_Minden jog, a fordítás joga is fenntartva._
_Copyright 1928 by Ferenc Molnár, Budapest._
1
Toll, mert könnyű. Toll, mert elrepül. Toll, mert még írni is lehetett
volna vele. Sok toll egymáshoz nőve: szárny, amivel emelkedni lehet. De
ez itt csak szeszélyesen, lazán van összerakva. Eddig elszórtan hevert
mind a memóriámban, nem is az összegyüjtésre várt, hanem a szélre, amely
szétfujja. Így hát: rendszertelenül összesöpört emlékek, kis képek,
amiket láttam, kis történetek, amiket átéltem vagy hallottam; morzsák
egy író emlékirataiból, amelyeket sohse fog megírni. Megjegyzések,
amelyek nem igen kerülnek már bele egy regénybe. Ötletek, amelyekből nem
lesz vígjáték. Gondolatok, amelyek szerényebbek, mintsemhogy
tanulmányokká dagadjanak. Viccek és könnyek. Pehely, toll, amiből nem
szárnyat, hanem párnát csináltam. Használati utasítása: munkától,
gondtól nehéz fejet az ágyban, karosszékben vagy vonaton ráhajtani,
elpihenni egy kicsit rajta, elfelejteni és tovább menni.
2
Meglátogatott a biztosítótársaság embere. Tűz ellen biztosítottam a
lakásomat. Mikor az ügynök elment, kimentem az erkélyre és hosszasan
gondolkoztam azon, hogy mi történnék, ha a lakásomban tűz ütne ki. A
lakásban nincsenek kincsek. De van egy körülbelül négyezerkötetes
könyvtáram, amelynek egy része tekintélyes gyüjtemény a híres régi
nyomdák: Elzevir, Plantin stb. kiadványaiból. Van két-három darab
bútorom és egy szőnyegem, amit nagyon sajnálnék. És főként: nem rajongok
azért a táviratért, amelyet ilyen esetekben kap az ember Velencébe vagy
Berlinbe, ahol éppen van: «Lakás leégett, légy nyugodt, biztosítva
volt».
Hogy mindezekről mért éppen az erkélyen gondolkodtam, annak külön megvan
a maga oka. Az első emeleten lakom. Ablakaim csöndes kis utcára nyílnak
és pontosan az én ablakaimmal és az én erkélyemmel szemben van a
kerületi tűzoltóság épülete. Két hatalmas kapu, amely mögött két piros
autószörnyeteg áll, tele létrával, fecskendővel, vörösréz- és
nikkeleszközökkel, az újkori tűzoltási művészet minden vívmányával.
Tizenöt éve lakom itt és úgyszólván minden tűzoltót személyesen ismerek.
Csöndes nyári éjszakákon nyitva van az ablakom, az ágyban olvasok s
gyakran hallom az ő nyitott ablakukon át a telefonjuk riasztó
csöngetését. Ilyenkor leteszem a könyvet, kimegyek az erkélyre, s mire
kiérek, már nyitva van a két nagy kapu, már kimásztak barlangjaikból a
tűzszemű óriási piros sárkányok és az én derék barátaim már fenn ülnek
szabályos sorokban a motoros szörnyetegek hátán és felkiabálják nekem,
hogy hol van tűz. Aztán rettenetes csöngetéssel, trombitálással és
szirénabúgással elrohannak. Én nem fekszem vissza az ágyba, hanem az
íróasztalnál olvasok tovább, úgy várom őket vissza. Valami atavisztikus
dolog van ebben: az apám orvos volt és ha éjjel sürgősen hívták
valahova, így vártuk sokszor a visszatérését.
Szóval, a lényeg: 1. A lakásom húsz méternyire van egy modern
tűzoltókaszárnyától. 2. A tűzoltókhoz személyes ismeretség és szimpátia
fűz. 3. Lakásom az első emeleten van. 4. Ablakaim nagyok és pontosan
szemben vannak a tűzoltóság ablakaival. 5. Erkélyem van. – Tehát: ha –
Isten ments – tűz ütne ki a lakásomban, az a ritka eset állna elő, hogy
a tűzoltóknak el se kellene menniök hazulról, egyszerűen elolthatnák a
tüzet úgy, hogy a saját lakásukból átfecskendeznének az én lakásomba. És
még hozzá talán a szokottnál is nagyobb ambícióval, mert hiszen régi
tisztelőjükről van szó. Soha még, amióta fennáll ezen a világon a
tűzoltóság intézménye, ennél kedvezőbb helyzetben lakás a tűzoltást
illetően nem volt. Csak egy kis túlzás kellene hozzá és azt is
mondhatnám, hogy magában a tűzoltókaszárnyában lakom.
