És következett az 1552-ik esztendő.
Már kéklett a szilva és nyilt a napraforgó, mikor egy napos, de szeles
délután ott állt Éva asszony egy kis soproni háznak a tornácán. Valami
külföldre utazó ifjunak válogatott az ura ruháiból.
Mióta nem láttuk őt, mind arcában, mind testében meggömbölyödött,
megasszonyosodott. Arcának gyönge fehér bársonya ma is leányos, de nyilt
két szemében ma már nem mosolyog a régi pajkosság, hanem inkább szelid
nyugodt okosság tükrözik.
Ha komolyan néz valakire, senki el nem hiszi, hogy ez a szelidarcu bájos
teremtés összekalandozta ezelőtt nyolc évvel Törökországot; úgy lő és
viv, mint akármelyik férfi, s úgy lovagol, hogy nincs az az arab szpáhi,
amelyik el ne bámuljon, ha meglátja.
– Hát van itt két ruha, – mondja a diáknak. És egy viseltes meggyszín
kamuka ruhát, meg egy egyszerü kenderszövetet tett az asztalra. – Ez a
kamuka még bő lesz magának, de lehet, hogy egy pár hónap mulva már
belenő.
A diák arca kivörösödött az örömtől.
– Itt-ott egy kicsit majd igazitok rajta, – szólt az asszony a ruhát
forgatva. – Node estig úgyis pihen.
Aztán a kenderszövetü ruhát vette föl.
– Ez éppen jó lesz. Az uram akkor hordta ezt, mikor Budán járt; mikor a
török elvette Budát, s mink a királynéval Lippára költöztünk.
– Jó lesz, – mondja örömmel a diák. – Ebben megyek tovább, mert ezt a
por se fogja.
Az asszony belenyult minden zsebbe. Üres volt valamennyi. De mégis a
mellény csücskében érzett valami keményest.
A zseb lyukas volt. Éva beledugta az ujját, s egy sokszorosan
összehajtogatott vékony pergamenpapirost talált a bélés között.
Kiterjeszti, hát egy ötszögü forma rajz; mindenféle vonalak és pontok.
– Mi lehet ez, Miklós diák? Valami tekenős béka úgy-e?
Tenyerére veszi a diák. Csakhamar megforditja s nézi hosszasan.
– Nem tekenős béka, – mondja, – bár olyanforma.
E pillanatban egy kis hatéves feketeszemü gyerek robog ki a szobából. Az
oldalán remek kis aranyozott markolatu kard, kopott, pirosbársony
hüvelyü.
– Anyám, – mondja, – azt igérted, hogy trombitát kapok.
– Jaj, Jancsikám, ne háborgass mostan – feleli az anya. – Eredj le,
kedves, a kertbe Lucához.
A gyerek, lóvá tette a kardot, s vidáman lelovagolt az udvarra, onnan
meg a kertbe.
– Hát biz ez, – mondja a diák a papirost figyelemmel szemlélve, – egy
várnak a rajza, mégpedig Eger váráé.
– Eger váráé?
– Az bizony. Tessék nézni: ez a béka kettős vonallal van körülhúzva. Ez
a kettős vonal fal. A béka feje meg a négy lába, öt kiszögellő bástya. A
vékonyvonalas foltok benne az épületek.
– Hát ez a sarló-forma, itt a béka mellett?
– Ez az úgynevezett külső vár. Épület nincs benne, mint más külső
várban, csak két bástya, s azon két torony.
– És ez a fekete kapocs, amelyik a sarlót a békához köti?
– Ez a Sötétkapu.
– Miért sötét?
– Mert a föld alatt megy.
– És ez itt a kapu mellett?
– Istálló.
– Ilyen nagy istálló?
– Nagy kell oda, tekintetes asszony. Aztán bizonyosan itt van a
kocsiszín is, meg a lovászok lakása, a kulcsár is itt lakik.
– Hát ez a pontozott, itt a kapu mellett?
