A kereszténység sem a munka vallása, abban az értelemben, hogy neki is
az ember mindig több s jobb mint az egész világ és nem akar oly
munkaprogramot, mely az embert a munkának s mondjuk, a kultúrának
rabszolgájává tegye s a lelki életet elsilányítsa és elfojtsa. Igy kell
érteni az Evangéliumnak azt a szavát: „Ne gyűjtsetek magatoknak
kincseket a földön, hol a rozsda s a moly megemészti‟ (Mát. 6, 19.), „és
a ruházatról miért aggódtok? Nézzétek a mezei liliomokat mint
növekednek, nem munkálkodnak és nem fonnak‟. (Mát. 6, 28.) Ez nem annyit
jelent, hogy ne dolgozzunk s ne fonjunk, hiszen Krisztusnak köntöse is
„varratlan volt, fölülről egészen szőve‟ (Ján. 19, 23.); hanem annyit,
hogy a munkában a lélekről meg ne feledkezzünk. A lelket óvni, nevelni s
gyámolítani kell s főleg a kizsarolástól kell azt megóvni.
A szociáldemokrácia is meg akarja védeni az emberiséget a kizsarolás
ellen, fel akarja karolni a gyöngét s biztosítani akarja a létét, meg
akarja ezt tenni a kiváló munkabirók kárára is, amiért azután
kapitalista irányzatú írók, mint Méhely Kálmán is, a szociáldemokráciát
a „lusták vallásának‟ nevezik el. Ezt a vádat azonban könnyen
elviselheti. Elviselte azt előtte a kereszténység is, mely szintén azt
hirdeti, hogy ne zsarolja le magát az ember egy folyton lihegő
iparkodásban, hanem legyen neki ideje s gondja másra is; legyen ideje s
kedve a szép és nemes életre.
De ha vissza akarjuk adni az embert önmagának, vissza szellemi
igényeinek s belső világának, miért akarjuk e belső világból kizárni a
vallásos elmélyedést és miért nem hajtjuk meg zászlónkat tisztelettel s
jóakarattal az egész szellemi világ, az ember belső világa előtt? Mi
keresztények ezt készséggel megtesszük; de miért nem teszik ezt a
szociáldemokraták, kik velünk együtt akarják biztosítani a jobb s
nemesebb emberi létnek anyagi alapföltételeit? A lelket lefogni nem
lehet; megmámorosítani, megtéveszteni lehet, de csak egy ideig. A
szociáldemokrácia is meg fogja ezt tapasztalni. Most fogait vicsorítja,
öklét rázza s frázisokkal handabandáz, azalatt a világ fejlik s az
állapotok javulnak. Majd ha a nagy ellentétek elsimulnak s az
egyenlőtlenség jobban kiegyenlítődött, akkor megint élénkebben
jelentkezik a lelki élet igénye s a lelki kultúra intenzivebb
művelésének szüksége és lehetséges, hogy a nagy szociáldemokratikus,
tüntető vallástalanság után az ember megint mélyen és őszintén vallásos
lesz s egykor majd megmosolyogja a historikus materializmus téziseit.
A második oka annak az izzó gyűlöletnek, mellyel a szociáldemokrácia az
egyház s általában a kereszténység ellen viseltetik, a párttaktikában
rejlik. A szociáldemokrácia nemcsak osztályharcot hirdet a gazdasági
emancipáció érdekében, hanem az osztályharc megvivására elszánt
hadsereget is nevel magának, melyet erőszak tart össze, s melynek
jellege is az elkeseredettség, a gyűlölet s a fanatizmus. Elkeserítenie
külön nem kell a tömegeket. A mai társadalom olyan mint egy óriás ágyú,
mely meg van töltve a szenvedés s a gyűlölet összes robbanó energiáival.
Ez elégedetlen elemeket azután még külön meggyúrja a „szervezés‟. A
szervezésben nem ismernek pardont. Aki nem szervezett munkás, annak
betörik a fejét s kiteszik a szürét. Haljon meg éhen, ha nem akar
szervezkedni. Az ország közönsége csak az imént értesült arról, hogy a
budapesti vasgyárak kollektív szerződést kötöttek a szervezett
munkásokkal s többi közt megigérték, hogy csak szervezett munkást
vesznek fel a gyárba. Hiába hivatkoznék a nem-szervezett munkás a
munkára való jogra, a szabadság tiszteletére, az egyenlőség
megbecsülésére, amire a választójogi kérdésben a szocialisták oly
szivesen s oly nyomatékkal hivatkoznak. A valóságban minden munkásnak
szervezkednie vagyis a szociáldemokrata falankszba beállania kell, ha
akar, ha nem akar. Csak így eshetik latba a szociáldemokrácia mint
politikai párt az ország ügyeinek intézésénél; csak ha szervezett tömeg
áll háta mögött, akkor adhat súlyt követeléseinek. Hogy aztán ebben
mennyi a jog, a szeretet s az erkölcsi tartalom, azt egyáltalán nem
kérdi.
