallotta róla, hogy ő a
híres specialista legjobb barátja. Arra kérte, kövessen el mindent, hogy
ez az arckép onnan eltűnjön, ellenkező esetre öngyilkossági kísérletet
helyezett kilátásba. Hogy mi lett az eset vége, nem tudom. De nem is
fontos. Csak még azt teszem hozzá, hogy mikor ezt a húszéves pesti
történetet, amelynek minden szereplőjét ismerem, 1927-ben Párizsban egy
írói társaságban elmeséltem, egy francia író azt mondta, hogy már
hallotta.
12
Moziban, Bécsben. Egy amerikai film, ezzel a címmel: «Cobra».
Főszereplő: Valentino, a híres filmszínész, aki nemrég halt meg. A film
úgy végződik, hogy Valentino szerelmében csalódottan hajóra száll és
bánatosan visszavitorlázik Európába. Az előadásnak vége. A közönség
mozgolódni kezd, hogy távozzék, mikor egyszerre megjelenik a fehér
vásznon egy felírás: «Valentino a halottas ágyon». Mindenki visszaül a
helyére, a zenekar halk gyászindulót játszik és a vásznon ismét
megjelenik Valentino, halva. Virágokkal teleszórt, gyertyákkal
körüldíszített ágyon fekszik s ágya elé lassan letérdel egy gyászruhás
hölgy. Valentino nem játszik ezen a képen, Valentino valóban holtan
fekszik az ágyon és arcának végtelen nyugalma lesujtó kritikát gyakorol
minden színészen, aki valaha filmen halottat játszott. A képnek váratlan
hatása volt: egy hölgy felsikoltott és fiatal lányok, akik velem egy
sorban ültek, eltakarták a szemüket, hogy ne lássák.
Társaságban, Budapesten. A házigazda nagyszerű új gramofónt kapott
Amerikából és bemutatja rajta legjobb lemezeit. Többen Caruso-lemezt
kérnek. A gramofónban felcsendül Caruso hangja, a pompás instrumentum
még a lélekzetvételeket is visszaadja. Egy hölgy így szól: «Szegény
Caruso!» A házigazda az íróasztalhoz megy és egy amerikai illusztrált
lapot mutat. A lap kézről-kézre jár. Mikor hozzám kerül, mélynyomású
képet látok benne, amely a halott Carusot ábrázolja – mostani
állapotában. Nem is koporsóban, hanem üvegfedelű szekrényben fekszik,
bebalzsamozva, frakkban és fehér mellényben, ahogy koncerteken énekelt.
Valószínűleg a fotografus kérésére, az üvegfedelű szekrény nem
vízszintesen fekszik, hanem ferdén áll, neki van támasztva valaminek,
úgyhogy a lehúnyt szemű, évek óta halott Caruso valami rettenetes
merevséggel majdnem áll benne. A fehér mellénye tiszta és divatos.
Feltétlenül arra kell gondolnia az embernek, hogy bármily hermetikusan
van is elzárva ez az üvegkoporsó, a fehér mellényt bizonyos időközökben
tisztával kell kicserélni.
Ez nem halott-kultusz. Ez valami új: hulla-kultusz. Valami szörnyű
nyilvánosságrahozatala, továbbéltetése a cadavernek, amelyet eddig
minden kor és minden vallás, minden szeretet és minden fájdalom
kérlelhetetlenül eltüntetett a szem elől, a földbe, a tűzbe, a tenger
fenekére vagy a legendás mennyországba. Nem tudom, mélyenérző
zenészeknek mi a véleményük Beethoven ismert halotti maszkjának
hallatlan elterjedtségéről, de én mindig rosszul éreztem magamat,
ahányszor csak fiatal leányok, csinos asszonyok vagy operettkomponisták
művészien dekorált szobájában rózsaszínű vagy pláne fekete gyászflórból
készült szalaggal díszítve láttam a falon függeni ezt a dacos
mártírarcot, amely engem soha Beethoven zseníjére nem figyelmeztetett,
hanem mindig csak arra a nyomorult halálra, amit halt. Abba a
folytonosságba, amely az élő ember és emléke közt van, sértően és
kicsinyesen tolakszik bele a szándék: azt, ami benne a halál
pillanatától kezdve már nem fontos, konzerválni. Vannak családok,
amelyek berámáztatják és a falra függesztik az elhaltak feketekeretes
gyászjelentését. Kegyetlen látvány és tulajdonképpen a gyász legmélyebb
értelmét zavaró gondolat: nem arra lenni emlékeztetve, hogy az anya
_élt_, hanem arra, hogy meghalt. A halottak tiszteletét még nagyon sok
évszázadig nem fogja kiirthatni az emberiségből semmiféle nevelés, de a
hullának semmi köze sincs a halotthoz. A halott: ember, a hulla pedig
összedőlt ház, amelyből az ember kiköltözött, amelyet túlél s amely – ha
visszagondolunk szerepére az ember életében – valóban nem érdemel mást,
mint megégettetést, vagy a földbe való elásatást. Az ember nem mondhatja
azt, hogy: «unokatestvére vagyok a hullának» (– mint ahogy zavarában ezt
mondta egy magyar költő temetésén egy rokona, akit a nagy tolongásban a
rendőr nem akart a koporsóhoz bocsátani –), és az ember méltán van jobb
érzésében megsértve, ha egy tapintatlan és ízléstelen _publicity_
elküldi a fotografust az énekeshez még évekkel a halála után is. A szép
Caruso-lemezekben, amelyeket ismerünk, épp az a mélyen megható, hogy
ebből a csodás jelenségből már semmi nincs meg, csak az éneke. Milyen
csúnya és nemtelen gondolat: e mellé az élő hang mellé elterjeszteni a
példányok százezreiben azt a frakkos és fehérmellényes rémképet. Aznap
éjjel, mikor ezt megmutatták nekem, nem tudtam elaludni. Egy vízió
kínozott: a messze jövőben valamikor, egy szobor valahol Amerikában,
valami elhalt nagy férfiú szobra egy város főterén, de nem bronzból vagy
márványból, hanem magából abból a férfiből készítve: magas talapzaton, ő
maga, mint a balzsamozás művészetének remeke, életszínűre zománcozott
arccal, hó és eső ellen impregnált, örökké tartó igazi ruhában –
égbekiáltóan költőietlen lázadás az elmúlás gondolata ellen, borzalmas
csodaműve egy világnak, amely a konzervgyártást a legmagasabb
tökéletességre emelte.
13
Halottal szemben tapintatosnak kell lenni. A halottnak is megvan a maga
kis utolsó hiúsága. A halott, mikor gyertyák közt fekszik a ravatalon,
nem szereti, ha azt suttogják körülötte: – «Jaj, szegény, mennyire
megváltozott». Ezért haragszik a halott. Azt kell mondani: – «Olyan,
mintha aludna». Ezt szereti.
14
Parsifal előadásán voltam a berlini állami operában. Wagner 1882-ben,
Velencében, beszámolva a Parsifal előadásáról, azt írja, hogy «wir
konnten uns wie der gewohnten Welt entrückt fühlen». Ez járt az eszemben
az egész előadás alatt. Fájdalom, a technika haladása túlszárnyalta
Wagner rendezői fantáziáját. A második felvonásban ezt írja elő Wagner:
«Klingsor felkiált titokzatos mozdulatokkal: «… Kundry! Mestered hív,
fel, fel!» És zárjelben hozzáteszi: «Kékes fényben felemelkedik Kundry
alakja.» Azóta negyvenhat év telt el. A Parsifal első előadásainak
idején még színpadi csoda volt nemcsak a kékes fény, hanem az is, hogy
Kundry (– és annyi sok más titokzatos lény –) a sülyesztő segítségével
jött fel a föld alól. Ma, amikor minden néző, mikor a színházból
hazamegy, a liftnek nevezett és minden színpadi sülyesztőnél
tökéletesebb és merészebb sülyesztő-emelő készüléken száll fel a
lakásába, a fantasztikus színművek előadásain be lehetne szüntetni ezt a
csodát, amely nem csoda többé. A színpadon ehhez a csodához szegény
Klingsor kénytelen «titokzatos mozdulatokat» csinálni, közben pedig
hatalmasan szól a mennydörgés. Nem lehet ellentállni, hogy ne
figyelmeztesse az ember a rendezőt: manapság nem mennydörögni szokás a
liftért, hanem csöngetni.
15
New-Yorkban, egy vacsorán, intellectuel-hölgy mellett ültem. Az
indiánokról beszélt. Ősi nyelvükről. Arról, hogy még most is
csodálkoznak a bevándorolt fehér emberek idegen beszédjén. De azért
sokan megtanultak angolul. Egy indián hallott egyszer egy másik indiánt,
aki előbb vele indiánul beszélt, aztán rögtön ezután egy kereskedővel
angolul. Odaugrott hozzá, erőszakkal felnyitotta a száját és belenézett.
«Mit csinálsz?» – kérdezte ez rémülten. A másik nyugodtan: «Megnéztem,
hogy nincs-e két nyelved». Soha életemben nem hallottam ilyen
teli-találattal kifejezni mindazt, amit nyelvek tanulásainak, kiejtésnek
nehézségeiről és akadályairól szoktak magyarázni tanítók, filológusok.