És mégis!
Jobban félek attól, hogy egyszer a lakásom tökéletesen leég, mint bárki
más. Miért? Mert ez, amit itt elmondtam, túlságosan szép. Ha lakásom és
a tűz viszonyára gondolok, nem az jár az eszemben, amit itt előadtam,
hanem a következő párbeszéd:
_Egy ismerősöm:_ Hallotta? A lakása teljesen leégett!
_Egy másik:_ Igazán? Hogyhogy?
_Az ismerősöm:_ Képzelje: a lakása szemben van a tűzoltókaszárnyával, a
tűzoltókat tizenöt éve személyesen ismeri, az első emeleten lakik,
óriási ablakai nyílnak pont szembe a tűzoltók fecskendőivel és mégis, és
mégis leégett a lakása!
Nem tudom elkergetni azt a gondolatot, hogy ez az utóbbi mondat oly
természetes, ennek a formája oly gyakran hallott, oly egészséges, oly
emberi, annyira érzik rajta az élet és a tapasztalat arómája, hogy _ez_
a mondat áll közelebb az igazsághoz, nem pedig az, amelyben a
biztonságaimat felsoroltam.
Óh, hányszor hall az ember az életben ilyenféle mondatot:
– «És kérem, képzelje csak, _ez_ az asszony, ez a tisztességes,
négygyerekes családanya, aki még hozzá nem is szép, hanem direkt csunya,
aki húsz év óta alig mozdult ki a lakásából, aki feláldozta magát a
férjének és a gyerekeinek, akin soha nem volt divatos ruha, aki nem járt
színházba, társaságba, aki nem táncolt, hanem templomba járt, ez a
mintaképe az erkölcsnek és a tisztességnek, – kérem, képzelje – _ez_ az
asszony tegnap megszökött egy taxisofőrrel és elvitte az ura összes
értékpapírjait!»
Vagy ezt:
– «És kérem, képzelje, ez a pénztárnok, aki negyven év óta büszkesége a
cégnek, akinek a számadásaiban negyven év óta egy hiba nem volt, akinél
negyven év óta egy fillér sem hiányzott, akire rábíztam volna vakon
magam is minden vagyonomat… képzelje, _ez_ az ember megszökött az éjjel,
miután milliárdokat sikkasztott!»
Nem, én gyűlölöm a tökéletes dolgokat. Félelmesek, ijesztőek.
Nyugtalanítanak. Valami kis hibának mindenben kell lenni. Pázmány Péter
fejti ki egyik prédikációjában, hogy Szent Pál azért a legnagyobb szent,
mert az életében hiba is van: pályája elején gyűlölte Jézust és karddal
pusztította az ő követőit. Semminek sem szabad nagyon sokáig hibátlannak
lenni. Az élet ilyenkor regresszálja magát. Azt cselekszi, amit az
ősrégi írás Istenről mond: _tarditatem supplicii gravitate compensat_.
3
Nyár. Karlsbad. Egy luxushotel. A legdrágább. Kávéházi terrasz a hotel
előtt. Délután három óra. A terrasz az utolsó helyéig telve van
fürdővendéggel. Az első emelet ablakai e fölött a terrasz fölött vannak.
Az első emeleti szobák a legdrágábbak. A sarokablakból kihajol egy hölgy
és leszól férjéhez, aki a zsúfolt terraszon issza a feketekávéját:
– Leó, az újságot akarom olvasni és nem találom. Hová tetted?
Az egész publikum felnéz a csinos asszonyra, aki az ablakból kihajol.
Leó, egy ismert budapesti bankár, zavarodottan felel:
– Azt hiszem, az éjjeliszekrényen van.
A nő eltűnik az ablakból. Leó kissé zavarban van a nagy feltűnés miatt.
A következő másodpercben megjelenik az asszony a második ablakban és
leszól:
– Ott nincs.
Leó felel:
– Akkor nem tudom, hova tettem.
A nő eltűnik a második ablakból és rögtön megjelenik a harmadik
ablakban:
– Nem vitted magaddal?
– Nem.
Eltűnik a harmadik ablakból és megjelenik a negyedik ablakban:
– Nincs a zsebedben?
– Nincs.
Eltűnik a negyedik ablakból és megjelenik az ötödik ablakban:
– Nem találom sehol.
Leó zavartan felel, mert minden újabb megjelenésnél mindenki felnéz a
feleségére. Pirulva szól:
– Csak keresd.