– Ez templom volt. Az a templom, amelyet Szent-István király épittetett.
Ennek a felét bizony lorombolták nem is olyan régen: éppen tiz
esztendeje.
– De kár volt.
– Bizony kár volt, de a templom derekán húzták át az új nagy árkot, és
épitették a külső várat. Kellett, mert ez volt a vár leggyöngébb oldala
– Dehát honnan tudja ezt maga, Miklós?
– Hogyne tudnám. Két esztendeig jártam ott iskolába. Mindenki erről
beszélt ottan. Akkor épitették a Sötét-kaput is.
– Dehát itt is van egy kapu, a nyugoti oldalon, a patak mellett.
– Van itt a délin is. Három kapuja van.
– Hát ezek a mindenféle piros húzások?
A diák egy percig hallgatva betüzte a jegyeket.
– Ezek földalatti útak.
– Ilyen sok földalatti út van?
– Van, de nem mind használható.
– És ezek a négyszögletü szobafélék?
– Földalatti termek. Ez itten viz-tartó. Emez meg temető.
– Temető? Föld alatt?
– Annak kell lenni, mert lám’ ide erre a földalatti útra az van irva:
_Halottak útja._
Az asszony megborzongott.
– Furcsa, – mondotta, – hogy a halottakat ide temetik.
– Csak kolera idején, – felelte a diák. – Most már jut eszembe, hogy
hallottam erről.
– Jaj, hogy előbb nem jött Miklós, legalább két héttel?
– Mért?
– Ha előbb jön, előbb adom a ruhát; ha előbb adom a ruhát, előbb
megtalálom benne ezt a rajzot. Szegény uram éppen oda ment Egerbe.
– Azt mondják, hogy a török odafordul?
– Hiszen éppen azért ment az uram Egerbe. Csak szegény apám el ne ment
volna vele. Gondolja csak: hetvenesztendős ember. Keze-lába fából. És
elment az urammal!
– Harcolni?
– Hát egyrészt azért. Másrészt meg volt egy jóbarátja: Bálint pap.
Ezelőtt egy esztendővel összekaptak valamin; még akkor szegény anyám is
élt; aztán a pap Egerbe költözött Dobóhoz. Hát azzal akar kibékülni.
Az asszony ezt mondva, felnyitott egy zöldre festett virágos ládát, és
kivett egy könyvet. Az imádságos könyve volt. Beletette a vár rajzát, s
eközben kipillantott a kertbe, a fiára, aki ott futkosott a virágöntöző
cseléd mellett.
– Majd csak jön valaki Egerből, – mondotta az asszony, – Pető Gáspárnak
a bátyja itt lakik. A király embere. Ő küldött egy szekér puskaport a
várba, meg golyót, mivelhogy az öcscse ott van. Hát ha követ jön hozzá
Egerből, odaadom neki ezt a rajzot.
Azzal tűt és cérnát vett a kezébe, s a kamuka ruha varrásába fogott.
Amint ott beszélgetnek tovább, a kapun egy sötétkék-mentés ember lép be,
s hogy a kaput vissza beteszi, köszön valakinek.
– Ne fáradjon tovább – mondja, – bent már majd eligazodom.
Éva feláll. A hang ismeretlen neki. Az alak is.
A tornácra három lépcsőn kell fellépni. Az idegen itt fölemeli a fejét.
Félszemü barna testes ember. A bajusza huszáros. A kezében olyanféle bot
van, mint aminővel a falusi birók szoktak járni.
– Jónapot kivánok! – köszön fel az asszonynak. – Azt mondták, hogy itt
lakik tekintetes nemes Bornemissza Gergely hadnagy uram.
– Itt lakik, – feleli az asszony, – de nincs itthon.
– Hát csakugyan elment már?
– El, Egerbe.
– Ejnye, ejnye, – szól a fejét csóválgatva az ember, – de nagyon
sajnálom! Meg tetszik engedni, hogy felmenjek?