Az indiánnak van igaza. Két nyelvhez két nyelv kell.
16
Előadás után, éjfélkor bementem a színházba. (Régi bűnügyi tapasztalat,
hogy a tettes belső kényszer nyomása alatt felkeresi a tett színhelyét a
bűntény után.) A nézőtér még meleg volt attól a sokszáz embertől, aki
itt félnyolctól tizenegyig lelkesült, kimelegedett és lélegzett. A piros
szőnyeg tele volt papírral. (Egészen mellesleg megjegyezve: semmi nem
jellemzi jobban azt, hogy emberek vonultak el valahonnan, mint az, hogy
papír maradt ott utánuk, papír, papír, papír… Példák: nagyforgalmú utca
éjjel, üresen. Hotelszoba, amiből elutazott a vendég. Vasúti kupé,
amiből kiszálltak az utasok. A Városliget, hétfőn reggel.)
A nézőtérről a színpadra mentem. A színpadról abba a kis raktárba néztem
be, ahol az előadáshoz szükséges tárgyak, az úgynevezett kellékek vannak
nagy rendben elraktározva. Virágcsokor, betört cilinder, pezsgősüveg,
cipő, tányér, esernyő, revolver, tőr, könyv, a «Times», az «Echo de
Paris», teásszervísz, postacsomag, szivarosdoboz, telefónkészülék stb.
némán sorakozik a polcokon és várja a másnapi előadást. Legyen szabad
könnyebbség okáért régimódi formát választanom. Igenis, kihallgattam a
beszélgetésüket. A következőket jegyezhettem fel:
_A telefonkészülék:_ – Borzasztó élet! Minden este szájához emel G., a
híres színész és a következőket kiáltja belém: «Halló, Lebidois! Kérem,
mondja meg a feleségemnek, hogy ma nem jövök haza vacsorára.» – Ez már
negyvenharmadszor történik. Azt hallom, hogy künn a városban vannak
telefonkagylók, amelyek a legérdekesebb dolgokat hallják. Élet, halál,
szerelem, öröm, bánat, üzlet, tréfa, harag megy rajtuk keresztül
percről-percre. És én itt állok a reflektor fényében és minden este,
minden áldott este csak ezt hallom: «Halló, Lebidois! kérem, mondja meg
a feleségemnek, hogy ma nem jövök haza vacsorára.» – Ezt még hallani
fogom vagy ötvenhétszer, akkor százas jubileum lesz és engem végleg
eltesznek a raktárba. Ó, ha tudná ezt a szenvedést az a sokszázezer
szegény, dolgozó telefónkészülék, aki engem úgy irígyel a színpadi
dicsőségért!
_A levélpapír:_ – Én nagyon fontos vagyok. Mikor engem behoznak a
színpadra, a nézőtéren egyszerre halotti csönd lesz. H. úr, a híres
színész belém néz, kiejt a kezéből, a fejéhez kap és így kiált fel:
«Minden elveszett! A hajó elsüllyedt és Whitstable a hullámok martaléka
lett!» Ugyanekkor B., a híres színésznő ájultan rogy a földre. Igen,
igen. Ha én nem volnék, a darab megakadna és a publikum hazamehetne. És
mégis rosszul bánik velem az igazgatóság. Ha nem adnak jobb helyet itt a
raktárban, felmondok és elmegyek. Lássák, hogyan boldogulnak nélkülem!
_A nagydob:_ – Engem sem tisztelnek eléggé. Pedig mikor én a színfalak
mögött megszólalok, a színpadon ezt kiáltják: «Mennydörgés!» – «Vihar!»
– «Istenítélet!» És az egész statisztéria letérdel és imádkozik. Igen,
igen. Csak mellőzzön továbbra is az igazgatóság! Egyszer megharagszom és
egy rettenetes viharral elpusztítom az egész épületet!
_Egy ásványvizes üveg papírcímkéje._ – Az én értékemet sem ismerik ezek
az ostobák. Pedig 1921-ben egy drámában G. úr átadott engem L. úrnak e
szavakkal: «Itt van ezer pezeta!» – és L. úr kezet csókolt G. úrnak és
azt mondta neki: «Corregidor, e papírdarab megmenti életemet és családom
becsületét!» – Igen, igen, kedves kollégák, _ez_ vagyok _én!_
_A kard._ – Tegnap este a színpadon G. úr megsértette az ujját egy
kiálló szögben. Valami piros folyadék kezdett szivárogni a sebéből,
aminőt még sohasem láttam. Mi lehet ez?
_Az öreg komika kalapja._ – Érthetetlen! Harminc évvel ezelőtt bejöttem
a színpadra B. kisasszony fején és az egész publikum elragadtatva
suttogott: «Milyen gyönyörű! És milyen bájos kalapja van!» – Most
bejövök minden este ugyanannak a hölgynek a fején, ugyanúgy, mint
harminc évvel ezelőtt és mikor meglátnak bennünket, hangosan nevet
mindenki. Ó, hogy megváltozott a közönség ízlése!
_Egy kopott frakk._ – Ó, én tudom, hogy tehetséges vagyok, de azért
őszintén megvallva, sok függ attól, hogy jó partnere van-e az embernek.
Például, ha velem P. úr lép be a színpadra, csak úgy harsog a nevetés.
És ha Z. úrral jövök be, nem nevet senki. Meg kell válogatni a partnert.
_Egy fazék._ – Egy konyhaberendező üzletben álltam és vártam a jövőt.
Álmom a családi élet volt: tiszta konyha, meleg tűzhely, kedves család,
sok egészséges gyerek, akiket én táplálok és akik szeretettel vesznek
körül. Ah! Egy napon azonban belépett Reinhardt, a híres rendező az
üzletbe, körülnézett és énrám mutatva így szólt: «Ezt vegyük meg, ez
nagyon jól fog hatni a harmadik felvonás konyhajelenetében.» – Vagyis
fölfedezett engem. Azóta a színházban ragyogok, játszom. Nagy sikerem
van. De pótolja ez számomra a családi élet és a kedves tűzhely melegét,
amit soha, soha nem fogok megismerni?
És végül:
_A tükör._ – Én vagyok a legszebb a színháznál. Akárki, nő vagy férfi,
ha megnéz, így suttog: «Elragadó!» – Már az is megtörtént, hogy
megcsókoltak!
Aztán egyszerre csönd lett, mert behallatszott a színpadról a
tűzoltó-őrjárat nehéz csizmáinak kopogása.
17
Ha valaha az életben nagy dramaturgiai művet írnék, az volna a
kiindulópontom, hogy a színház nézőterén tölteni az estét: _büntetés_.
Képzeljük magunkat abba a korba, amikor az inkvizíció nemcsak tüzes
vassal és homlokszorítóval kínozta az áldozatait, hanem szellemes
kínzásokat is talált ki, például a hanyattfekvő áldozatnak lassan, de
nagyon sokáig egy-egy csöpp vizet csöppentett a szájába. Vonatkoztassuk
el magunkat mindentől, ami a «színház» fogalom körül ránkragadt és
képzeljük el, hogy egy inkvizítor, akinek ambiciója új kínzási módokat
feltalálni, kitalálja a következő büntetést:
«A bűnös köteles hetenként egyszer, meghatározott órában, meghatározott
percben hirtelen minden dolgát abbahagyni és jó vagy rossz időben egy
nagy terembe sietni. A nagyterem azonnal elsötétítendő és a bűnös szűk
ülőhelyére vezetendő. Ott kell ülnie három óra hosszant a sötétben,
mereven és mozdulatlanul. Ez idő alatt tilos: 1. kimenni, 2. felállni,
3. fészkelődni, 4. hátrafordulni, 5. beszélni, 6. orrot fujni, 7.
köhögni, 8. tüsszenteni, 9. enni, 10. inni, 11. dohányozni, 12. külön,
önállóan nevetni, 13. aludni, 14. olvasni, 15. írni, 16. nyujtózni, 17.
ásítani, 18. más irányba nézni, mint előre, 19. más helyre átülni, 20. a
végét meg nem várni, 21. el kell a meleget tűrni, 22. el kell a hideget
tűrni, 23. minden bosszúságát némán kell elnyelni, 24. tilos
felháborodásának bármi jelét adni, 25. hangosan sóhajtozni vagy nyögni,
26. a ruházatán bármit is változtatni: tehát mellényét kigombolni vagy
szűk cipőjét lehúzni, 27. nem figyelni, 28. agyát megpihentetni,
kikapcsolni, 29. megzavarni olyan tetszésnyilvánítást, mely az ő
meggyőződésével ellenkezik, 30. rendes, kényelmes napi ruhájában
odamenni, 31. abbahagyni és máskor folytatni. – Ezenkívül tilos még sok
minden, ami hamarjában nem jut eszembe.»
Ezt a sötétbe beültetett, megmerevített, elnémított, minden funkciótól
eltiltott embert nevezzük színházi nézőnek, akinek az újkor emberszerető
mozgalmai megadják azt a könnyebbséget, – (de ezt se mindig) – hogy
óránként egyszer néhány percre kimehet sétálni, hogy a testi kínlódást
kipihenje és az újabb testi kínlódáshoz erőt gyüjtsön. Már most mi a
dramaturgia? Dramaturgia az a tudomány, amely összegyüjtötte mindazokat
a szabályokat, amelyek szerint ennek a testi kínokra ítélt embernek a
helyzetét megkönnyíthetjük azzal, hogy a terem egyik falát lebontjuk és
abban a falnyílásban mutogatunk neki valamit. Ennek a valaminek azonban
oly vonzónak kell lennie, hogy a leírt testi kínlódás az áldozatra nézve
előbb _eltűrhetővé_, majd _érezhetetlenné_, végül pedig _kívánatossá_
legyen. Annyira kívánatossá, hogy még keservesen szerzett pénzét is
odaadja érte. Sőt törje magát utána.
