Ki ez az ember?
Szinehagyott arccal bámult a betett kapura, s agyának minden izmát
megfeszitette, hogy feleletet kapjon.
Most már ismerős volt neki az arc is, a hang is. De nem tudta honnan?
A gyürü, ez ötlött most az eszébe. Gergely azt mondta, elviszi, de a
hétköznapi mellényébe tette. Elvitte-e a mellényt?
Az asszony a nagy ruhás ládához sietett, és kiforgatta, kidobálta a
ruhákat. A mellény itt van. Egy tapintás reá: valami kemény van benne. A
gyürü! A gyürü! Itt van. Még csak papirosba se takarta.
S ekkor, mint a felhőn átcikázó villám, egy név villant el az agyában. A
homlokára kapott és felkiáltott:
– Jumurdsák!
*
A cseléd hallja a kiáltást. Fölszalad a kertből. Látja az asszonyát a
szétszórt ruhák között a láda előtt ülve. Az arca sápadt. A szeme ki van
karikásodva.
– Tekintetes asszony!
Nem felel.
A cseléd fut a szobába. Néz mindenfelé. Rablást sejt.
Végre is kapja az ecetes üveget, és dörzsöli, szagoltatja az
asszonynyal.
– Az uram veszedelemben van, – ez volt az első szava. – Hol a gyermek?
Igaz: elküldtem. Hamar a köpenyegemet, Luca! Megyünk a Jancsiért!
– De ilyen betegen tekintetes asszony.
– Nem vagyok beteg, – felelt az asszony, levegőt sziva, mint a fuldokló.
S úgy amint öltözve volt, fölkelt, és kisietett a kapun. A veszedelem
érzése megacélozta az izmait. Ment, rohant egyenesen a templom felé.
Az utca tele volt jövő-menő vásári néppel, kocsikkal, tehenekkel,
madzagon sántitó disznókkal, s az állatok között az árukkal megrakodott
falusi emberek. Vásári zajgás. Por. Hagymaillat.
A cseléd már a templomnál érte utól. Ráboritotta a köpönyeget.
Ugyanebben a pillanatban ért szembe velök a diák is.
Futva és az embereket lökdösve jött, s lihegve mondotta:
– A templom előtt hirdetik, hogy Szolnok elesett.
– A gyermekem! – kiáltott rá Éva. – Hol hagyta?
A diák zavarodottan nézett rá.
– Balogh úr bevitte a templomba. Azt mondta, hogy mig ő imádkozik,
vigyem meg a hirt.
Éva ledobta magáról a köpönyeget és futton futva rohant a templomnak.
Fel a lépcsőn. Be a sokaság között a főajtón.
– A gyermekem! – kiáltozta fuldokolva. – A gyermekem!
Bent éppen litániáztak, s a környékbeli német parasztok harsogva
énekelték a német litániát.
Az asszony azonban őrültként sikoltozva rohant át rajtok:
– Jancsi! – kiáltotta. – Jancsi fiam!
De a kis Jancsi nem felelt egyik padból se.