– Tessék.
Az ember föllép a lépcsőn. Leveszi a kalapját, és mély tisztelettel
meghajol.
– Balogh Tamás a nevem, – mondja. – Révfalusi nemes ember vagyok.
A meghajlásáról lehetett látni, hogy nem paraszt. Az asszony mosolyogva
húzott ki egy széket az asztal alól, s közben bemutatta a diákot:
– Réz Miklós diák. Külsőországi iskolába utazik. A bátyja a király
hadában szolgál, és ismeri az uramat, hát erre jött egy vásári kocsin,
és betért megpihenni.
– Isten éltessen öcsém, – mondotta a félszemü, anélkül, hogy kezet
nyujtott volna a diáknak.
Leült és megint ejnyézett.
– A lóvásárra jöttem, – mondja a térdére csapva, – és sok mindenféle
dolgom lett volna vele. Többek között pénzt is hoztam volna neki.
– Pénzt? – kérdi elcsodálkozva a menyecske.
– Azt mondták pénzre van szüksége, hogy Egerbe megy, és hogy eladja
egynémely arany és ezüst-marháját.
– Nem igen van minekünk.
– Én nagyon szeretem a gyürüket, – szólt az ember a kezét fölemelve.
Tiz szebbnél szebb gyürü ragyogott az ujján.
Folytatta:
– És hogy neki van egy gyönyörü gyürüje.
– Van, – felelte mosolyogva az asszony.
– Egy holdas.
– És csillagos.
– A hold topáz.
– A csillagok gyémántok.
– Láthatnám? – kérdezte az ember.
S a hangja remegett.
– Nem, – felelte az asszony. Mindig a zsebében hordja. Valami
szerencse-gyürü az. Töröké volt.
A kis Jancsi megint ott csörtetett az udvaron. Egy szökkenéssel a
lépcsőn termett, s hogy az idegent megpillantotta, a gyermekek szokott
bámulásával nézett reá.
– Köszönj szépen a bácsinak, – mondotta az asszony.
– Tán a hadnagy úr fia? – kérdezte az idegen. – De mit is kérdem, hiszen
szakasztott mása!
S magához vonta a gyereket. Megcsókolta.
Az anyán valami kellemetlen érzés hulláma csapott végig. Oh az anyai
sziv megérzi az emberbe burkolt lelket, mikor a gyermekéhez nyúlnak!
De ez csak muló érzés volt. A következő pillanatban már el is feledte.
– Forduljunk egyet a vásárban, – mondotta a diák, aki fölöslegesnek
látta magát a tornácon. – Elviszem Jancsit a szekeresemhez. Megmutatom
neki a kis csikót.
– Jó, – felelte az asszony, – itt egy denár. Vegyen neki trombitát. De
vigyázzon rá Miklós. Te is Jancsikám. Tudod mit mondott apád!
És Tamás úrhoz fordulva folytatta:
– Nagyon meghagyta, hogy a gyerekre vigyázzunk.
A gyerek örömében ugrálva ment el a diákkal.
Az anya még utánok kiáltott:
– A templom közelében legyenek Miklós. Majd kimegyünk mink is.
Mert már egésznap készült, hogy kimegy a vásárba. Holmi apróságokat
akart venni a bécsi kereskedőktől, akik ilyenkor lejöttek.
Balogh Tamás uram ezen idő alatt szórakozottan forgatta a kalapját, és
kedvetlenül nézett maga elé.
– Mi hirt tud Szolnokról? – kérdezte az asszony. – Ugy-e nem bir vele a
török?
– Magam is azt hiszem, – felelte komoran Balogh Tamás.
– Az uram is azzal vált el tőlem, hogy a török aligha kerül az idén Eger
alá. Szolnokot nagyon megerősitették tavaly. Erősebb, mint Eger.
– Sokkal erősebb.
– S ha még elesik is, egy havi munkát ad a töröknek, mig beveszi.