Ez volna dramaturgiám bevezető része. Azután következnének azok a
fejezetek, amelyek elmondanák: minő alacsony és magas, felszínes és
mély, parlagi és fenséges módok vannak arra, hogy a terem lebontott fala
mögött levő nyílásból ez a narkózis hatásosan áradjon ki a
kínszenvedőkre.
18
Irodalomban is, életben is, vannak szívkomédiások, akiket élvezet
leleplezni. Négyféle típust ismerek. Vannak: 1.
_szívük-csücskét-mutogatók_. Ezek úgy tesznek, mint akinek véletlenül
nyitva maradt egy gomb a ruháján és most kilátszik a szíve hegye. Arra
várnak, hogy valaki figyelmeztesse őket erre a toallethibára. Akkor
elpirulnak és hamar begombolják a ruhát. – 2. _Szív-pirosítók_. Ezek úgy
találják, hogy nem elég piros a szívük és ezért minden percben rúzst
kennek rá. – 3. _Szív-exhibicionisták_. Ezek állandóan szemérmetlenül
mutogatják a szívüket. Úgy viselkednek, mint azok az egyéves kis
gyerekek, akikre szüleik folyton rájukszólnak, hogy nem szabad az
ingecskét mindig nyakig fölemelni, ha vendég van. – 4. Akik _bujócskát
játszanak a szívükkel_: folyton eldugják a szívüket és iszonyúan meg
vannak sértve, ha rögtön nem kezdjük keresni náluk a szívet, ezzel a
kiáltással: «Maga hamis, magának van szíve, csak nem akarja mutatni!» –
Az igazi szívet emberek cselekedeteiben és költők műveiben elég nehéz
megtalálni. Csak a hamisítottat, a meg-komédiázottat könnyű. Az igazit
legtöbbször az a szorongó és fájdalmas szimpátia-érzés jelzi, amelyet
egy cselekedet hallatára vagy egy könyv olvasása után érzünk. A
csillagászattanban tanultuk gyerekkorunkban, hogy vannak csillagok,
amiket a legfinomabb műszerekkel sem lehet meglátni, – a jelenlétükre
csupán azokból a zavarásokból, vonzásokból, taszításokból lehet
következtetni, amelyeket a körülöttük levő látható égitestekre
gyakorolnak. De a létezésük megdönthetetlenül be van bizonyítva, bár ők
maguk a refraktor számára örökre láthatatlanok. Nekem mindig az volt az
érzésem, hogy ezek a csillagok közelebb vannak Istenhez, mint a
láthatók.
19
Kis gyerek jószívéről nincs szebb történet, mint az, amit szegény Beöthy
Zsigáról hallottam, Beöthy László korán elhalt öccséről. Az édesanyjuk,
Rákosi Szidi mesélte, hogy a kis Zsiga szívszaggató zokogással ment
hozzá panaszkodni: – Édesanyám, a Laci _megint elkérte_ a
vajaskenyeremet!
20
Motorcsónakunk este tízkor indult a Lidóról, holdfényben, Velence felé.
Rajtam kívül négy utasa volt: egy társaság, amely három hölgyből és egy
úrból állott. Ők Velencébe mentek szórakozni, én a pályaudvarra, az
éjjeli vonathoz. Ha nem akartam volna, akkor is hallanom kellett volna
minden szavukat, oly hangosan folyt a társalgás a csöndes nyári
éjszakában. A három hölgy feltűnően öltözött tipikus Lidó-hölgy volt. A
férfi szmókingban. Fiatal, nagyon barna arcszínű és lehetetlenül
feketehajú, igen csinos ember. Néhányszor láttam a fürdőben előzőleg,
ahol macskaszerű ügyességgel véghezvitt ugró- és úszómutatványokkal
mulattatta a hölgyeket. Azt mondták róla: délamerikai. De hallottam
spanyolul, olaszul és franciául beszélni. Most franciául beszélt a három
hölggyel. Az első mondata, amit hallottam, ez volt:
– Soha, soha nem vettem szerelmet pénzért.
– Pedig ez nem szégyen – mondta az egyik hölgy. – A leghíresebb
nőcsábítók se vetették meg ezt az eszközt, ha egy nő nagyon megtetszett
nekik és más mód nem volt a gyors hódításra.
Egy másik hölgy egy mondatot kezdett:
– Párizsban…
– Ah! – kiáltott fel. – Párizsban aztán éppen nem! Köszönöm szépen! Egy
ilyen éjszakai ismeretség a boulevardon, látogatás a hölgynél – még meg
is gyilkolhatják az embert.
A hölgy:
– Borzasztó dolgokat hallani.
Az ifjú:
– Nekem volt Párizsban egy ismerősöm, egy német. Azzal egyszer egy
nagyon kellemetlen ilyen dolog történt. Csatlakozott egy csinos lányhoz,
aki a Boulevard des Italiens-en sétált éjfélután. Bementek egy barba és
erős angol pálinkákat ittak. A németnek nem voltak további szándékai a
hölggyel, de sokat ittak, a hölgy nagyon hívta és ő nagyon részeg volt,
elfogadta a meghívást. A hölgy elvezette a lakására, a Rue
Vintimille-be, egy régi, piszkos házba.
Az egyik hölgy nevetett.
– Mit nevet? – kérdezte az ifjú idegesen.
A hölgy:
– Nem maga volt az a német?
Mind a három hölgy nevetni kezdett, hogy látták a zavarát és mind azt
kiabálták, hogy ő volt az a német, csak restelli, hogy ilyen nővel volt
kalandja. Ő dühösen tiltakozott.
– Folytassa! – vetett véget a vitának az egyik hölgy.
Folytatta:
– A negyedik emeletre mentek fel egy piszkos, régi házban, és ott a nő
bevezette a németet egy kis kétszobás lakásba. A német tántorgott a sok
italtól, ledobálta magáról a ruháját és végigdobta magát a nagy ágyon.
Kinyujtózott, aludni akart. Sokáig feküdt lehúnyt szemmel, de nem tudott
elaludni. Egyszer, mikor felnyitja a szemét, ahogy oldalt feküdt,
belelátott egy tükrös szekrényajtóba. A szmókingja a földön feküdt, az
ágy mellett. A tükörből látta a szmókingot és egyszerre csak azt veszi
észre, hogy a szmóking mozog. Nem szólalt meg, azt hihette, hogy a
részegség okozza ezt a káprázatot. De figyelt. Újra mozdul a szőnyegen a
szmóking, de akkor már látni lehetett egy emberi kezet, amely az ágy
alól nyúlva ki, akarta nesztelenül, nagyon lassan behúzni a szmókingot
az ágy alá. A szmókingban volt a németnek a pénztárcája. Nagyon meg
lehetett ijedve, mert még mindig nem mert szólni. A szmóking kísérteties
lassúsággal húzódott az ágy felé, s akkor a német, aki lélekzetét
visszafojtva meredt a tükörbe, meglátta a kézhez tartozó embernek a
fejét az ágy alatt. Egyszerre csak az az ágy alatti ember is belenéz
véletlenül a tükörbe és meglátja, hogy az ágyon fekvő német némán és
mereven nézi őt. A két szem találkozott a tükörben és vadul nézte
egymást. Nekem megállt a szívverésem…
Az egyik hölgy felsikoltott:
– Ah! Elárulta magát!
Valamennyien diadalmasan sikoltoztak:
– Elárulta magát! Azt mondta: «nekem megállt a szívverésem!» Első
személyben mondta! Mégis csak ő volt a német!
A fiatalember sápadt lett a dühtől. A három nő, mint három csinos kis
boszorkány, úgy sikoltott, csúfolódott, nevetett. A fiatalember némán
ült a helyén, de az ajka remegett a haragtól és a szégyentől. A
szemefehérje megvillant a sötét arcában.
– Nem én voltam a német, – mondta nyugodtan, mikor a lárma elhallgatott
– a becsületszavamat adom, hogy nem én voltam az.
– De első személyben mondta: «megállt a szívverésem.»
– Igen. Mert megállt.
Most egyszerre elhallgatott a három nő, csodálkozva. Nagy csönd lett,
mert a motor is elhallgatott, a San Marco-hoz értünk.
– Hát igenis, elszóltam magam – mondta valami bosszantó élességgel a
hangjában a fiatalember. – Akkor megállt a szívverésem, igen, mert
nagyon megijedtem. De nem az az úr voltam, aki az ágyon feküdt, hanem az
az úr voltam, aki az ágy alatt feküdt és kinyujtotta a kezét a szmóking
után. Volt okom megijedni.
Kisegítette a hölgyeket a hajóból és elkeveredtek mind a négyen a lármás
tömegben. Én egyedül mentem tovább a motoroson, a pályaudvar felé.
