A nap ezen az estén hamvas nehéz föllegek mögött szállott le Bakta felé.
Csak egy percre villantott ki egy ég közepéig ragyogó aranydeszkát,
aztán vérszinü felhők között tünt el, hogy világitson egy boldogabb
földrész embereinek, akik ezen az estén az őszibogár békés zengése
mellett hajtják párnára a fejöket.
Az egri várban csak most kezdődik a munka.
Amint a topcsik utolsó lövése is elmorajlott, a kőmivesek fogják a
vakoló kanalat, a parasztok hordják a követ, a földet, a gerendát, a
vizet, a homokot, s megkezdődik a tört rések betömése.
A falak szélén hasrafektetett puskások, a réseken dolgozó munkások.
Időnkint egy mozsárlövés hangzik, hol az egyik, hol a másik bástyán. A
golyó, amely felszáll, szétpattanik a magasban, s egy pillanatra vörös
világossággal lobbantja be a vár előtt a teret.
Ezek a világitó golyók kellenek most már: a törökcselt vigyázzák.
– Dolgozzatok emberek, dolgozzatok! – hangzik hol itt, hol amott a
tisztek szava.
Egy kőmives kötélen ereszti le magát a magasból, hogy a törésbe tett
gerendát kivülről vaskapocscsal erősitse a falhoz.
Ekkor alulról puskatüzelés lobbanik el, s a munkásokra golyózápor hull.
A török puskák lángja két század hason fekvő janicsárt világit meg.
Hatalmas sortüz felel nekik a falakról.
De a kőmives aláhullt a mélységbe.
– Csak belől dolgozzatok! – hangzik a Pető szava.
S a munkások a török tüfenksik meg-megujuló puskázása között dolgoznak
tovább.
Éjfélkor a kapuőr kürtje szólal meg.
Dobó egy puskaporos ládán ül. Fölkapja a fejét.
– No, itt a király levele, – mondja Pető.
Valóban öt perc nem telik bele, két lihegő véres ember áll Dobó előtt.
Mind a kettő török ruhába van öltözve s a kezökben levő véres kard
mutatja, hogy Eger várába nem valami jó mulatság bejönni.
– No, – mondja Dobó, – szóljatok hát.
Varsányi az egyik, aki a mult éjjel ment el. A másik Vas Miklós, aki a
királynak vitte el az Ahmed pasa levelét.
Varsányi szólalt meg:
– Majd megöltek!
Vas Miklós elveti a véres kardot és leül a kőporos földre. Sárga csizma
van a lábán. Lehuzza. Bicskát vesz elö. Fölfejti a talpát. Levél van
abban. Nyujtja Dobónak,
És csak most tud megszólalni:
– Szemben voltam a püspökkel. Tiszteli szépen a nagyságos kapitány urat.
A püspök maga vitte a levelet a királyhoz. Itt a felelet.
– A harmadikat megölték – mondja Varsányi.
– Micsoda harmadikat? – mordul rá Pető.
– Szürszabó Istvánt, a mi katonánkat. Az is kiszorult a várból. Velünk
akart vissza jönni. Dárdával szurták le itt a kapu előtt.
Nagyot lélekzett és folytatta:
– Nem is gondoltuk, hogy itt is vannak a kapunál. Ahogy ideértünk,
megfujom a sipomat. Ahogy megfujom a sipomat, ránk esik ám tiz török is
a kapu mellett. Csihi puhi. Még szerencse, hogy setét volt, meg hogy a
kaput mindjárt kinyitották. Istvánt előttem szurták le, alig birtam
beugrani.
Dobó ezalatt már feltörte a pecsétet, amely különben is porrá vált már a
csizmában, és egy lámpáshoz hajolva olvasta a levelet.
Az arca egyre sötétebb. A két szemöldöke már egészen összeér. Mikor
végére jut a levélnek, egyet ránt a fején, és zsebre taszitja a levelet.
Pető szeretné megkérdezni, mit irt a király, azonban Dobó sötét
pillantást vet maga körül, s Varsányihoz fordul.
– Átadtad a levelet Szalkay urnak?
– Átadtam uram. Tiszteletét küldi. Egész délelőtt irt, és ahány levél,
annyi lovas postát küldött széjjel még délelőtt.
– Van még valami mondani valótok?
– Nekem nincs, – mondja Vas Miklós. A püspök úr igen kegyesen fogadott,
király ő felségénél is szivesen fogadott mindenki, de nekem vágás van a
fejemen, szeretnék már a borbélyhoz menni.
– Pető fiam, – mondotta Dobó. – El ne felejtsd holnap: mondd meg
Sukánnak, hogy ennek a két emberemnek a nevét azok közé irja be, akiknek
majd az ostrom után jutalmat kérünk a királytól.
– Uram, – mondja Varsányi, – nekem még van jelenteni valóm.
Dobó fölemelte a fejét.
– Hát az, – folytatta Varsányi, – hogy Nagy Lukács kéreti nagyságodat,
tartasson egynehány fáklyást a főkapunál. Haza akar jönni.
– Láncba veretem! – mondja haragosan Dobó. – Majd megtanitom én őt a
katonai pontosságra.
Egy puttonos ember sietett el mellettök a vizzel. Dobó félreállt, s
fölkiáltott a kőmiveseknek:
– Keresztbe azt a gerendát, ne hosszába!
És ismét Varsányihoz fordult:
– Azt hiszi talán az a Lukács, hogy a várat kivülről kell védeni. No de
csak kerüljön a szemem elé.
Varsányi feleli:
– Nagyon bánkódik az uram, hogy kiszorult, nem is tud hova lenni
bújában.
Dobó nyugtalanul jár fel és alá a lámpás alatt.
– Bolondság volna, – mondja. – Mit gondol az az ember? Különben akármit
izenget, a büntetést el nem kerüli. Még az éjjel vissza kell mennetek.
Levelet visztek ujra püspökhöz, királyhoz. Vissza birsz menni, Miklós?
Miklós kendőt tartott a fején. Fiatal üde arcájára balfelől patakként
csurgott a vér, s a kendő piros volt már a vértől.
– Vissza, – felelte készségesen. – Akkor majd Szarvaskőn varratom be a
fejemet.