Nála az érdek most a hatalom. Aki ezt nem szolgálja, azt vagy öntudatra
ébreszti ököllel vagy vértanuságba hajtja. Ezt a hatalmat összpontosítja
azután egy-két, felelősségnélküli ember kezében, aki jön-megy, szerepel
vagy elcsapatik s aki saját feje s belátása szerint adja ki a jelszót s
határozza meg a tömegfanatizmus irányát. Minek itt erkölcsöt s jogot
emlegetni? A pártnak hatalom kell s a hatalomhoz tömeg kell. A tömeget
föl kell hajtani s kényszerkeretekbe gyúrni. A lelkületére gondjuk van.
Mindent egyoldalúan s lázítóan mutatnak be neki; az iskolában megtanul
gyűlölni s az eddigi társadalmat elvetemült bandának nézni. A világ
megváltója a szociáldemokrácia. Hogy mit mondanak mások, azt az
öntudatos szocialista lemosolyogja; hiszen ő a szervezetben van, az a
másik híresség pedig, aki vele ellenkezik, bizonyára csak olyan burzsoá
könyvmoly vagy filozóf!
Hiába mondjuk az ily szervezkedésre, hogy nem méltó a munkásokhoz, nem
méltó az emberhez s hogy a régi zsarnokságnak egy új kiadása; hiába
mondjuk, hogy az ilyen irányzatból ki van zárva minden erkölcs és
igazság. Itt tényleg a nagy cél, az új, boldog világ reménye szentesít
minden eszközt. Ez is harc s e harcban a szociáldemokrácia is azt
tartja, amit a mi hadvezéreink tartanak s már Grotius megirt: „Omnia in
bello licesse, quae necessaria sunt ad belli finem.‟ Minden meg van
engedve a háborúban, ami a győzelmet biztosítja. A vezetőknek ez az
álláspont nagyon kellemes és hasznos. A középkori kondottierik sem
kérdezték, hogy a zsoldos-szakma jó és szép mesterség-e, hanem azt
látták, hogy kifizeti magát, sőt ha valaki Colleone, akkor évi 100.000
aranyforintot is szerezhet s azután még szobrot is kap Venéziában! A mai
osztályharc is jó mesterség; a vezetőségnek jól jövedelmez; a
munkásságnak is sok előnyt vív ki; hogy azután azt csak
osztályelzárkózottsággal s csak osztályfanatizmussal és egyoldalúsággal,
tehát bizonyos butítással lehet megcselekedni, az igaz; de hát
eklektikus filozófokkal új világokat csinálni nem lehet. Ki tehet
arról?!
A szociáldemokrácia eszerint egy nagy, internacionális sündisznó, mely
tele van tövissel, sőt meg van spékelve élesre fent tőrökkel, a hatalom
minden kiméletlenségével s keménységével. „Qui me touche, s'y pique‟,
aki hozzám ér, megszúrja magát, ez lehetne jelszava. De hát ki is akarna
az ilyen tüskés, brutális jószággal kikötni? Az állam inkább paktál
velük, a társadalom kitér útjukból,--nos és az egyház? Igen, igen, itt
az ellenség, a veszedelem. Ellenség, aki nem verekszik, de aki nagy
befolyással lehet a munkásokra. A szülői ház nevelése, az ártatlan kor
emlékei, a keresztény szokások, a lélek mélyében pihenő vallási tudatok
s vágyak önkéntelen zsongásai, az áldozások, az istentiszteletek, a
meghatottságok emlékei mérséklő s józanító befolyást gyakorolnak az
elvből nekidühített emberek lelkére. Csökkenthetik a fanatizmust s több
szeretetre s nagyobb igazságszolgáltatásra inthetik még az
elkeseredetteket is. Hát csak ők szenvednek-e? Nem szenvedünk-e
mindnyájan? Csak ők akarnak jobb világot? Nem akarják-e azt mások is?
Csak őket zsarolják-e? Nem zsarolják-e ők viszont a világot rémséges
béreikkel? Jobbak-e ők, mint az árdrágítók? Csak nekik van-e igazuk s ők
bérelték ki a világboldogítást? S az-e a helyes s nevelő állásfoglalás,
hogy szinte féltékenyen tartanak távol mord, inficiált lelküktől minden
más befolyást s minden erkölcsi érintést?
A szociáldemokrata tömegek ereje a „zárt társaságok‟ korlátoltsága.