21
Régi könyvek közt keresgélek egy antikváriusnál. A tulajdonos egyszerre
így szól hozzám, nagy sor díszkötésű kötetre mutatva:
– Nézze, ez alkalmi vétel.
Odamegyek, megnézem. Híres német világtörténet, negyven kötetben,
gyönyörűen bekötve. Az antikvárius szól:
– Nagyon olcsón adom.
– Köszönöm, – mondom – nem kell.
Nem hagy békén:
– Nagyon szép példány. Szép kötés, tiszta, olyan, mintha új volna.
– Köszönöm, – mondom – nem kell.
Felemeli a hangját:
– Ez a példány W. bárónőnek, a híres bankár feleségének a könyvtárából
való.
Idegesen szólok:
– Maga azt hiszi, hogy ezzel hat rám? Hogy amért a gazdag bárónőé volt,
azért majd inkább megveszem?
Szinte atyaian mosolyog rám:
– Nem. Ezt nem hiszem. Csak bizonyítékát akartam adni, hogy egy igazán
tiszta példányról van szó, amihez soha senki hozzá nem nyult.
22
Rettenetes álom: feltaláltam a közönséges tejeskávét. Azt álmodtam, hogy
jóízűen reggeliztem: kávét, zsömlével. De egyedül voltam a világon, aki
így reggelizett. A tejeskávét még nem ismerte senki, mert azt én
találtam fel. Meg voltam győződve, hogy ha az emberiség megismeri ezt a
találmányt, ez lesz a világon a legelterjedtebb reggeli vagy ozsonna és
az emberek százmilliói fogják ezt az italt inni, napjában többször is.
Elrohantam tehát egy nagy bankba, amely mindenféle iparvállalatokat
finanszíroz és bebocsáttatást nyertem a fő-főigazgatóhoz. Miután
elmondtam, hogy feltaláltam egy italt, amelynek népszerűséget jósolok,
az igazgató felkért, hogy ismertessem a találmányt. Rövidre kellett
fognom az előterjesztést, tehát csak ennyit mondtam:
– Ön embereket utaztat a földgömb másik felére, ahol van egy bizonyos
cserje, amelynek érett magvait össze kell gyüjteni. Ezeket a magvakat
vasedénybe kell rakni és nem elégetni, hanem csak addig melegíteni, amíg
megfeketednek és a pörköltség bűzét kezdik árasztani.
Már gyanúsan nézett rám az igazgató.
– Aztán – folytattam – ezeket a félig-égett magvakat porrá kell törni.
De nem a port esszük meg, sem annak főzetét, hanem szerkesztünk oly
edényeket, amelyekben alul víz forr, mely forró víznek a gőze áthatol a
fekete homokon, miközben kiizzaszt belőle egy feketés folyadékot, amely
külön edényben gyüjtendő össze és amely savanykásan-keserű,
élvezhetetlen.
Most már nagy szemeket meresztett rám.
– Aztán – mondtam tovább – elmegyünk és kikeresünk a sok közül egy emlős
állatot, annak is a nőstényét. Ettől mesterségesen, kínzás útján
elvesszük azt a fehér folyadékot, amellyel kicsinyeit táplálja. Ezt a
folyadékot tűzre tesszük, a forrásig hevítjük, aztán lehűtjük, de nem
addig, amíg kihűl, hanem csak addig, amíg oly meleg marad, hogy nem
égeti el az embernek a száját. Az így nyert fehér állati folyadékot
összekeverjük az imént nyert fekete növényi folyadékkal.
– Pfuj – mondta az igazgató.
– Aztán, – folytattam rendületlenül – hogy ezt a keveréket élvezhetővé
tegyük, kimegyünk a rétre és elültetünk egy bizonyos növényt, amelynek
nagyon vastag a gyökere. De ennek a növénynek nem a levelét, virágját
vagy magvát választjuk ki céljainkra, hanem éppen a gyökerét. Mikor a
gyökere megkövéredik, kihúzzuk a földből, szeletekre vágjuk és
vízmedencében kiáztatjuk belőle az undorítóan édeskés levét. A gyökeret
aztán eldobjuk. A piszkos lé, amelyet így nyertünk, addig párolog, amíg
elveszíti a vizet és piszkosszínű kristályokat hagy maga után. Ezeket a
kristályokat összezúzzuk és különleges eljárással megfehérítjük, majd
egészen apró kristályokká változtatjuk, amelyek masszába álljanak össze.
Ezt a masszát apró kockákra vágjuk és a fentebb említett fekete-fehér,
növényi-állati folyadékkeverékbe beleteszünk két ilyen kis kockát,
megvárjuk, amíg elolvad benne és akkor az egészet megisszuk.
– Rettenetes – mondta az igazgató. – Önnek a fantáziája beteg, menjen
elmeorvoshoz.
Ezt az álmot csak azért írtam le, mert azóta is gyakran rémülten
borzongok meg attól a gondolattól, hogy mennyit kellene küzdenie egy
feltalálónak, aki a világ legnépszerűbb italát most találná fel és így
kellene bankról-bankra járnia, hogy ismertesse, elfogadtassa és az
embereket meggyőzze arról, hogy ez a komplikált kotyvalék valaha
népszerű és közönséges lesz.
23
Történet, feltalálók vigasztalására. Működik New-Yorkban egy bécsi
származású nagyon öreg ember, akinek a mestersége: _business-builder_,
magyarul: üzletfelépítő. Abból él, hogy feltalálók elmennek hozzá, elébe
terjesztik a találmányt, ő aztán megvizsgálja, jónak vagy rossznak
találja, és ha jónak találja, «felépíti». Kidolgozza az értékesítési
tervet, sőt pénzembert is szerez hozzá. (Nálunk a szabadalmi irodák
csinálják ezt.) Erről az öreg emberről beszélte el dr. J. O. úr
New-Yorkban a következőket. Megjelenik nála egy szegény ember egy
ötlettel. Valami autó-gummi-dolog volt, nem annyira találmány, mint
inkább üzleti ötlet: új és ügyes módja a kilométerszámra adandó
pneumatik-bérletnek. Az öreg bölcs elolvassa a memorandumot és igenlőleg
bólint.
– Jó – mondja.
A feltaláló azonban kétkedő ember.
– Tényleg jó? – kérdi.
– Nagyon jó – felel a bölcs. – Biztos üzlet.
A feltaláló, mondom, kétkedő ember.
– Kérem – mondja – én nem nagyon bízom benne. Amióta ezt a memorandumot
megírtam, sok ellenérv jutott eszembe. Tele vagyok aggodalommal. Féltem
a kis pénzemet.
Az öreg bölcs összeráncolja a homlokát és dühösen kiált rá:
– Ha én azt mondom, hogy jó, akkor jó. Kinek néz maga engem? Legyen
nyugodt, én vagyok a legóvatosabb ember a világon. Én kidobtam Bellt,
aki a telefónnal jött hozzám, és kidobtam Edisont az izzólámpával.
Egyikben sem láttam biztos üzletet. Ha _én_ a maga találmányára azt
mondom, hogy jó, hát nyugodt lehet.
És igaza van: dicsőségnek nem nagy dicsőség egyik se, de óvatosabb már
nem igen lehet valaki.
24
Zeneszerző barátunk tiszteletére rendezett vacsorán szemben ültem a
híres sebésszel, aki a háború előtti Magyarország egyik legérdekesebb
orvosa volt és aki azóta már eltávozott istenhez. A professzor magányos
ember volt, a hivatásának élt, ezenkívül csak egy olyan dolog érdekelte,
ami kívül esett a mesterségén: a zene. Ezt sokszor tapasztaltam
sebészeknél. Nem tudom, törvény-e az, hogy a sebészek vonzódnak a
zenéhez, vagy csupán tradíció a nagy Billroth óta. Elég az hozzá, hogy
egy zeneszerző tiszteletére adott vacsora volt egyike ama ritka
alkalmaknak, mikor a híres operatőrt frakkban, terített asztalnál,
társaságban lehetett látni.
Az ilyen vacsorákon, mint mindnyájan tudjuk, közös menű van. Az ember
vagy megeszi vagy otthagyja. Meglepetve láttam, hogy a professzor nem e
közül a két lehetőség közül választ, hanem más ételeket kap, mint mi,
többiek. Csupa puha ételt evett: főtt halat, gombát, tojást, tortát.
Láttam, hogy rendelés nélkül hozták neki a külön tálakat, tehát már
előre intézkedhetett, hogy külön ételt kapjon. Nem sokat törődtem a
dologgal, azt hittem, valami diétát tart. De evésközben, miután többször
mosolyogva nézett rám, egyszerre csak szóvá tette ezt.
– Észreveszi, – kérdezte – hogy miket eszem én?
– Látom – feleltem. – Valami diétás kosztot.
Olyan hangon kérdezett, mintha vizsgáztam volna előtte az egyetemen:
– Nos és mit vesz észre? Mi hiányzik a vacsorámból?
– Úgy látom, a hús.
– Nem – mondta. – Gondolkozzék egy kicsit. Mi hiányzik a vacsorámból?
És mindjárt felelt is a kérdésre:
– A kés.
Valóban, most vettem észre csak, hogy miután szilárd ételeket nem evett,
nem használt kést az evéshez. Villával és kanállal intézett el mindent.