A hölgy eltűnik, majd megjelenik a hatodik, a hetedik és a nyolcadik
ablakban, mindenünnen azt jelentve, hogy nem találja az újságot. Leó jó
férj, fölkel és elmegy az újságárushoz, megveszi az újságot és felviszi
a feleségének. Mikor belép a szobába, látja, hogy az asszony
karosszékben ül és olvassa az újságot.
– Mi ez? – mondja. – Hát megtaláltad az újságot?
– Nem is vesztettem el – felel az asszony.
Leó bámul rá.
– Mit bámulsz? – mondja a nő. – Ma jöttünk meg és valami módon csak
tudtára kellett adnom a népnek, hogy négy szobánk van nyolc ablakkal, az
első emeleten.
4
Egy azóta elhalt jóbarátomról szól ez a történet. Ifjúságom sok évét
töltöttem vele. Művész volt: festő, szobrász, építész. Hatalmas
tehetség, nagy temperamentum, a génie felvillanásaival. Azokban az
években, mikor legszorosabb volt barátságunk, szenvedélyesen kártyázott.
Az újságíró-klubban, Osztendében, Monte-Carlóban, mindenütt, ahol csak
lehetett. Vakmerő, de szerencsés játékos volt. Sokszor egész éjszakákat
töltöttem el azzal, hogy némán ültem mellette, csodáltam merész ötleteit
és néha ördögien jó ösztönét. Mint minden igazi zseniális játékos, ha az
első negyedórában egy kis ingadozás után elfogta a szerencsét, aznap
többé nem eresztette el.
Egy napon azzal jött hozzám, hogy utazzam vele néhány napra Bécsbe. Már
régen panaszkodott, hogy valami baja van a gyomrával.
– Most sok pénzem van, – mondta – az utóbbi időben nagy szerencsével
játszottam. Tehát elmegyek Bécsbe egy tanárhoz és megvizsgáltatom
magamat.
Elutaztunk Bécsbe és elmentünk együtt O. tanárhoz, aki megvizsgálta és
kikérdezte. Engem kényszerített, hogy bemenjek vele a professzorhoz és
tanuja legyek a vizsgálatnak. A látogatás eredménye kellemetlen volt. A
tanár azt mondta, hogy a gyomrának tulajdonképpen nincs baja, ellenben
azonnal menjen el idegorvoshoz és vizsgáltassa meg magát. Megmondta,
melyikhez menjünk és megígérte, hogy mialatt mi odamegyünk, ő telefonál
neki.
Mind a ketten voltunk annyira képzett laikusok, hogy rosszat sejtettünk.
Gyomorbaj, amelynél az orvos nem annyira a gyomorra, mint a térd- és
pupilla-reflexekre kíváncsi – bizony, ez nagyon komoly dolognak
látszott. Elmentünk tehát az idegtanárhoz, akinek szobájába szintén
követnem kellett a barátomat. Meztelenre kellett vetkőznie és el kellett
végeznie a szokásos ceremóniát: behúnyt szemmel járni, jobbkeze
középujját a balkeze középujjával a levegőben pontosan eltalálni stb.
Aztán következett egy vizsgálat, amelyet eddig még nem ismertem. A
barátomnak hasra kellett feküdnie egy kanapén. Az orvos kalaptűt vett
elő, közönséges hosszú kalaptűt, aminőt a mai hölgyek már nem is
ismernek. Ezzel szokták akkor az idegorvosok a hát idegeinek
érzékenységét kipróbálni. A próba abból áll, hogy az orvos hol a tű
hegyével, hol a gombjával könnyedén megérinti a beteg hátát és a
hasonfekvő betegnek ki kell találnia, hogy a tűnek a hegye vagy a gombja
érintette-e meztelen bőrét. Ezt az orvos megmagyarázta és azzal
elkezdődött a vizsgálat. Az orvos először a tű hegyével érintette a
barátom hátát.
– Hegye! – mondta a barátom.
– Úgy van – mondta az orvos és megint a hegyével érintette.
– Megint hegye – mondta a barátom.
– Bravó – mondta az orvos. – És most?
– Ismét hegye.
– Bravó. És most?
– Megint hegye.
– Nagyszerű.
Most a gombbal érintette.
– Gomb – mondta a páciens.
– És most?
– Hegye.
– Nagyon jó.
