Tiz perc nem telt belé, Gergely már kint lovagolt a katonáival a maklári
úton, a holdvilágos félsötétségben.
Előtte két ember: Fekete István altiszt és Bódogfalvi Péter közember. A
Melegvizen túl levezették őket a rétre. Itt már a lovak dobogását
elnyelte a puha föld. A száz lovas, száz lengő árnyékhoz hasonlitott.
Az andornaki erdőnél megpillantották az első őrtüzet.
Péter megállt.
A többi is.
A hold ekkor az utolsó negyedében volt, s csak éppen annyit világitott,
hogy a fák és emberek alakja fekete árnyékokként rajzolódott elő az
éjszakából.
Gergely odalovagolt Bódogfalvihoz, és így szólt hozzá:
– Szállj le. Menj kigyómódra az első őrig. Kerülj a háta mögé, és szúrd
le. Azután nézd meg a tüzet. Ha nincs mellette senki, vess rá egy
félmarok puskaport. De abban a pillanatban lebukjál ám, nehogy valaki
meglásson.
– És a lovam?
– A lovadat idekötöd ehez a fához. Itt megtalálod, mikor visszatérünk.
– És ha vannak a tüznél?
– Körülnézel gondosan, hogy hol és miképpen fekszenek, és hol vannak
legtöbben?
Jó félóráig álltak a patak partján a füzbokrok mellett, s ezalatt
Gergely utasitásokat adott nekik.
– Ameddig futást láttok, üssétek vágjátok őket. Senki száz lépésnél
tovább ne menjen a társaitól, nehogy elvágódjék. Amint a kürtöt
halljátok, rögtön visszafordulunk és haza vágtatunk. Ameddig a kürt nem
szól, szabad a mulatság.
A legények körben álltak, és minden szóra figyeltek.
Gergely folytatta:
– Valószinű, hogy megriadnak, és nem is gondolnak ellenállásra. Ebben az
esetben addig vágjátok a sűrűjét, mígcsak szét nem esnek. Tanuljátok meg
egyszer s mindenkorra, hogy a ki lovon hadakozik, olyan sebesen
csapkodjon, hogy az ellenfélnek ne legyen ideje vissza vágni. Mint a
záporeső, úgy húlljon a vágás.
Gergely elhallgatott. A törökök felé fülelt. Aztán ismét a legényekhez
fordult:
– Hol az emberfogó?
– Itt vagyok hadnagy uram, – felelt egy hosszú alak a sorban.
– Nálad a szerszám?
– Nálam, – felelte a legény.
S egy villaforma hosszú szerszámot emelt a magasba.
– Tudsz vele bánni?
– A kapitány úr megtanított rá.
– Hát csak kapd el vele a nyakát valamelyiknek, s gyürd le a kutyát. Az
lenne csak a dicső, fiuk, ha egy főtisztet tudnánk fogni. A legszebb
sátorban van az ilyen s bizonyosan egy ingben aluszik. Azt is fogjuk
meg, ha lehet.
Ismét fülelt. Ismét folytatta:
– A foglyot meg kell kötözni, de csak a kezén. Ha fogunk lovat is, arra
ülhet, s akkor te Kristóf, meg te másik kis ember közre fogjátok s a
lova kantárát a magatok lovához kötve hozzátok. Ha szökni, beszélni,
kiáltani, vagy hátrafelé lecsúszni própál, mindjárt üssétek!
– Hátha nem lesz ló? – kérdezte Kristóf.
– Akkor futnia kell a lovatok mellett, s ti azonnal menjetek előre.
Minket ne is várjatok.
A bokrok mellett megjelent a Péter alakja. Futva jött.
– Az őrt leszúrtam, – mondotta lihegve. – A tűz a sátorok között ég, és
egy török szolgaféle ül mellette. Sárga papucs a kezében, sárga festék
mellette.
– Tiszti szolga, – mondotta Gergely. – Tovább.
– A többi százával ott fekszik a gyepen, holmi pokrócokon, a tüztől
balra egy kerek térségen.
– Alszanak?
– Mint a medve.
– Jól van, – felelte Gergely. – Hát most fiuk lehetőleg széjjel
egymástól tiz lépésnyire. Amint én elsütöm a puskámat, minden puska
közibük roppanjon, s mind rájok, mint a farkasok. Nagy lármával essünk
rájok, és üsd vágd nem apád!
Megvárták mig Bódogfalvi visszajött, és széttágultak napkelet felé.
A legszélső Pető volt. A sisakjába tüzött három sastoll megismerhetővé
tette már messziről. Bekanyaritotta a lovas láncot félhold alakban, s a
Gergely ügetéséhez szabta a magáét.
Most már Gergely vezetett.
Még egy darabig csendesen ügetve ment a bokrok oldalában, aztán
egyszerre sebes vágtatást kezdett. Mikor az első török őr felüvöltött,
Gergely rásütötte a pisztolyát. A következő pillanatban minden pisztoly
eldurrant, s a száz lovas fergetegként robogott rá az alvó török hadra.
