--Ah!--szólt Hilarius atya, mikor belépett a barátok társalgójába.--Ön
van itt, Main úr? Hogy érzi magát?
Aznap este tartották Marstonban a cselédek bálját, de a két ember közül
természetesen egyik sem tudott róla. Percy már legalább két hete járt
utoljára a kolostorban, akkor sem tett említést a dologról. Main úr most
civil ruhában még szánalmasabban festett, mint azelőtt, s legjobban az
olyan tiszteletreméltó idősebb urasági inashoz hasonlított, akinek
rosszra fordult a sorsa. Készen vett sötétszürke ruhát hordott, felálló
gallérral és széles, fekete nyakkendővel, mely egészen eltakarta ingét.
Cipője eleje felállott, mintha egy-két centiméterrel hosszabb lett volna
a kelleténél. Halványan mosolygott, mikor a barát kezet nyújtott neki,
de ez a mosoly is hamar eloszlott jóságos arcáról.
--Nos, talált-e már valami alkalmazást?--kérdezte Hilarius atya.
--Nem, atyám. Minden címet felkerestem, amit ön adott. De sajnos
egyiknél sem volt számomra alkalmas állás.
--Lássuk csak... Úgy-e négy hete volt itt utóljára?
--Igen, atyám. Azóta szaladgálok mindenfelé állás után.
A szerzetes bólintott. Main úr pedig izgatottan dörzsölte össze hosszú
kezét és folytatta.
--Még egy-két dolgot el akarok mondani, amit eddig nem mondtam el.
--Kezdje csak. Mondjon el mindent.
Main úr rövid habozás után elkezdte.
--A minap említést tettem arról, hogy van egy kevés megtakarított
pénzem. Ez igaz. De nagyon kevés. Most, hogy összes számláimat
kifizettem, alig maradt harminc-negyven fontom... Azt azonban nem
említettem, hogy a feleségem könyvet írt...
A barát figyelmesen nézett rá.
--Könyvet?
--Igen, és pedig eléggé sikerült könyvet. Bár én nem olvastam el...
--Nem olvasta?
Main úr küzködött önmagával, míg újra szóhoz jutott.
--Nem.... Pedig a könyvet rögtön elfogadták és csinos összeget fizettek
érte a feleségemnek. De... én nem tudom helyeselni a könyv tartalmát.
Nagyon kíméletlenül írja le benne néhány ismerősünket.