A nagy ünnep esti lakomáján, immár legutoljára, de mégis csak
engedtessék meg nekem is, hogy szólhassak. Az előttem ülők egyértelmű,
lelkes dicséretét továbbhömpölygetni nem tudom, nekem már csak a
hálátlan és kellemetlen gáncs jutott. Az előttem szólók majdnem
mindnyájan a bárósággal kezdték, de nekem furcsának tetszett a
kimagyarázkodó mentegetőzés és sokszor ijedve néztem körül. Mert
aminthogy nem szabad, hogy egy igazi államban az ember mártíriuma legyen
a szegénység, épúgy nevetséges volna, ha a gazdagság s az előkelőség
állna az útjába valakinek. Nem tudom, hogy ki tartaná azért Alkaiost
vagy Pindarost elvetendőknek, mert arisztokraták voltak, Horatiust mert
szegénysorsból vergődött föl, Plantust, mert rabszolgamunkát végzett és
malmot hajtott. Ki dobná félre Petőfit, mert az apja mészáros volt,
Aranyt, mert parasztviskóban született s ki nem érzi őket igaz
testvériségben azzal, aki ma nekünk Kemény Zsigmond. Az irodalom
szuverén terület, hol minden rang és kiváltság megszünik, épen azért
minden mentegetőzés vagy frázis, vagy vétek, vagy ostobaság.
De itt úgyis egészen másról van szó. A modern embernek nagy bűne, hogy
elkábul a szenzációtól és elveszti a fejét. Egy milliomos bárónő drámát
ír: szenzáció. Egy vidéki szinésznek pikáns botránya röppent szét a
lapokban: meghitták próbaéneklésre. Egy másik sorsjegyen nyert: mindenki
a tehetségéről beszélt egyszerre. Egy író botrányos módon válik a
feleségétől, másnap jelentik a lapok, hogy a szerzőnek legközelebb
regénye fog megjelenni.
Ezek mind csúf, szomorú, szatírába kivánkozó dolgok, de a mai életet
jelentik... Egy irónő darabot ir egy svájci hotelről, hol a háború alatt
egy internacionális társaság tartózkodik, arisztokraták, diplomaták,
kémek, kémnők... Ha valaki ostorozni akarja, hogy az arisztokrácia élete
megállott, már nem képes egyetemes célokba belekapcsolódni, nem lát túl
önmagán s belesüpped az erotikába--ám tegye, de mindig a való életből
induljon ki s ha szatírát ír kétszeres gonddal, mert az élettorzítás már
itéletmondás, élet fölött való lebegés. Horatius szatíráinak emberei
maig is eleven emberek; a sorsával elégedetlen kereskedő, hajós, ügyvéd,
katona ma is itt jár körülöttünk, a bohém szinész, ki egyszer herceg,
másszor koldús s az életet fordítva éli, ismerős alak ma is, s ama
dilettáns kullancsnak is megvannak a mai rokonai, aki Horatiusba
csimpaszkodott a Via Sacrán. De az az élet, mely Hatvany Lili darabjában
megjelenik, csak az irónő agyában van meg; ezek az előkelő hölgyek a
szerző szerint úgy beszélnek szeretkezéseikről, viszonyaikról egymás
közt és egymás előtt, ahogy csak bestiák, vagy beszámíthatatlanok
beszélnek, de emberek nem, arisztokraták nem, sőt kokottok sem. Nem
szatíra ez a szatíra, hanem az írónő nézőpontja torz és beteges. A
szerző hasonlít ahoz az alakjához, aki csak a körötte lévő döbbent
csendre tér észhez. „Mi az? Mondtam valamit, amit nem kellett volna? Mit
mondtam? Nem értem!‟
A modern ember számára határozottan szenzáció ez az előadás: ilyen
szemérmetlenül eddig csak a másodrendű kabarékban beszéltek színpadról.
Rómában a színielőadások után sokszor megtörtént, hogy a meztelenséget
látni kívánó csőcselék ráparancsolt a szinészekre, hogy a színésznőkről
tépjék le a ruhát. Egyszer a híres, szigorú erkölcsű Cato is megjelent
egy ilyen előadáson, de még a darab vége előtt eltávozott: talán nem
akarta zavarni a förtelmes mulatságot, vagy talán megrémült volna tőle.
Mi is ilyenformán vagyunk sok-sok mai darabbal, meg kell szökni előlük.
Vannak profán ünnepek is: ilyenek a kultúra ünnepei. A Belvárosi Színház
már megadta a programját; hogy ezután mi következik, az már
előrelátható. Este egy fiatal újságíróval beszélgettem: szidta a
darabot, de a kritikáról azt mondta, hogy nem fontos. Nem fontos,
állította meggyőződéssel. S reggelre harsonák szóltak minden színházi
beszámolóból. --c.
[Illustration]
A SZOCIÁLDEMOKRÁCIA ELLENSÉGESKEDÉSE
A KERESZTÉNYSÉGGEL