A sátorok erdeje, abban a pillanatban ropogva burrogva elevenedik meg.
Török és magyar orditás keveredik egy hangzavarrá. A földön alvók
megriasztott foglyokként riadnak fel, s fut, ugrik, tolong a sok török
keresztül kasul egymáson a sátorok között.
– Rajta! Rajta! – hangzik Gergely szava.
– Allah! Allah akbál! – üvölti a török.
– Üsd a kutyát! – bömböli Pető Gáspár valahol a sátorok között.
Pokoli zürzavar. Kardok villogása. Török üvöltés, magyar káromkodás. A
kardok fokosok zuhognak. A lovak dübörögnek. Sátorok recsegnek. A föld
is reng és nyög a száz lovas rohama alatt.
Gergely két sátor között egy falka összeszorult pogányt lát. Azokra
ugrat. Vágja őket jobbra balra. Érzi, hogy a kardja mindig testet ér, s
előtte hullnak és dőlnek mint a juniusi búza, mikor az agár benne
nyargal.
A holdvilágnál látja, hogy a törökök minden lova egy csoporton legel, s
hogy a menekülők felkapnak rája.
– Utánam fiuk! – kiáltja Petőnek, aki már ide érkezett.
S megrohanják a lovasokat is. Vágnak embert lovat egyaránt. Csörög a
kard; ropog a dárda; zuhog a buzogány. A török rémülten ugrál lóra.
Némelyik lóra kettő is. Aki teheti, lovon menekül; aki lóra nem tud
kapni, gyalog illan el a sötétségben.
Gergely azonban nem üldözi őket. Megáll és gyülekezőt fuvat.
A sátorok közein át mindenfelől ugrálnak hozzá az emberei.
– A török fut! kiáltja Gergely. Kapkodjatok össze minden elhozhatót.
Lovát a kezéről senki el ne hagyja. Amelyik sátor előtt tűz van,
rugjátok a tüzet a sátorra!
A legények megint szétoszlottak. Gergely lesuhintotta a vért a
kardjáról, és beleszurkált valami háromszor egy sátor ponyvájába, igy
dugta ismét hüvelybe.
– Pfuj micsoda utálatos munka ez! – mondotta Feketének, aki
hasonlóképpen törülgette a kardját.
Aztán hogy török már seholse ugrált, maga mellé szólitotta Kristófot:
– Nézzük sorra a sátorokat!
A hold gyönge világánál nem lehetett látni, hogy melyik sátor a
főtiszté. A sátorok nem voltak egyformák. Egyik kerek volt, a másik
négyszögü. S amelyik sátor diszesebb volt is, mint a többi, az csak
előre küldött sátor volt, s közemberek aludtak benne.
Gergely az egyik sátorról lekapott egy lófarkas zászlót, és hogy
Kristófot meglátta, rákiáltott:
– No fiu, vágtál-e?
– Vágtam kettőt, – felelte lihegve az apród.
– Csak kettőt?
A fiu büszkén felelte:
– A többi elfutott előlem!
A legények ezalatt egypár kocsit és szekeret is keritettek, s azokra
dobálták fel, ami már a lovukra nem fért: a szőnyegeket, aranyos
boncsokokat, drágaköves kutaszokat, (lófarku lónyakdisz),
lószerszámokat, sisakokat, fegyvereket, főző edényeket és mindent, ami a
kezükbe akadt. Még egypár sátort is elhoztak.
Hajnalodott mikor visszaérkeztek a várba.
Dobó már nyugtalanul várta őket a bástyán. Ha ez a kirohanás nem
sikerül, a vár népe megfélemlik, s jaj annak a várnak, amelyiknek a népe
remegve áll a falon.
Hanem ahogy meglátta a telerakott lovakat, kocsikat, és szekereket, s
Gergelyt amint már messziről felmutatta a lófarkas török zászlót,
kigyulladt az arca az örömtől.
Mikor a vitézek berobogtak a kapun, már az egész vár népe ott várta
őket, s lelkes éljennel fogadta.
A katonák nemhogy vesztettek volna, hanem inkább szaporodtak. A hosszú
legény egy betömött szájú törököt hozott, s egyenesen Dobó elé vezette.
Ott kirántotta a szájából a turbángyolcsot.
– Jelentem alássan, – mondotta büszkén, – nyelvet is hoztunk.
– Marha! – kiáltotta a török tigris-mérgesen a vitéz szeme közé.
Dobó nem szokott nevetni, de ezuttal elmosolyodott.
– Varsányi, – mondotta a fogolynak, – te hát jól adod a törököt.
És a vitézhez fordult:
– Ugyan oldozd fel, hiszen ez a mi kémünk.
– Mondani akartam a butának, hogy magyar vagyok, – szólt keservesen
Varsányi, – de mindig fejbe ütött, ahányszor megszólaltam, aztán meg
betömte a számat is.
S azzal úgy illesztette a tenyerét, hogy a vitéz jónak látta odább
húzódni.