És így ment ez tovább. Nyolcszor-tízszer érintette az orvos a kalaptűvel
és ő mindig pontosan megmondta, hegye volt-e vagy gombja. Én
fellélekzettem. Elmúlt a rossz érzés, ami az egész úton kínozott. Szinte
jókedvűen jöttem le a lépcsőn és az utcára érve éppen megjegyzést
akartam tenni a gyomortanárra, mikor a barátom megszólalt.
– Te, én nagyon beteg vagyok.
Csudálkozva néztem rá.
– Igen, igen – mondta. – Az én esetem nagyon komoly.
– Hogyan? – szóltam. – Hiszen a vizsgálat kitűnően sikerült! Eleinte én
is féltem, de mikor láttam, milyen kitűnően megérzed, mikor a
kalaptűvel…
– Te, – mondta szomorú mosollyal – én esküszöm neked, hogy egyetlen
egyszer sem tudtam, hogy a tű hegyével vagy gombjával érinti-e a
hátamat. Mikor először érintett, abból indultam ki, hogy ha valaki tűvel
vizsgál, annak először a tű hegye jut eszébe, mert a tűnek a hegye a
lényege, nem a gombja. És akkor az orvos elkövette azt a hibát, mikor én
azt mondtam: «hegye», akkor ő azt mondta: «úgy van». Már most átvillant
az agyamon, hogy tulajdonképpen _játszom_, mégpedig kettős esélyre, mert
két lehetőség van a kalaptűnél: hegye és gombja. Éppúgy, mint a
roulett-nél Monte Carlóban a _rouge_ és a _noir_. Már pedig ehhez igazán
értek és mostanában már hetek óta nagy szerencsében játszom. Mikor
másodszor érintett a tűvel, megint «hegyét» játszottam és ő megint azt
mondta: «Bravó». Ekkor átfutott rajtam az a jóleső izgalom, amely a
játékost elfogja, mikor megérzi, hogy ma szerencsében van. Újra és újra
«hegyét» játszottam és mikor negyedszer is megnyertem, úgy éreztem, hogy
a sorozatnak vége és most már «gomb» fog kijönni. Ismét nyertem. Aztán
megjátszottam az ismert törvényt: Rouge-sorozat után egyszer kijön a
noir és aztán visszaugrik ismét a rouge-ra. Ez is sikerült és így:
egyszerűen megnyertem egymásután nyolc-tíz tétet, mintha rouletten
játszottam volna pirosra és feketére… ami nem is oly nehéz és nem is oly
ritka dolog. Volt rá eset, hogy néha tizenöt-húsz tétet nyertem Monte
Carlóban egymásután… Ha az orvos minden érintés után hallgatott volna,
bizony nagy zavarba jöttem volna.
Sem a mosolyát, amellyel ezt a magyarázatot kísérte, sem magát a
történetet nem könnyű nekem elfelejteni.
5
Kezet csókoltam egyszer Jókainak. Ez nem az én élettörténetemhez
tartozik, hanem az övéhez, mert ebből a történetből megérezheti a kései
olvasó, mennyire _király_ volt Jókai a magyar irodalomban. Valóságos
etikett szerint kellett elébe járulni. Ez a kedves emlékem egy
könyvesbolthoz fűződik. A Révai-féle könyvkiadócégnek van az Üllői-úton
egy hatalmas könyvcsarnoka. A pincétől az égig nyúlik ez a
könyvbazilika, a boldog Magyarország egyik legszebb emléke. Ezt a
könyvcsarnokot Révai Móricék nagy estéllyel szentelték fel. Meghívtak
mindenkit, aki valamit jelentett az irodalom vagy a művészet világában.
A csarnok egyik sarkában színpadot építettek. A színpadon műkedvelők
játszották el az ez alkalomra írt revűt. A színművet boldogult Makai
Emil és boldogult Bálint Dezső írták. A főszerepeket boldogult Márkus
Géza és boldogult Zoltán Jenő játszották, ebből a vidám és nótázó
társaságból ketten bolyongunk még e földi téreken, akik velük
játszottunk színházat: Góthné Kertész Ella, akinek a gyerekfejében akkor
tán még meg se fordult az, hogy valaha színésznő lesz és csekély magam,
aki akkor kezdtem nyomtatásban olvasni azt, amit írtam. Az előadás
kitűnően sikerült. Jó játékunkért jutalmul mindnyájunkat bemutattak
Jókainak, aki az első sor díszhelyén ült és onnan nézte a
műkedvelőelőadást. Elfelejtettem, hogy kicsoda – egy íróember, aki Jókai
környezetéhez tartozott – jött hátra a kulisszák mögé azzal, hogy
készüljünk, Jókai elé fogunk járulni. Én a darabban Dreyfus kapitány
szerepét játszottam: lángvörös paróka és vörös bajusz volt rámragasztva,
az orromon viaszból készült hatalmas, görbe pót-orr, az igazi
orrrészleten cvikkerrel. Annyi időm se volt, hogy orromat letéphessem,
már ott álltunk Jókai előtt, aki nevetve nézte a bolond társaságot.