– Ez azóta van, – mondta – mióta egyszer egy grófné elájult miattam az
asztalnál. Ritkán eszem társaságban, úgyszólván soha. De egyszer
kénytelen voltam elfogadni egy páciensemnek, egy volt miniszternek a
meghívását. A grófné szemben ült velem az asztalnál, úgy, ahogy most ön.
És csirkét szolgáltak fel. Én rendesen ettem, ahogy szoktam. Úgy, ahogy
gyermekkoromban az anyám tanított csirkét enni. Legalább én azt hittem,
hogy úgy eszem. Később aztán, miután a grófnét eszméletre térítettük,
kitűnt, hogy én csak hiszem, hogy úgy eszem, mint a többi jómodorú
ember. A grófné elmondta, hogy már akkor ideges lett, mikor a kezembe
vettem a kést. Ezt meg tudom érteni. Én reggel hét órától néha éjfélig
is állandóan késsel dolgozom, idestova már harminc éve. Én nem veszem
észre, de mások azt mondják, hogy ez meglátszik azon a módon, ahogy az
asztalnál a kést fogom. A grófné azt mondta, hogy úgy vágtam a csirkét,
ahogy emberek érzékeny kis testrészeit szoktam vágni. Azt mondta, ő
szereti nézni vacsorákon az embereket, akik szépen esznek. Különösen
nehéz feladat csirkét, galambot, foglyot könnyű kézzel és esztétikailag
szépen enni. De az a precízió, az a villámgyors biztonság, amivel én a
csirkét az ízületeinél szétvágtam, az a biztos metszés, amivel az
izmokat a finom kis csontokról lefejtettem, borzalmasan hatott rá. Nem
tudta elvenni a szemét a kezemről, folyton arra gondolt, hogy én emberek
metélésével nyertem ezt a hallatlan könnyedséget, amivel most egy sült
madárral szemben brillíroztam. Nem is tudta tovább nézni ezt a
műveletet, csak addig, amíg az első falatot a villára nem szúrtam és a
szájamba nem vettem. Akkor elsápadt, hátradőlt a székén és elájult. Most
jön azonban a szubjektív része a dolognak. Évtizedekig nem gondoltam
evésközben arra, hogy kés van a kezemben. Ez után az eset után sokáig
zavart étkezéseknél ez a gondolat. Vén fejjel nekiálltam és megpróbáltam
pontosan visszaemlékezni arra, hogy anyám tanítása szerint hogyan kell
fogni a kést, mikor húst eszik az ember. De megvallom, most már nem
tudom pontosan. Mikor orvosnövendékek vizsgáznak nálam, az első
érdeklődésem mindig az, hogy hogyan fogja a jelölt a kést. Sebészeknél
igen sokra lehet következtetni már abban a pillanatban, amikor a kést a
kezükbe veszik. És az emberek vágására szolgáló kés különleges fogási
szabályai, úgy látom, most már véglegesen megzavarták a jónevelést, amit
otthon kaptam. Ha magam eszem vagy kollégákkal, nem törődöm ezzel, de ha
nagy ritkán, mint ma is, társaságba kerülök, olyan ételeket eszem,
amelyekhez nem kell kés. Folyton arra gondolok, hogy mások mi mindent
gondolnak, mikor kést látnak a kezemben. Innen a főtt hal és a rántotta.
Azután analógiákat kerestünk erre más foglalkozásoknál. Amiket
találtunk, azok közt nem a legérdektelenebb az, hogy milyen félelmes
lehet az olyan pillanat, mikor a nagy filozófus ugyanazt az agyvelejét,
amellyel az emberiség és a kozmosz összefüggését kutatja, a feleségével
való veszekedésre használja. Azt hiszem, a grófné ennek láttára is
elájulna.
25
Freud professzor emlékkönyvébe fogom egyszer beírni, ha megismerkedem
vele, – mesélte egyszer Cs. T., a legokosabb, legelmésebb szép asszony,
aki valaha nálunk színházat játszott – azt az esetemet, hogy mikor
egyszer egy bálon a két lányommal és azok táncosaival ültem az
asztalnál, hirtelen oly rosszul lettem, hogy éreztem, egy pillanatig se
maradhatok tovább köztük. Elsápadtam és görcsösen a homlokomra
szorítottam a kezemet.
Az egyik fiatalember ijedten szólt:
– «Mi baja, nagyságos asszony?»
– «Borzasztó» – mondtam félájultan, folyton a homlokomat fogva – «a
fejem rémesen csikar.»
26
Nagyon nehéz ma már külföldön: vonaton, hajón, utcán, valakiről csak úgy
látásból megállapítani, hogy magyar. Csak egy törvény van és ez így
hangzik: «_Biztosan_ magyar az, aki előtt magyarul véletlenül
illetlenséget mond az ember.»
27
Boldogult ismerősömet (egy pesti operaénekest), aki gyakran énekelt
Bécsben, Berlinben, Párizsban, nevezzük K.-nak, főként azért, mert a
neve nem ezzel a betűvel kezdődött és semmi érdek nem fűződik ahhoz,
hogy azok, akik ismerték, ennek az esetnek a hősében őt véljék
felismerni. Ennek a K.-nak, aki maga is gazdag ember volt, volt egy
rendkívül gazdag öreg nagybátyja, aki igen büszke volt rá s aki minden
évben valami igazán fejedelmi ajándékkal lepte meg. Abban az évben,
mikor ez az eset történt, – és hogy régen történt, az magából az
ajándékból is kitűnik – K. a nagybátyjától egy kocsit kapott két
gyönyörű orosz lóval. Elegáns, feketére lakírozott csukott hintó volt,
olyan, aminővel az automobil kora előtt a konzervatívebb arisztokraták
szoktak járni. És a lovak feketék, nyugtalanok, szépek, tüzesek. Rövid
idővel ezután már esténként az Opera színpadi bejárata előtt lehetett a
gazdájára váró előkelő fogatot látni. A munkások némán csodálták, a
kóristák és statiszták pedig az ilyenkor szokásos forradalmi
megjegyzések százait produkálták. Az énekes azonban meglepő módon
nemcsak arra használta a kocsit, hogy a kollégáit pukkassza, hanem néha
tényleg kocsizni is ment vele. Leginkább azokon a napokon, amikor este
fellépett. Előadás előtt egy órával kikocsizott a Városligetbe, mint
mondta: «a félig leeresztett ablakon át óvatosan szellőztetni a tüdejét
és e közben a szerepéről való gondolkozásba elmélyedni».
És így történt egy napon a következő.
Este a gonosz Scarpiát kellett énekelnie Puccini «Toscá»-jában. Másfél
órával az előadás előtt tehát beült kocsijába és kihajtatott a
Városligetbe, levegőért és elmélyedésért. Alig trappolt vele tíz percig
a két tüzes orosz paripa, az idő rosszra fordult: fagyos szél kerekedett
és gonosz havas-eső kezdett esni. Ez nem jó sem a tüdő-szellőztetésnek,
sem az elmélyedésnek. Az énekes tehát felemelkedett a hintó puha
párnáiról, kinyitotta az egyik ablakot, kihajolt és kiszólt a kocsisnak:
«Hajtson az Operához, de gyorsan, mert rossz az idő.» A kocsis elővette
az ostort és a két tüzes ló rohanva röpítette a kocsit. Az énekes
becsukta az ablakot és vissza akart dőlni a puha párnákra. De ekkor az a
földöntúli hatalom, amely nem szereti, ha az emberek túlnagy kényelemben
és biztonságban érzik magukat, közbelépett. Az énekes alatt leszakadt a
kocsi feneke. Az a kis deszka-négyszög, amely a kocsi padlózatát képezi,
egyszerűen kiesett a kocsiból, elmaradt az úton és a kocsi fenék nélkül
rohant tova. Habozni nem lehetett: az énekes szaladni kezdett, benn a
kocsiban, versenyt a lovaival. Iszonyú helyzet lehetett. Ha csak egy
pillanatra is áll meg, vagy ha nem bírja tartani ugyanazt a sebességet,
mint a lovai, menthetetlenül összezúzott testtel kerül a kocsi alá.
Kiabált torkaszakadtából, de a csukott kocsiból nem hallatszott ki az
utcalármába a hangja. Tehát futott, futott, benn a szép, lakirozott
kocsiban, előtte a bakon a livrés kocsis és a kocsis előtt a két tüzes,
igazi orosz ló. Az Andrássy-út két kilométer. Végig a két kilométeren
dideregve siettek a járókelők a fagyos havas-esőben, a téli estén és
bizonyára gonosz és irígy pillantással tettek megjegyzéseket a pompás
kocsira, amelyben egy gazdag és előkelő férfiú meleg kényelemben hajtat
az Opera felé. Senki sem tudta, hogy ebben az előkelő járműben egy
halálfélelemben kiáltozó, rémült ember _szalad_ az utca vizében és
sarában és szívesen cserélne a lovaival, mert azok legalább
megállhatnak, amikor akarnak. Így érkezett meg az Operához,
összeszaggatott ruhával, vizesen, sárosan, félholtan a rémülettől és a
fáradságtól, miközben a munkások ismét némán nézték, a kóristák és
statiszták pedig kárörvendő megjegyzésekben önmagukat múlták felül.