Minden zárt társaság bornirt felfogásában s igazságtalan másokról való
itélkezésében. Ami kívül van, az nincs belül, s a zárt társaság már csak
jobbnak tartja magát a kívülállóknál. Főleg a szocialista ifjúság--az
öregje már tapasztaltabb s jobban lát--mélyen meg van győződve, hogy a
szocializmusé minden igazság az égben és a földön s hogy a többi világ a
sötétben botorkál; ennek következtében legföljebb sajnálkozva néznek le
a többi halandóra, akik nem szocialisták. Minden legényke, az ifjúságot
jellemző intellektualizmus ösztöneinél fogva, az egyedül igaz tannak
részese lévén, úgy érzi, hogy fölötte áll a társadalomtudomány bármely
bölcsének, aki máskép vélekedik. Elég, hogy valaki szakszervezeti; a
„szakszervezet‟ az sziboletje nemcsak az erőnek, hanem a bölcseség
misztériumaiba való beavatottságnak. Ugyanilyen jellege a
szociáldemokrata ifjúságnak a tekintélyimádás. Bármily különösnek
látszassék is, hogy az erőszak s a féktelenség neveletlenségében
hajlandók legyenek az emberek mások tekintélye előtt meghajolni s annak
behódolni, ez a behódolás mégis megvan, ami a szocialista tanoknak s a
vezetőség irányításának elfogadását illeti. Ez természetesen nem érinti
az emberek más neveletlen ösztöneit, melyeket a külső drill egyáltalában
nem fékez s nem is akar fékezni. A szociáldemokrata a szakszervezeti
fegyelemtől ugyancsak nem lesz jobb, nem lesz erkölcsösebb, sem
tisztább; tehet, amit akar; bűnösségét kimentheti a külső körülmények
mostohaságával; hisz nem tehet róla, hogy olyan, amilyen, lévén ő
erkölcseiben csak lenyomata a rossz, alávaló társadalomnak. Amire
azonban gondjának kell lennie, az a szakszervezet tömegében való
felolvadás, szennylapokra való előfizetés, adózás s a tömegpsziké
kitöréseiben való hűséges segédkezés. Hódolnia kell a vezetőségnek--ez
az ő engedelmességi fogadalma--s örülnie kell, ha szót fogadhat neki. A
vezetőség szocialista, tehát kitünő; ha bakokat lődöz is néha, az nem
baj; nagyobb baj s kisebb jó volna, ha helyében ülnének s diktálnának
mások, kik nem szocialisták, ha mindjárt a legbölcsebb emberek volnának
is. De különben is a szocialista előkelőségek tehetségben s
hozzáértésben is alighanem a legnagyobb kapacitások; különben nem
küzdötték volna fel magukat a szociáldemokráciában, mely maga az igazság
s így csak a valódi tehetségnek kedvezhet.
Ez a mentalitás egybekovácsolhat százezreket s fölszíthatja a tömegek
szenvedélyeit; ez a mentalitás lehet a párthatalom s párttaktika
nélkülözhetlen eleme: de semmiesetre sem áll erkölcsi magaslaton. Nincs
is annak más ellensége, mint az erkölcs maga, a több igazság, a nagyobb
méltányosság, a szabadság tisztelete s az egyéniség nemes lelkülete.
Természetesen ezek az elemek alaposan meggyöngítenék a pártot,
amennyiben az hatalmat s ezzel együtt erőszakot, kiméletlenséget s
terrorizmust jelent. Azért hát félre velük s félre minden oly
befolyással, mely a zsarnokságot épen az erkölcsi érzések fölszitása s
nevelése által veszélyezteti. Ezt a befolyást leginkább az egyház s a
keresztény gondolkozás s érzés gyakorolja; azért is ezek a
szociáldemokráciának kikiáltott ellenségei.
Ilyen ellensége a bornirtságnak a fölvilágosodás, az erőszaknak az
erkölcsi érzés, a zsarnokságnak a szabadság! Ez ellentétek mindenféle
kiadásban mutatkoznak be végig a világtörténelmen. A mi korunkban a
szociáldemokrata üzelmekkel szemben az erkölcsi érzést s a szabadságot
legélesebben a kereszténység képviseli; innen az elvi ellentét, innen a
piszkolódó gyűlölködés a kereszténység ellen a szociáldemokrácia
részéről.
Mindezt el kell szenvedni az igazságért,--el kell szenvedni azért a jobb
világért, melyet épen a szociáldemokrácia sürget, de amely jobb világ
nem a zsarnokságon s nem a terrorizmuson, hanem a több s jobb erkölcsön
s az igaz szabadságon fog felépülni.
[Illustration]
[Illustration]
[Illustration: A TOMPA-HAGYATÉK: A boríték eleje Tompa sajátkezüleg irt
rendelkezésével, hátulja az irodalmi hagyatékot átvevő premontreiek
aláírásával és pecsétjével]