Ekkor hozzánk lépett az, aki Jókait odahozta és gyorsan ezt suttogta
nekünk:
– Sorban elibe járulni, mást nem mondani, mint felelni arra, amit
kérdez. «Jókai úrnak» vagy «mesternek» vagy «méltóságos úrnak» nem
szabad szólítani; ha szükség van rá: «Móric bátyámat» mondani. _Ha kezet
nyujt, kezet csókolni._
És mentünk elébe, sorban, jól belenéztünk felejthetetlen búsédes kék
szemébe, dobogó szívvel, teljesen felolvadva ebben a pillanatban.
Mindnyájunknak mondott valamit (hogy mit, azt már akkor se igen
hallottuk az izgalomban), – remegve vigyáztunk az etikettre – nekem ma
is élesen, világosan él az emlékemben a kép, amikor a fekete
szalonkabátos magas, karcsú öreg úr a görbe viasz-orromra mosolygott,
kezet nyujtott, és én ráhajoltam a kezére, hozzányomtam a viasz-orrot és
a kócbajuszt, amely két műtárgytól az ajkam nem is érhette a kezét,
aztán mentem tovább, helyet adva a következőnek.
6
Wampetics mesélte, boldogult öreg Wampetics, boldogult Ujházi Ede
asztalánál, egyszer nyáron, délben, a nagy fák alatt, a vendéglőjében.
Eltettem a történetet, mert biedermeyer-íze van, egy finom és gyöngéd
öreg urat jellemez. Ez a finom és gyöngéd öreg úr báró Podmaniczky
Frigyes volt, aki mindennap egyedül ebédelt künn a Wampetics-kertben. Az
öreg Wampeticsnél «zseniális vircsaft» volt, nagyszerű konyha, nagy
mozgalom és lárma és túláradó temperamentum, sok rendetlenség. Szóval
egy napon odavitték a levest Podmaniczky Frigyeshez és két légy volt
benne. Nem ez volt az első eset. A báró leteszi a kanalat és azt mondja
a pincérnek:
– Kéretem Wampetics urat.
Wampetics rohanva érkezik és mélyen meghajol.
– Édes Wampetics úr – mondja neki alig hallható, finom, halk hangon
Podmaniczky – nagyon szép öntől, hogy megpróbálja eltalálni az
ízlésemet, de honnan veszi ön azt, hogy én éppen két léggyel szeretem a
levest? Nagyon kérném, ezentúl legyen szíves a levest üresen, légy
nélkül szervírozni és melléje egy kis tányéron külön a legyeket, majd én
annyit teszek a levesbe, amennyit óhajtok.
7
Ha ezt, ami itt következik, az a nő beszélné el, akiről szól, azok közé
az úgynevezett titokzatos történetek közé volna sorolható, amelyekre
nincs józan magyarázat. Úgy, ahogy én fogom itt elmondani, – ahogy
tényleg megtörtént – nem egyéb, mint «eset» egy újságíró életéből. Eset,
amely tanulság helyett egy bábjáték figuráinak merev és keserű
vigyorgásával végződik.
Volt nekünk, fiatal újságíróknak egy törzsasztalunk a kis vendéglőben,
ahová ebédelni jártunk. Egy napon ennél a legényasztalnál váratlanul
megjelent egy idősebb kolléga a feleségével. Idegesek és rosszkedvűek
voltak. Csakhamar megmagyarázták, miért jöttek ide ebédelni. Egyszerű
kis háztartási tragédia történt náluk: ma reggel hirtelen, azonnali
hatállyal, elbocsátották a szakácsnéjukat.
– Nagyszerűen főzött, – mesélte az asszony – de nem lehetett bírni a
rossz modorát. Ma reggel összeszólalkoztam vele a konyhában, mire
mérgében a szememláttára földhözvágott, összetört egy tányért a szép
régi virágos szerviszünkből. A lármára az uram is kirohant és alig
tudtam visszatartani, hogy tettlegességet ne kövessen el rajta. Persze,
rögtön szedte a holmiját, kifizettük és elment. Tulajdonképpen sajnálom,
mert pompásan főzött. És épp az uram kedvenc ételeit. Soha olyan
bablevest füstölthússal és olyan almásrétest nem ettünk, mint az övét…
Sóhajtva rendelték és ették a közepes vendéglői kosztot. Szinte
megsajnáltuk ezt a két öregedő embert, akik számára ilyen nagy eset volt
a jó szakácsné drámai távozása.