Nem szándékozom ethikai tanulságokat levonni ebből az anekdotából, csak
megindokolom, hogy annak idején miért jegyeztem fel naplómba. Az járt az
eszemben, hogy milyen originális és tökéletes példa ez az eset arra a
régi igazságra, hogy néha az irígyelt, mindenki által boldognak tartott
ember milyen kevéssé irígylendő és milyen kevéssé boldog; – és mégis: ha
egy regényben leírnám ezt a mondatot: – «Mindenki irígyelte a boldog
gróf X.-et, pedig ő belül boldogtalan volt, ő olyan volt, mint egy szép
kocsi tulajdonosa, aki alatt kiszakadt a kocsi feneke és aki
kilométereken kénytelen szaladni benn a saját kocsijában»
– ha ezt leírnám, én, vagy más valaki, egy regényben, az olvasó joggal
mondaná: «Ah, milyen kiagyalt, erőszakos, rossz hasonlat!»
28
Sokszor csiklandoz az a gondolat, hogy néha technikai találmányok
nevelik tisztességesekké az embereket. A new-yorki _subway_ (földalatti
vasút) nem ismeri a «jegy» fogalmát. Ötcentes pénzdarabot kell bedobni
egy lyukba a pályaudvaron és egy forgó-kereszt belöki az embert a
vonathoz. A külvárosban ez az ötcentes pénzdarab a lyukon át nagyítóüveg
alá gurul és ott egy pillanatra megáll. Az üveg alatt akkorának látszik,
mint egy tányér. A hivatalnok ránéz és látja, hogy nem hamis pénz vagy
nem nadrággomb-e. Az emberek e miatt a nagyítóüveg miatt leszoktak
arról, hogy nadrággombért akarjanak utazni. Már ott se dobnak be gombot
vagy rossz pénzt, ahol nincs nagyítólencse. A találmány a rossz ösztönt
csirájában ölte meg. Tudott volna-e ennyit elérni száz újságcikk,
beszéd, propaganda, iskola, fogház?
29
A legjobb reklámötletet nem Amerikában, hanem Európában láttam.
Fájdalom, a kitalálójának csak a keresztnevét tudom: Tóninak hívták. A
háború előtt működött, azon a nyaralótelepen, ahol egyszer a családommal
nyaraltam. Akkor még rongyos cipője volt, de mivel a génie lángja
lobogott benne, biztosra veszem, hogy most máskép hívják és valami
világhírű vállalat élén áll. Tóni karriérje úgy kezdődött, hogy mikor
egyszer este hazamentem, vacsorára nyúl volt és egy üveg francia pezsgő
állt az asztalon. Feleségem elmondta, hogy a minap egy ember jelent meg
nála (ez volt Tóni) és hozott két üveg Mumm pezsgőt és egy nyulat. A két
üvegért és a nyúlért öt békekoronát kért. Feleségem rögtön megvett tőle
mindent. Azt a csekély skrupulust, ami egy jó háziasszony lelkében a
túlolcsó élelmiszerekkel szemben feltámadt, Tóni azzal a kijelentéssel
oszlatta el, hogy a nyulat egy barátja lőtte, a pezsgőhöz pedig
árverésen jutott. A nyulat megettük, a pezsgőt pedig megittuk, mind a
kettő pompás volt. Egy hét mulva megint megjelent nálunk Tóni. Egy üveg
Pommeryt hozott, egy üveg francia likőrt és egy fácánt. Az egész ismét
öt koronába került. Feleségem, finom érzésű nő lévén, csak igen halvány
célzást tett arra, hogy lopott dolgok szoktak ilyen olcsók lenni, de
Tóni ismét megnyugtatta: a fácánt a barátja lőtte és az italok egy
tönkrement csemegeüzlet elárverezett raktárából valók. Nincs kifejezés
arra, hogy egy szenvedélyesen jó háziasszony lelkiismeretét mily könnyű
ily esetekben megnyugtatni. Megettük a fácánt, megittuk a pezsgőt,
elkezdtük a likőrt, minden elsőrangú volt. A következő héten ismét
eljött hozzánk Tóni, de nem hozott semmit. Csak éppen bejött köszönni.
Kapott a feleségemtől egy darab vajaskenyeret és egy szivart, aztán
elment. Két hétig nem látták. Egyszer hazajövök este és látom, hogy tíz
üveg francia pezsgő áll az előszobában. Kitaláltam, hogy végre megint
itt volt Tóni. «Igen», – mondja a feleségem – «ma már nagyobb stílben
dolgozott». És megtudom a következőket. Tóni izgatottan jelent meg
reggel és közölte, hogy az elárverezett raktárból nem kevesebb, mint
száz üveg francia Mumm pezsgő kapható. Ez már egy kicsit drágább lesz,
mert egy üveg ára három korona. (Ennek a bolti ára akkor tizenegy korona
volt.) A feleségem hamar állítson össze az ismerőseiből egy társaságot
és vegyék meg a száz üveget, mert holnap már nem lesz kapható. A
feleségem összehívta a szomszédokat, körülbelül tizenöt család állt
össze és megvették a pezsgőt. Így jutottunk mi tíz üveghez. Tóni átvette
a háromszáz koronát, leszállította a száz üveget, diszkréciót kért és
eltávozott. Néhány nap mulva vendégeink voltak és felbontottunk egy üveg
pezsgőt. Gyanúm már akkor kezdődött, mikor a dugó nem pukkant. Az
üvegben közönséges, halványsárgára festett víz volt. Ugyanez volt a
többi kilenc üvegben és a szomszédok közt felosztott többi kilencven
üvegben is. A csomagolás, a vignetta, a dugó, minden rendben volt. Senki
nem mert egy hangos szót szólni Tóni ellen. Abban az időben tizenöt férj
mondta tizenöt feleségnek: «Úgy kell neked». Az én feleségem napokig
sírt, miközben ezt hajtogatta: «Már nem is a pénz fáj, hanem az, hogy
annyi családot tettem szerencsétlenné!» Ezzel ellentétben nekem a pénz
fájt, mert én nem sajnálom az olyan családokat, amelyek lopott pezsgőt
akarnak venni olcsón és e helyett becsületes úton szerzett halványsárga
vizet kapnak drágán. És szememben Tóni etikai magaslatra emelkedett,
mert most már biztos volt, hogy az igazi pezsgőket nem lopta, hanem
drága pénzen vette az üzletben, reklámcélokból veszteséggel adta el és
végül reánk sózta saját gyártmányát, aminek csak egy hibája volt: hogy
kissé drága volt. Ezért nem múlik el csodálatom Tóni iránt és ezért nem
irígylem tőle azt a nagy pozíciót, amelynek ma bizonyára örvend, sem a
négy berlini bérházát, a villáját és jachtját a Riviérán, a nagy
amerikai túrakocsiját és a két kis városi autóját, a folyószámláit
Svájcban, Londonban és New-Yorkban, sem a kezdődő
véredényelmeszesedését, amelyet ilyen kéjelgő életmód mellett
valószínűleg már konstatáltak nála.
30
Napoleonról beszéltek, Olaszországból jövet, az étkezőkocsiban. Azt
mondta egy úr, hogy Mussolini sokat tanult Napoleontól. Más urak
felsoroltak sok politikust és vezető államférfiút, aki mind Napoleonhoz
járt iskolába. Öt perc mulva a beszélgetés arról folyt, mi mindent
tanultak a világháború nagy vezérei Napoleontól. Aztán ismét mint
tanítómester szerepelt a császár, mikor később a páneurópai mozgalomról
folyt a vita. Általában másfél óráig arról beszéltek az étkezőkocsiban,
hogy Napoleon az igazi tanítója a nagyrahivatott, vezető szerepre
kijelölt férfiúnak.
Otthon, az éjszaka csendjében, ebből az alkalomból előkerestem néhány
feljegyzést, megerőltettem a memóriámat és összeállítottam azt a néhány
apróságot, amit mint egyszerű polgár (aki nincs vezetésre hivatva)
tanultam Napoleontól, a köznapi emberek tanítómesterétől. Mert van egy
másik Napoleon is: Napoleon, szerényebb igényű emberek számára.
I. _Enni és inni._ – Ez ellen a tanítása ellen sokszor vétettem, de
mindig rájöttem, hogy neki van igaza. _Las Cases_ írja róla, hogy elve
volt: soha többet sem enni, sem inni, mint amennyire feltétlenül
szüksége volt. Semmiféle kísértésnek nem engedett, ezt szigorúan
keresztülvitte.
II. _Sebeket eltitkolni._ – Szent Ilonán mondta: «Csodálták, hogy annyi
sok ütközetben sebezhetetlen voltam. Tévedtek. Csak eltitkoltam a
sebeimet». És felsorolta azokat az ütközeteket, amelyekben
kisebb-nagyobb sebeket kapott. (Mindenkinek, aki nyilvánosan szerepel,
szívből ajánlom.)
III. _Fegyelem a haragban._ – Egyik legjobb barátja, _Duroc_ mondta
róla: «Nekem bevallotta, hogy mikor dühösködik és kiabál, mindig csak
azt mondja, amit érez, nem azt, amit gondol, sem azt, amit holnap
csinálni fog». (Igen hasznos családapák és nagyobb személyzetű
vállalatok vezetői számára.)
IV. _Mindig a mesterségre gondolni._ – Azt, hogy a mesterségem bolondja
vagyok és bármiről van szó, mindig csak arra gondolok – ezt csak addig
resteltem, amíg a _Mémorial de St. Hélène_-ben ezt nem olvastam: «Ma
este (1816-ban) bibliaolvasás volt. A császár felolvasta nekünk Judit
könyvét és a szent történetben előforduló szent városok és falvak
neveinél megjegyezte: «– Itt tábort ütöttem.» – «Ezt lovasrohammal
vettem be.» – «Itt kisebb ütközetem volt» – stb.
V. _A rágalmazókról._ – Ez a felfogása is éppúgy érvényes a
legszerényebb kispolgári életben, mint a nagystílű közéletben.
Környezetének magyarázta Szent Ilonán, hogy a rágalmazó röpiratírókkal
azért nem törődik, mert «azoknak jelleme ellenmérge a szavaiknak, és ez
az ellenméreg néha lassan, de végül mindig biztosan hat».
VI. _Fehérnemű._ – (Tapasztalatlan ifjú haziasszonyok, vagy hanyag
agglegények számára.) A _Száz Nap_ idején meglátogatta az Invalidusok
palotáját. A pincében volt a _lingerie_, ahol a rokkant katonák
fehérneműjét gondozták. Napoleon a következőt kérdezte Madame
Charles-tól, a főnöknőtől: «Hány inge van minden rokkantnak?» – «Három»,
– volt a felelet – az egyik rajta van, a másik a mosásban, a harmadik
itt az ő kis szekrényében.» Aztán ezt kérdezte Napoleon: «És azt az
inget, amely a mosásból jön, hová teszik, a szekrényben levő
tartalék-ing _fölé_ vagy _alá_?» – «_Föléje_» – felelt a főnöknő. –
«Helytelen», – mondta a császár – «alája kell tenni, mert különben
mindig csak ugyanaz a két ing romlik a mosásban és a harmadikra sose
kerül sor.»
Íme: Napoleon, azok számára, akik kevéssel is megelégszenek tőle. Akik
nem akarják tőle mingyárt a világhódítást és a diktatúra legmagasabb
művészetét tanulni.
31
Azok közül a kevésbbé ismert Napoleon-anekdoták közül, amelyekkel
francia emlékiratok olvasása közben találkozik az ember, legjobban
szeretem a következőt, amely D’Abrantès hercegnőnek, Junot feleségének
memoárjaiban olvasható. A restauráció idején, mialatt Napoleon Elba
szigetén raboskodott, Berri herceg – a később oly híressé vált Bourbon –
volt a hadsereg főparancsnoka. Egy napon ez az új gazda szemlét tartott
Napoleon öreg katonái fölött. Mikor elmegy a sor előtt, egy gránátos
harsány hangon a szemébe kiáltja:
– Éljen a császár!
A királyi herceg megáll, odalép az öreg közlegényhez, és ezt mondja
neki:
– Mi az ördögnek élteted te a császárt? Olyan jó dolgod volt alatta?
Hiszen még most is tartozik a zsoldoddal!
Az öreg katonának sötéten villan meg a szeme, aztán így szól:
– De mikor én oly szívesen hitelezek neki!
32
Hadüzenet után néhány héttel már meg is érkeztek a háború első
sebesültjei Budapestre. Nagy tömeg állt a pályaudvarok körül és először
bámulta meg ezt a rettenetes látványt (amit aztán évek során annyira
megszokott): a százszámra, vasúti szállítmányként kezelt véres
embereket. Egy éjjel kimentünk a Keleti Pályaudvarra, mert jelezték,
hogy egy szállítmány sebesült orosz fogoly érkezik. Mire kiértünk, már
ott nyögtek szegények. Hordágyaik hosszú sorba voltak kirakva a
pályaudvar előtt. A doktorok fáklyafénynél járták sorra őket. Barátom,
K., az ismertnevű művész, velünk volt. Ő volt köztünk legjobban
meghatva. Ez a tisztalelkű és jó ember elsáppadt a látványtól és mély
részvéttel nézte ezt az akkor még új véres nyomorúságot. Megálltunk egy
nagy, feketeszakállú orosz mellett, aki a leghangosabban jajgatott.
Mellette állt a katonaorvos, aki valahogy törte a szlovák nyelvet és így
meg tudta értetni magát vele. Barátom, K., megkérdezte:
– Miért ordít ez a szegény ember?
– Azt mondja, – válaszolt az orvos – azt a hírt terjesztették köztük,
hogy a magyarok minden hadifoglyot kivégeznek.
– Aljasság! – mondja K. – aljasság! Meg kell azonnal nyugtatni szegényt.
Mutassunk neki szeretetet, részvétet!
Azzal odalép hozzá, szelíden rámosolyog és barátilag kezdi veregetni a
vállát. Az orosz rettenetes ordítással felel erre a barátságra. Épp
abban a vállában volt a golyó.
Tanulság: nem elég jónak lenni; szerencse is kell hozzá.
33
Közvetlenül e mellé kívánkozik az az eset, amelyet S. színművész beszélt
el egyszer magából kikelve, rögtön azután, hogy megtörtént vele. Megy az
éjszakában az Abbazia kávéház előtt. Csúnya, vizes, ködös, hideg az idő.
Tipegve, az idegsokkos hadirokkantak ismert, rövidke-rezgő tánclépésével
közeledik egy rongyos, kiéhezett ember. A színművésznek megesik rajta a
szíve. Ad neki egy kis pénzt. A beteg reszketve tipeg tovább.
– Hol lakik? – kérdi tőle a művész.
– Kőkőkőbányán.
Még dadog is, szegény.
– Borzasztó, – gondolja a művész – reggel lesz, mire ez hazatipeg. Hé,
konflis.
Odakanyarodik a konflis.
– Vigye ezt a szegény embert haza, Kőbányára.
És kifizeti a taksát előre. A dadogó mond valamit:
– Kékékérem, kökököszönöm.
A művész megfogja, beemeli a kocsiba, nem szereti a hálálkodást.
Rácsapja az ajtót:
– Mehet.
A konflis elmegy. A művész ballag tovább az éjszakában, a New-York
kávéház felé, ahol a társasága várja. Amint odaér, a New-York
lámpafényében kit lát tipegve reszketni az aszfalton? A kőbányai
rokkantat. Egy pillanat alatt átviharzik az agyán: bizonyára kidobta a
kocsis a kocsiból ezt a szegény, tehetetlen embert… Feléje rohan.
A rokkant ordítani kezd:
– Sesesegítség! Bábábántani akar!
És próbál futni előle a beteg lábával. Már gyülekeznek a járókelők:
– Mi az?
A rokkant üvölt:
– Nem bántani… szeszegény embert… sesesegítség!… nem hagy kokokoldulni…
gyigyigyilkos!… Eeeerőszakkal betesz kokokonflisba!… nem akarok hahahaza
menni!… sesesegítség!… gagagazember!…
A lámpafényben sűrűsödik körülötte a szánakozó csoport. A művész feltűri
a gallérját és menekül, nagy gólyalépéssel, át a túlsó oldalra, gyorsan,
be egy sötét mellékutcába.
34
Késő éjjeli órában, – première után – írók, színészek, rendezők közt
folyt a vita (amely, azt hiszem, már többezer éve folyik) arról a
kérdésről, hogy valóban vannak-e oly történések, amelyeket kizárólag
csak színpadról, színészek igénybevételével lehet elbeszélni –
történések, amelyeket sem az élőszóval mesélő, sem a nyomtatás számára
író író nem tud maradéktalanul érzékeltetni. A vitában résztvettem
néhány olyan történet és helyzet elbeszélésével, amely mind jobban hat a
színpadról, mintha könyvben olvasná az ember. De történeteim közül az,
amely a legerőteljesebben felelt volna a kérdésre, természetesen csak
otthon jutott eszembe, miután már rég vége volt a vitának és mindenki
hazament aludni.
1915-ben, egy nyári délután Podhajce keletgaliciai faluban, ahol mint
haditudósító időztem, egy magyar tisztismerősömmel találkoztam a
főutcán.
– Akar valami érdekeset látni? – kérdezte. – Akkor jöjjön most velem,
mutatok Önnek egy haditörvényszéki tárgyalást.
Kivezetett a falu végére, ahol a keletgaliciai értelemben vett
«villanegyed» volt. Elhanyagolt nagy kert közepén földszintes ház állott
– valami kommandó volt ott bekvártélyozva. A ház előtt, a fák alatt több
asztal volt egymáshoz tolva, úgyhogy egyetlen hosszú asztal lett
belőlük. Ahogy vissza tudok emlékezni, tíz-tizenkét tiszt ült az asztal
hosszában, középütt egy alezredes. Én az ismerősömmel bizonyos
távolságban álltam meg a törvényszéktől, hogy ne zavarjuk őket. Az
asztal előtt állott a vádlott: szép férfi, óriási termetű, dús
feketeszakállú rutén népfölkelő, egyenruhában, sapka nélkül. Az asztalon
a sok papír közt szódavizes üvegek csillogtak. A tárgyalás hangosan
folyt, de egy szót sem értettem belőle, mert az alezredes valami szláv
nyelven beszélt a vádlottal. A vezetőm, aki értette, megmondta, miről
van szó: ezt a rutén óriást rajtakapták, mikor át akart lopózni az orosz
frontra. Mint kém állt a haditörvényszék előtt. Sokáig álltunk ott és
néztük ezt a képet: szódavizes üvegek mögött sorban ülő tiszteket és
előttük a gyertyaegyenesen álló hatalmas feketeszakállú embert. A
vezetőm egyszerre csak megérintette a vállamat:
– Oda nézzen – mondta – és a kert bejárata felé mutatott.