Balogh Tamás uram erre fanyaran mosolyog.
Dehát mi van ezen mosolyogni való?
– Van-e a tekintetes hadnagy úrnak valami arcképe itthon? – kérdezte
hirtelen.
– Van bizony, – felelte az asszony. – Tavaly festette le egy német
festő.
– Nem mutatná meg a tekintetes asszony? Sok jót hallottam már a vitéz
úrról, szeretném ismerni.
– Hát nem ismerik egymást? – kérdezte csodálkozva a menyecske.
– Valamikor, de már régen, beszéltem vele.
Az asszony bevezette a vendéget a szobába. A szoba sötét volt, és
levendula illattal teljes. Mikor aztán az asszony fölnyitotta az
ablaktáblákat, látni lehetett, hogy vendégszoba.
A földön törökszőnyegek. A fal mellett egy medvebőrös divány. Az
ablaknál irószekrény. E mellett könyves szekrény. Sok pergamenkötésü
könyv, talán száz is. A falon arcképek. Az öreg Cecey sisakos képe,
barna korában. Ceceyné kancsalnak festve, aranyhimzetű fejkötőben. Aztán
egy diófarámába foglalt sárga Krisztuskép. Egy pajkos leányarc, amely
Bornemisszánéhoz hasonlit, s e mellett a Gergely képe.
Fiatal vidám tekintetü barna ember. Nyilt szemeiből eszesség sugárzik. A
bajusza pörge; kerek kis puha szakál köriti az állát; haja könnyü
fürtökben vállig omló.
– Szép ember, – mondja Tamás uram, figyelmesen nézve a képet. – Vajjon
mennyi idős?
– Huszonhat éves.
– És már ekkora fiuk van!
– Nyolc éves házasok vagyunk mink, – felelte mosolyogva a menyecske.
Gyerekek voltunk, mikor összekerültünk.
Tamás úr megint a képre nézett. Aztán ismét megszólalt:
– És igaz, hogy Konstantinápolyban is járt a vitéz úr?
– Járt bizony. Én is vele voltam.
– Van egy török ismerősöm, az beszélt róla. Manda bég. Óriás ember. A
vitéz úr neki nagy szivességet tett.
– Manda bég? Sohase hallottam tőle ezt a nevet.
– Persze, – szólt bólogatva Tamás uram, – azelőtt Hajván volt a neve.
– Hajván! – kiáltott felkacagva a menyecske. – Hogyne ismernénk! Én is
láttam.
Tamás úr mégegyszer felnézett a képre, s nézte hosszan, némán, összevont
szemöldökkel, mintha sohase akarná többé ezt az arcot elfelejteni. A
fejével úgy integetett neki, mintha köszönne, aztán az asszonynak is
köszönve, háttal ment ki az ajtón.
Az asszonyon ismét az a rossz érzés ömlött végig, ami akkor fogta el,
mikor Tamás úr a gyermekhez nyúlt. Mindazonáltal kikisérte a
tornác-lépcsőig.
Az ember mindig a jobbján ment. Ez parasztos volt. Meghajolva köszönt.
Ez uras volt. Háttal ment ki az ajtón, ez törökös volt.
Az asszonyt nyugtalanság szállotta meg, de csakhamar leszidta érte
magát.
– Nem illik rosszat gondolni a szerencsétlenről, – mondotta a varráshoz
visszaülve. – Félszemü ember, ennyi az egész.
És hogy kiűzze a nyugtalanságot az elméjéből, dalba fogott. A cseléd
dalolt a kertben, ő is azt dalolta, s e közben gyors ujjal igazgatta fel
egymás után a meggyszin kamuka ruhára a megtágult gombokat. Egy helyen
feslés is volt. Erre piros selyem cérnát keresett.
De az eszéből csak nem ment ki a látogató.
– Ki ez az ember? – kérdezte a ruhát a térdére bocsátva.