Délután öt órakor a telefónhoz hívtak a szerkesztőségben. Akkoriban
sokszor csatlakoztam a rendőrséghez, mikor érdekesebb feladatokat
végzett. A detektívfőnök majdnem minden éjjeli razziára magával vitt.
Alaposan megismerkedtem akkor a város söpredékével, a rendőrség által
szemmeltartott és állandóan zaklatott csavargó- és tolvajvilággal.
Ezúttal is ilyen razziára hívott meg a telefónozó rendőrtiszt.
Találkozás éjjel két órakor egy megjelölt utcasarkon. A mai razzia
célja: rosszhírű kis szállodák éjjeli életét ellenőrizni. Megköszöntem a
meghívást és megígértem, hogy pontosan ott leszek. Akkor ezt mondta a
rendőrtiszt:
– A detektívfőnök úr kéreti, ne mondja el senkinek, hogy önt el szoktuk
vinni a razziákra. Ha ez kitudódik, száz újságíró fog megrohanni
bennünket, hogy őket is vigyük.
Megígértem, hogy hallgatni fogok.
– Még valamire kéri a detektívfőnök úr – mondta a tisztviselő. – Ön
állandóan színházak körül él. Arra kéri a főnök, hogy valami színháznál
maszkíroztassa el az arcát, ha velünk jön. Hogy meg ne ismerjék.
– Nagyon szívesen – feleltem.
Este elmentem a színházba, ahol Góth Sándor alaposan kimaszkírozott.
Őszbevegyülő nagy bajuszt és ugyanolyan nagy szakállat kaptam. Fekete
szemüveget tettem fel. Éjjel kettőkor, mikor a találkozón megjelentem,
alig ismertek meg a detektívek. Aztán elindultunk a razziára. Két-három
piszkos, nyomorult kis szállodát vizsgáltunk végig, mikor a hetedik
kerület egyik leghírhedtebb szállodájához, a _Koszorú_-hoz érkeztünk. A
detektívek rohammal foglalták el a házat, ijesztő vágtatással dobogtak
fel a rosszul világított falépcsőn és elállták a kijáratokat.
Következett a szobák egymásután való felnyitása. Úgynevezett szerelmes
párok voltak a szobákban. A rendőrség főleg a nők iránt érdeklődött és
akiről kitűnt, hogy üzletszerűen űzi a szerelmet, a nélkül, hogy ehhez a
rendőrség beleegyezését kikérte volna, azt magukkal vitték. Az emeleten,
mikor az egyik kamrát nagy dörömbölésre és «a törvény nevében!»
kiáltásokra kinyitották, ijedt pár állt előttünk egy szál gyertya
világánál. Egy negyven-negyvenötéves férfi és egy szintén nem fiatal, de
elég jóképű kövér nő, kissé rendetlenül öltözve, úgy, ahogy hamarjában
magukra kapkodták a ruhát. A férfi igazolta kilétét: kőfaragómester
volt. A kövér nő zokogva mentegette magát:
– Tisztességes nő vagyok! Ez a vőlegényem!
A detektív szigorúan szólt rá:
– Igazolja magát.
A nő táskát vett elő és abból kékborítékos cselédkönyvet húzott ki. A
detektív belenézett a könyvbe és jelentette a főnöknek:
– Szakácsné.
Szinte mechanikusan nyúltam a könyv után. Odáig lapoztam benne, ahol az
utolsó bejegyzés volt. És ott megtaláltam annak a kollegámnak a nevét és
bejegyzését, aki ma délben velünk ebédelt és aki ezt a szakácsnét ma
reggel elbocsátotta. A könyvet visszaadtam a detektívnek. Ez ismét
belepillantott a könyvbe és ezt kérdezte a nőtől.
– Ma bocsátották el?
– Igen – zokogta a nő.
A pillanatnyi csöndben, amely most következett, egy őszszakállú,
feketeszemüveges rém-alak (ez én voltam) megszólalt a szoba sarkában:
– Mert földhöz vágott egy tányért a virágos szerviszből.
A között a néhány felejthetetlen tekintet között, amelyek az embert az
életen végigkísérik, látom még ma is ennek az asszonynak a tekintetét,
amellyel reám, zordszakállú, feketeszemüveges rémképre nézett.