A kert az országútig terjedt és alacsony léckerítésének széles kapuja
kis fahídra nyílt, amely árkon vezetett át. Ezen a hídon egy nagy, erős
lány állott. Mereven, mozdulatlanul állt és a haditörvényszéket nézte.
Széllesvállú, domború mellű parasztlány, fehér ingmellel és azon a
vidéken szokásos vérvörös dupla-köténnyel, mely mint valami kétoldalt
felhasított vörös szoknya takarja a fehér alsószoknyát. Vezetőm
megjegyezte, hogy egy órával ezelőtt jött erre és már akkor éppily
mozdulatlanul állt és nézett ez a lány, ugyanazon a helyen. A katonák
ismerték: a vádlott szeretője volt. (A hadtest három hónap óta feküdt
ezen a vonalon, már nagyon soknak volt állandó szeretője.)
A haditörvényszék asztalánál felállt az alezredes és rögtön utána minden
tiszt. A vádlottat halálra ítélték. Két katona bekísérte a házba. A
tisztek csoportba verődve beszélgettek az asztal mellett. Énrám oly
rettenetesen hatott ez a perc, hogy menekülnöm kellett onnan.
– Gyerünk innen – mondtam a tisztnek és már indultam is, idegesen, a
kert kapuja felé. Mikor kimegyünk a kapun és áthaladunk a fahídon, a
nagy parasztlány megszólítja a kísérőmet, köszöntés nélkül, igen szigorú
arccal:
– Kérem! Agyon fogják lőni?
A tiszt felel:
– Igen.
– Köszönöm – mondta a lány, megfordult, átment a hídon és lassú,
egyenletes lépésekkel elment. A fehér országút közepén haladt, egyetlen
olyan mozdulatot sem téve, ami nem tartozott szorosan a járáshoz.
Egyenesen, emelt fővel, vissza se nézve, nem sietve, de nem is
túlságosan lassan ment. De ebben a járásban, ebben a lesujtóan
tárgyilagos elmenésben, ennek a tempójában, a ritmusában, a hozzátartozó
fejtartásban, a karjainak lassú ingásában, a határozottan lépő láb által
ütemesen dobált szoknya lendülésében kifejezésre jutott az a…
Az jutott kifejezésre, amit, bevallom, nem tudok itt kifejezni, mert
érzem, hogy ami ebben a szótlan elmenésben szép volt, drámai volt,
költői volt, az csak defloreálódik minden nyomtatott szóval, amivel
magyarázza az ember. A mondatok, amelyekkel közölni igyekezem ezt a
felejthetetlen látványt, megtörik azt a tökéletes alkonyi csendet,
amelyben ez az elmenés történt és amely szervesen hozzátartozik ehhez az
élményhez. Álltunk a hídon és szótlanul néztük, ahogy szinte
sértődötten, de határozottan _elmegy_ a férfitől, akit egy óra mulva
agyonlőnek. Meg se mozdultunk, amíg el nem tűnt előlünk. De érzem, hogy
ha még sokáig magyarázom, több idő telik el, mint amennyi alatt ez a
jelenet lejátszódott. Ezt a történést: ezt az elmenést, úgy érzem, csak
_eljátszani_ lehet. Lehet jól elbeszélni, de visszaadni írásban
lehetetlen. A jelenet lényege a nőnek az immár használhatatlanná vált
hímtől való azonnali, habozásnélküli, dacos-öntudatos, sőt energikus,
azonkívül: folytonos és kérlelhetetlen eltávolodása volt, amely
kizárólag csupán egy minden érzelmet tökéletesen eltitkoló mozgásban
fejeződött ki. És mégis, ez a mozgás a maga abszolút egyszerűségében
magában foglalt mindent, amit mi, mint nézők, belőle kiéreztünk: örök
érvényű törvényeket a nő és férfi viszonyáról, a parasztok lélektanáról,
egy emberi lényről, aki sebet kapott és azt szégyenli és titkolja, sőt
még magáról a háborúról is…
Íme egy perc, amit Duse jobban tudott volna érzékeltetni, mint Balzac.
Pedig – ha ez a perc egy szerepben fordult volna elő – a szerző csak ezt
az utasítást adta volna neki: «_Szótlanul elmegy._»
35
Hozzámlép New-Yorkban, Condé Nast úr estélyén D. F. úr, fiatal író,
szerkesztő, aki folyóiratában főként a nőkérdéssel foglalkozik. Azt
mondja:
– Kérem, ön szerint hány jele van annak, hogy egy asszony hűtlen a
férjéhez?
Kínomban ezt válaszolom:
– Egymilliónégyszázhuszonhétezerötszázhatvanhárom.
Azt mondja:
– Nagyon kérem, írjon le ezek közül huszat, a folyóiratom számára.
Aztán kérését levélben is megismételte. Íme, húsz jele a hűtlenségnek,
amit válaszomban megírtam neki:
I. Az asszony, aki eddig mindig pontatlan volt és soha még vacsorára
pontosan haza nem érkezett, egyszerre elkezd olyan pontos lenni, mint az
óra és férjét így fogadja: «Már egy óra óta várlak, miért jössz olyan
későn haza, ez rémes».
II. Erősebben, feltűnőbben van kifestve, mikor hazajön, mint ahogy ki
volt festve, mikor elment hazulról. (A különbség a két festési mód
között megfelel a festészetben az impresszionista és az expresszionista
festési mód között való különbségnek. Mikor elmegy hazulról,
impresszionista. Mikor hazajön: sietve festett, nem mindent fest a
helyére, kiáltó, szinte vad színezéssel díszítve jelenik meg:
expresszionista.)
III. Férjéhez gyöngédebb nemcsak a szokottnál, hanem gyöngédebb, mint
kellene. Szokásos mondásai: «Fáradtnak látszol, édes szívem, megint
túlsokat dolgozol.» – «Ideje volna, hogy kíméld magadat kissé». Férje
betegsége esetén a legkisebb náthát rögtön összetéveszti a
tüdőgyulladással és vad ambícióval ápolja a férjet. Sok esetben
sajnálja, hogy férje nem betegebb, mert akkor még több alkalma volna
lelkiismeretét megnyugtatni.
IV. Panaszkodik, hogy egyszerre mily sok dolga gyűlt össze. Alig tudja
elvégezni. Ruha, cipők, fehérnemű, manikür, fogorvos, hajvágás,
jótékonysági gyűlés, beteg barátnő látogatása – minden épp ezen a héten.
V. Már decemberben és januárban kezdi férjét rábeszélni egy bizonyos
fürdőhelyre, – majd nyárra – hogy a jó embert egy esetleges más
fürdőhely lanszírozásában megelőzze.
VI. Egyszerre fölfedezi a szívében eddig rejtőző részvétet a szegény
munkások iránt: sajnálni kezdi saját soffőrjüket, hogy egész nap vezeti
a kocsit ebben a rossz időben. A soffőrt gyakran küldi haza pihenni és ő
taxin jár.
VII. «Valami üzletben» felejti valamijét: leginkább karperecét vagy
óráját. És másnap este boldogan jelenti, hogy megtalálták és ő
visszakapta.
VIII. Egy barátnőjéről, akiről eddig keveset beszélt, most állandóan azt
mondja, hogy híres hazug és rágalmazó. (Nem várja meg, amíg az a barátnő
terjeszteni kezdi róla a pletykát. Mire az elkezd róla pletykálni, már
senki se hisz neki.)
IX. A gyanús férfiről nem tud elég közömbösen beszélni. Abba a hibába
esik, hogy túlozza a közömbösséget, ha szó van róla. Néha ilyen
végletekbe esik: «X. úr? Nem kellene nekem még akkor sem, ha ketten
volnánk évekig száműzve egy magányos szigetre.» (Freud tanár módszere
szerint ez a kijelentés az elfojtott vágyat jelenti: a hölgy szeretné,
ha éppen ők ketten volnának száműzve egy magányos szigetre.)
X. Eddig mindig ő csinálta a vendégek névsorát, ha nagyobb vacsorát
adtak. Most férjére bízza ezt a feladatot, mert azt akarja, hogy férje
véletlenül írja fel a meghívottak közé azt a férfit, akit neki nem volna
bátorsága minden egyes alkalommal meghívni. Viszont bizonyos
társaságokba, ahová a férje szívesen megy, kissé vonakodik elmenni, de
aztán enged és elmegy. (Ilyenkor biztos, hogy «ő» ott van.)
XI. Ha értékes ajándékot: ékszert vagy bundát kap a férjétől, túlzott
hálával köszöni meg és nem tud olyan szabadon örülni ennek, mint
azelőtt. Ilyenkor szokásos megjegyzései: «Túlsokat költesz rám.» –
«Mivel érdemeltem meg ezt a nagy ajándékot?» – (Feltétlenül
becsületesség jele vagy legalább is a lelkiismereti furdalásé.)