Folytattam:
– Ezzel szemben senki olyan bablevest füstölthússal és olyan almásrétest
nem tud csinálni, mint ő.
A nő rémületében az asztalba fogódzott. Mindenki hallgatott. A halotti
csöndben még ennyit mondtam:
– Mi mindent tudunk.
Azzal némán kimentünk a szobából, otthagyva a szegény szerelmes párt.
Ez volt az egész történet. Mint véletlen, rám nem is hatott nagyon
erősen. Véletlen volt, igazi, hamisítatlan véletlen. De a kép: a
homályos szobában, csöndben, mozdulatlanul álló csoport: az
aranygalléros rendőrtisztek, a zseblámpás, revolveres detektívek, az
elsápadt kőfaragó, a rémült kövér szakácsné, – és a konyhadráma,
szerelmi nász, piszkos nyomor és rendőri szigorúság e groteszk
bábjátékába váratlanul belehuhogó szakállas-pápaszemes mindentudó
kísértet – ez a pillanatkép a maga ostobán fájdalmas
marionettszerűségében mély benyomást hagyott bennem, amelynek csak érzem
a keserűségét, de magyarázni nem tudom. Ezen az éjszakán ott mindnyájan
igazán bábuk voltunk, amelyeket egy ismeretlen hatalom vigyorogva kevert
össze egymással.
8
Volt egyszer egy szép, nagy, úgynevezett nehéz kézimunka a Magyar
Színháznál. Nagyon komplikált színes asztalterítő, amelynek az
elkészítése hónapokig kellett, hogy tartson. A pénztárosnő dolgozott
rajta, mert a színház rosszul ment, senki se jött jegyet vásárolni és a
hölgy ráért a kasszában hímezni. Aztán egyszerre csak beütött egy darab.
Az emberek tolongtak a pénztárnál, egész nap szólt a telefón. Egy este a
kulisszák mögül látom, hogy mialatt az előadás folyik, a súgónő a
lyukban szorgosan dolgozik a kézimunkán. A szünetben ezt mondja:
– A pénztárosné nem ér most rá, én meg ráérek, mert minden nap ugyanez a
darab megy, a színészeknek nem kell súgni. Hát most én dolgozom rajta.
Egy hónap mulva elmegyek a pénztár előtt, hát megint hímez a
pénztárosnő.
– Megbukott az új darab, – mondja – a súgónő kikiabálja a torkát, engem
meg nem zavar senki.
Aztán állandósult a színháznál a vándorló kézimunka. A legszebb
terítőket csinálták ketten együtt: súgónő és pénztárnoknő. Aki tudni
akarta, hogy hogy’ megy a színház, annak csak azt kellett megfigyelnie,
hogy a kettő közül melyiknél van a kézimunka.
9
Rossz pénzt képtelen vagyok kiadni. Ennek két oka van. Vagy tudom, hogy
a rossz pénzt adom oda, vagy nem tudom. Ha tudom, a gyerek is meglátja
rajtam az ügyetlen bűnös zavartságát. Ha nem tudom, pechem szokott
lenni: épp egy sasszemű kereskedőre bukkanok, aki rögtön visszatolja.
Diákkoromban egyszer – kénytelenségből – megpróbáltam ez ellen kitalálni
valamit. Tizennyolc éves voltam, egyedül voltam Párizsban, a kevésnél is
kevesebbnek mondható pénzzel. Most már ez mintha kiment volna a
divatból, de akkor még nagyban járta: akin megszagolták, hogy idegen, az
estére már tele volt rossz pénzzel. Különösen tömték az idegent az
úgynevezett _Helvetia assise_ című ezüstfrankkal. Az álló Helvetia jó
volt. Az ülő Helvetia rossz volt. Tudja Isten, miért, de így volt.
Szóval rögtön kaptam egy ülő Helvetiát, az első órában. Külön tettem és
hetekig nem mertem megpróbálkozni vele. De kevés volt a pénz és minden
Helvetiára szükség volt. A következőt eszeltem ki. Volt ezen az ülő
hölgyön kívül még egy húszfrankos aranyam. Ezt felváltottam húsz
egyfrankos ezüstre – csupa jóra – és a rosszal együtt a nadrágzsebembe
tettem az egész csomót. Volt tehát huszonegy ezüstfrankom, közte egy
rossz. Jól összekevertem és elhatároztam, hogy ebből a nadrágzsebből
fogok élni, ebből fizetek, a nélkül, hogy megnézném a pénzt, mikor
kiadom. Majd csak elcsúszik a többi közt a rossz is. Akkor huszonegy
frank még nagyon sokáig tartott. Majdnem egy hétig. A dolog simán ment.
A pénz fogyott, egyre fogyott, soha nem volt semmi kellemetlenség. A
végén egyetlen egy ezüstfrank maradt a zsebemben. De ezt már megnéztem.
Igazán fölösleges most ide leírnom, hogy ez volt a rossz pénz. Ma is
megvan.
10
Színhely: egy kávéháznak az a sarka, ahol a festők törzsasztala van.
(Délután jönnek ide, amikor sötétedni kezd. Ennél az asztalnál van a
legnagyobb lárma. Szenvedélyesen beszélnek, többen egyszerre.
Meggyőződésem szerint ennek az az oka, hogy a festők nagy része nem
akkor hagyja abba a munkát, amikor ő akarja, hanem akkor, amikor a
naplemente őt erre kényszeríti. Ilyenkor a festő – még tele ihlettel, a
munka lázával – nem tudja hirtelen lefékezni felizgatott idegeit, tehát
elszalad a kávéházba, a kollégákhoz, akik közt tovább festhet a
szájával, amíg csak el nem fárad. Tehát: a festő-törzsasztal. Ezúttal
nem művészetről van szó. Messzire elhallatszik ez a dialógtöredék, amely
olyan régi, mint maga az emberiség: «Rossz ember!» «Nem. Csak egoista».
Aztán: szenvedélyes vita a rossz emberről és a jó emberről. Nagyon
gyenge példák egy-egy jó emberről. Kitűnő példák egyes rossz emberekről.
Végül: verseny, hogy ki követte el életében a legnagyobb, a legigazibb
rosszaságot. Pályadíj: egy nagy szivar. Csak azt az egyet mondom el,
amely a szivart megnyerte.
– Tizenhatéves voltam, – mesélte az egyik – mikor egyszer Szilveszter
éjszakán diáktársaimmal nagy mulatságot csaptunk. Reggel nyolc óra volt,
mikor elindultunk hazafelé a hóban. Meglehetősen sokat ittunk és
féktelen jókedvünk volt. Összefogózva, énekelve mentünk utcáról-utcára
és mindenáron el akartunk követni valamit. Ahogy így megyünk, egyszerre
csak egy levélszekrény mellett elhaladva látom, hogy abból a kis
nyílásból, ahova a leveleket kell bedobni, kikandikál egy fehér
borítéknak a csücske. Az újévi gratuláció nálunk nagyon elterjedt szokás
és ilyenkor újévkor annyi gratulációt dobnak be a levélszekrényekbe,
hogy mindenik zsúfolva van. Ennél a levélszekrénynél is ez volt az eset.
Az a boríték, amelynek a csücske kilátszott, már nem fért be a túltömött
levélszekrénybe. Odamentem és kihúztam a levelet a szekrényből. Ezeknek
az újévi gratuláló névjegyeknek a borítékjai nem szoktak leragasztva
lenni, mert a posta így olcsóbban szállítja őket. Kivettem a borítékból
a névjegyet, amelyen egy név állott, nyomtatva, s alatta az illető
foglalkozása: «segédhivatali aligazgató». E nyomtatott sorok alatt
gondos, jellemző hivatalnokírással ez a szöveg: «az igen tisztelt főnök
úrnak boldog újévet kíván». A borítékon a főnök neve. «Gyertek», –
mondtam a fiúknak – «ebből egy jó vicc lesz!» Bementünk egy kávéházba.
Tintát és tollat kértem. Már akkor értettem ahhoz, amit azóta tökélyre
vittem: valakinek az írását a csalódásig híven utánozni. Ez egyik
bizonyítéka is annak, hogy jó rajzoló vagyok… Szóval, fogtam a tollat és
miután egy másik darab papíron néhány próbát tettem, a szegény
hivatalnok mondata után tett pontot vesszővé javítottam ki és folytattam
a mondatot, így: «és őt arra figyelmezteti, hogyha az újévben is olyan
ostobán és igazságtalanul fog bánni alantasaival, mint az idén, úgy
ennek rossz vége lesz». – A hamisítás tökéletesen sikerült. A kártyát
visszatettem a borítékba, a borítékot pedig visszadobtam a
levélszekrénybe. Mindnyájan jól mulattunk ezen és hazamentünk aludni.
Schluss. A történetnek vége.
A zsűri indokolása, amellyel a szivart ennek a rossz embernek megítélte: