otthon egy arany vesszőm, – várj, mindjárt elhozom, – avval kell mind a
négy sarkát háromszor-háromszor megütni, egyszeribe egy arany almává
lesz. Ha oszt’ azt akarod, hogy megint palota legyen belőle: ütögesd meg
vele köröskörül az arany almát, tüstént palota lesz.
No jól van. Egyszeribe eltünt a kutya; de már annyi idő múlva, mig az
ember százig olvasna, újra ott volt.
– Nem jöhettem hamarább, a gyerekek, a mint játszottak vele, elhányták,
vetették, keresni kellett. Itt van, fogjad, – aztán csak úgy tégy vele
mint a hogy’ mondtam!
Ekkor aztán felment Józsi a palotába az aranyhajú tündér
királykisasszonyhoz, oszt’ azt mondja neki:
– Na szívem szép szerelme nincs már semmi baj, a mi volt is elmúlt!
gyere velem, elviszszük a palotát is kertestől mindenestől.
Avval megölelte, megcsókolta; aztán lement az istálóba, felnyergelte a
lovát, az aranyhajú tündér királykisasszonyt felűltette a nyeregbe, maga
pedig megkerülte a palotát, az aranyvesszővel megütötte
háromszor-háromszor mind a négy sarkát: egyszeribe hűlt helye lett
kertnek, palotának, mindennek, csak ő volt ott a nagy pusztaságon meg a
lány a lovon, a lába előtt meg ott volt egy aranyalma. Józsi felvette az
aranyalmát, beletette a tarisznyába; avval felűlt ő is a lóra, mentek,
mendegéltek hetedhét országon keresztűl, míg egyszer csak haza értek a
király udvarába.
Kinek volt nagyobb öröme mint a királynak, mikor a szép aranyhajú tündér
királykisasszonyt meglátta! nyúlat lehetett volna fogatni a vén
bolondal. Nosza futtatta a szolgákat ide is, oda is vendégek után, hogy
jöjjenek, de ízibe, mert lakodalom lesz. Aztán felhívatta Józsit a
palotájába; az aranyhajú tündér királykisaszony, hogy hogy nem,
rálötyintett abból a vízből, a melyik a halál-forrásából való volt; a
szegény Józsi egyszeribe abba a szempillantásban összeégett s meghalt. –
A vén királyt majdhogy a nyavalya nem törte ki bánatjában, búsúlt,
buslakodott, sajnálta a jó szolgát.
– Soh’se szomorkodj’ biz azért, – mondja neki az aranyhajú tündér
királykisasszony, – mindjárt nem lesz annak semmi baja!
Avval elővette a másik korsót, ráöntötte a vizet; egyszeribe feltámadt,
még hétszerte szebb és fiatalabb lett, mint ezelőtt volt. A vén király
megkívánta, s azt mondta az aranyhajú tündér királykisasszonynak, hogy
őtet is fiatalítsa meg; az hát ráönti a halál-vizet, egyszeribe megégett
mint a száraz rőzse, – hanem a másik korsóba nem volt egy csep se, nem
támaszhatta fel; mit volt mit tenni, eltemették, – még pedig nagy
pompával.
Minthogy a megboldogúlt királynak nem volt semmi feje foka, Józsira
maradt egész országa. Ő aztán, már mint király, elbontatta a régi
palotát, a tarisznyából előkereste az aranyalmát, az aranyvesszővel
köröskörül veregette, hát uram fia! akár hiszik kigyelmetek akár nem, –
a réginek a helyére tűstént ott termett az a gyönyörű palota, a
melyikben az aranyhajú tündér királykisasszony lakott, kertestől
mindenestől, úgy a hogy’ amott állott; itt is olyan szép volt, hogy hét
országból jártak csodájára. Az aranyhajú tündér királykisasszonyt aztán
Józsi elvette feleségűl, mielőtt a lakodalmat ellakták volna, elmentek
az apjáért meg az anyjáért, azokat is elhozták magokhoz az ezüst
palotába. Éltek boldogúl, a királynénak gyönyörű aranyhajú gyermekei
lettek, még tán most is élnek mindnyájan, – ha meg nem haltak.
Dixi Daróczi,
Székvári, Kopácsi,
A nagy t... Rákóczi.
XI. AZ MÁR NEM IGAZ!
Egyszer volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl volt egy
szegény ember, volt annak három fia. Egyszer a király kihirdetteti az
egész országában, hogy annak adja a lányát, a ki előtte olyat tud
mondani, a mit ő el nem hisz; meghallja ezt a szegény ember legöregebb
fia, a kit Péternek hivtak, kapja, fogja, elmegy a királyhoz, megmondja
egy szolgának, hogy ő beszélni akar a királylyal. A király mindjárt
gondolta, hogy mit akar a legény, de nem mondta senkinek, csak azt
parancsolta, hogy ereszszék be tüstént. – Pedig már ekkor annyi királyfi
meg isten tudja micsoda nagy úr megfordúlt a király előtt, – a kik közül
mindegyik a királykisasszonyt akarta volna elvenni, – mint a csillag az
égen, mint a fűszál a réten; de biz’ ott egy se tudott olyat mondani, a
mit a király el ne hitt volna. – Bemén hát Péter a királyhoz, köszön
neki:
– Jó napot adjon isten, király uram!
– Adjon isten neked is fiam! hát mi járatban vagy?
– Én bizony házasodni akarok, uram király!
– Jól van fiam, de hát aztán mire vinnéd az asszonyt?
– Tudja az isten! majdcsak eltartanám valahogy… Az apámnak van egy háza
meg egy kis földje is.
– Elhiszem fiam, – mondja a király.
– Aztán meg van három darab marhánk is.
– Azt is elhiszem.
– Most nem régiben a tőzek annyira meggyűlt az udvarunkon, hogy már nem
is fértünk tőle.
– Elhiszem.
– Egyszer azt mondja az apánk: Fiaim! hordjátok ki ezt a dudvát arra a
kis földre, majd talán használ neki valamit.
– Elhiszem.
– Mink aztán kihordtuk a dudvát három hétig két kocsin.
– Elhiszem.
– Hanem tévedésből a szomszéd földjére hordtuk mind egy szálig.
– Elhiszem.
– Mikor már ez is meg volt, haza mentem, megmondtam az apámnak.
– Elhiszem.
– Akkor aztán én, az édes apám, meg a két kisebb testvérem, úgy
négyecskén kimentünk a földünkre.
– Elhiszem.
– Azután megfogtuk a szomszédunk földjének a négy sarkát, felemeltük
mint az abroszt szokás és a dudvát róla a mi földünkre fordítottuk.
– Elhiszem.
– Azután a földünket tele szórtuk fű maggal.
– Elhiszem.
– Oszt’ olyan sűrű erdő nőtt rajta, hogy ki látott olyat, ki nem!
– Elhiszem.
– Az apám aztán sajnálta kivágatni azt a gyönyörű fákat: hát vett egy
falka disznót.
– Elhiszem.
– Aztán a fölséged öreg apját megfogadta kanásznak!…
– Hazudsz! akaszt….! hanem a királynak hirtelen eszébe jutott fogadása,
rögtön papot, hóhért hivatott, a szegény ember fiával összeadatta a
lányát, csaptak akkora lakodalmat, hogy hét országra szólt a hire, még
az árva gyermeknek is akkora kalácsot adtak a kezébe, mint a karom; volt
lé, meg lé, hát még a sok hús nélkül való lé!
Gallér híján köpenyeg,
Hazudtam, mert volt kinek.
XII. A KIS GYERTYA.
Volt a világon egyszer egy öreg ember, volt annak két fia. Egyszer az
öreg ember beteg lett, ágyba esett. Mikor már érzette magában, hogy nem
sokára elvágják alatta a gyékényt, oda hivatta a fiait maga elébe.
– Na fiaim, én már meghalok, hanem nem hagylak titeket se semmi nélkűl.
Ott az asztal alatt van egy gödör, abban a gödörben van egy nagy vasas
láda: az tele van aranynyal, ezüsttel; a ládafiában meg van egy kis
gyertya. Majd ha meghalok, vegyétek ki a ládát; tied legyen öregebb az
arany meg az ezüst, tied pedig te kisebb a ládafiában levő kis gyertya;
– mind a ketten megéltek abból holtig. Átkozott legyen pedig az mind
ezen mind a más világon, a ki úgy nem osztozkodik, mint a hogy mondtam!
Az öreg alól aztán nem sokára kirántották a pokróczot, meghalt. A fiai
pedig hívattak papot, kántort, deák-gyerekeket; a pap elprédikálta, a jó
fizetésért úgy megdicsérte, hogy majd lement a könyökéről a bőr; a
kántor meg a deák-gyerekek elénekelték annak rendje és módja szerint.
Másnap az osztozásra kerűlt a sor; a fiak elvették a helyéről az
asztalt, a táblát felfeszítették, a gödörből nagy ínnal-kínnal kiemelték
a nagy vasas ládát; felnyitották, hát telisded-teli volt aranynyal meg
ezüsttel, oszt’ a fiókjában is ott volt a kis gyertya, de csak akkora
volt, mint a kis újjam.
– Hát most már mi tevők legyünk? – kérdi az öregebb testvér.
– Hát elosztjuk úgy, a mint az apánk meghagyta; a kendé lesz bátya az
arany meg az ezüst, az enyim meg a kis gyertya!
Úgy is tettek. Az öregebbé lett a kincs, a kisebbiké meg a kis gyertya;
hogy ilyen szépen minden zsörtölődés, czivakodás nélkűl megosztozkodtak:
az öregebb csináltatott a testvérének egy pár szép ruhát, azonfelűl
adott neki száz aranyat.
– Na bátya köszönöm ezt is, evvel se tartozott volna kend. Én elmék
világgá szerencsét próbálni Isten megáldja kendet!
Avval az újjasa zsebébe tette az apai örökségkép’ rámaradt kis gyertyát
s útnak indúlt; ment, mendegélt egyenest az orra után, estére kelve egy
csárdába tért be, hogy ott marad éjszakára. – Leűlt egy hosszú asztal
egyik végéhez, – a másiknál épen négy kártya-spiller kártyázott pénzre;
– mindjárt vacsorát parancsolt, evett, ivott dosztig. Mikor jó’ lakott,
megfizette a vacsora árát; az a négy kártya-spiller pedig, a ki ott az
asztal másik végén kártyázott, meglátta, hogy az aranynyal fizetett.
– Hó! – gondolták magokban, – ez nem valami félbolond ember! még
aranynyal fizetett! Jó lenne ezt egy kicsit befűsűlni!
Oda ment hát mind a négy hozzá, erőltették minden módon, hogy csak
menjen velök kártyázni, hisz egy-két krajczár nem a világ, avval bizony
nem sokkal lesz szegényebb az ember; oszt’ meg hátha nyerni talál, az
meg ugyancsak jó ám! elfér zsákon a fólt. A mi legényünk eleinte csak
szabódott, csak szabódott; mikor aztán látta, hogy ezektől ugyan nem
menekszik, míg csak be nem rántják, azt mondja nekik:
– Na eb a lelkét! nem bánom hát, ha kártyázunk is!
Avval leűltek, kártyáztak. Eleinte amazok is azon voltak, hogy csak az
idegen nyerjen, hogy annál jobban beleízeledjék a játékba; hanem mikor
látták, hogy na! talán eleget is nyert már, innen-onnan nem is marad
náluk pénz: minden módon azon igyekeztek, hogy veszítsen is már; de biz’
ott hiába volt minden iparkodásuk, álnokságuk, mert csak a mi
legényünknek kedvezett a szerencse, olyan sok pénzt nyert, hogy halommal
állt előtte az arany, ezüst meg a bankó…
Egyszer egy kis egér, hogy-hogy nem felszaladt az asztalra, a melyiken
játszottak, utána a tarka macska! a mint ott kergette, elütötte a
farkával előttök a világot. Keresik aztán a gyertyát, tapogatnak a
sötétben: „Ide gurúlt, ide gurúlt!“ de biz’ azt nem találtak meg.
Egyszer aztán eszibe jut a mi legényünknek, hogy van az ő zsebében egy
kis gyertya, meggyujtja azt addig legalább, míg a másikat megtalálják.
Kotonoz hát a zsebében, ráakad, kiveszi s meggyujtja. Hát uram fia! –
istók-bárék akár hiszik kigyelmetek, akár nem, – hát a mint a kis
gyertyát meggyujtotta: mindenki elaludt a házban, azon módon a mint
volt, csak csupán ő marad ébren. Költené őket, nem tudja. Kimén a kis
gyertyával a pitarba, hát látja, hogy a csárdásné azon módon, a mint a
kását kavarja, alszik ám ugyancsak, még a főzőkalán is a keziben van;
kimén vele az udvarra, hát látja, hogy a béres-gyerek, a mint húzná a
jószágnak a kúton a vizet, már a vödröt fel is húzta félig, – úgy
megalszik, hogy jobban se kell. Bemén hát újra a házba, még akkor is
alszik mindenki; megkeresi a másik gyertyát, meggyujtja, a magáét meg
eloltja, elteszi a honnan kivette: hát egyszeribe felébred mindenki.
No jól van. Tudja már, mire kell használni a kis gyertyát. Avval megint
leűlnek az asztalhoz, mintha semmise történt volna, elkezdik újra ütni;
ütötték egész világos hajnalig, akkorra a mi legényünk elnyerte a négy
kártya-spiller pénzét a legutolsó kis krajczárig.
Reggel aztán, mikor feljött a ruhaszárító-csillag, a mi legényünk a sok
pénzzel együtt elment dolgára; ment, ment, mendegélt egész napon át;
egyszer, mikor már megunta a sok ödöngést, azt mondja magában: „Ugyan,
mit is kódorgok én ides-tova, mint Orbán lelke pokolban? vagy mint a
ványai tanács az égzengésben? Ej! a ki bundzsója van a világnak! beállok
katonának, – hisz’ igy se helyem se fenekem!“
Úgy is lett. Elment, beállott katonának. Ott aztán csak-hamar nagyra
vitte isten a dolgát, kapitány lett. Pénze annyi volt mint a polyva,
egyre traktálta a többi tiszteket; azok el nem tudták gondolni, hogy
honnan veszi ez azt a temérdek sok pénzt, mindössze is azt gondolták,
hogy az apja valami gróf, vagy legalább is valami rémitő sok pénzzel
bíró kurta-uraság.
Egyszer aztán a királynak is a fülébe ment ez; az egyet gondol,
felöltözik koldús ruhába, elmegy a katonához kérni.
– A mivel az úr isten megáldotta katona uramat! Ne sajnáljon ennek a
gyámoltalan, ügyefogyott Lázárnak egy áldott alamizsna krajczárkát adni!
Istenért, istennek!
– Ej édes öregem most épen nincs nálam egy krajczár se, hanem jőjön kend
ekkor meg ekkor, akkor majd adok.
No jól van. Az öreg koldús, már mint a király odatartózkodott arra az
órára, a mikorra a kapitány mondta. Épen úgy estendőn volt az idő; mikor
aztán jól besőtétedett, elindúltak ketten a városba. Egyszer előtalálnak
egy nagy boltot, – régen lefeküdt már mindenki, – ajtó, ablak be volt
zárva akkora lakatokkal mint a fél öklöm. A katona előveszi a vérrel
harmatozó vasfüvet, oda érteti a kulcslyukhoz, hát a závár úgy
kipattant, mintha benne se lett volna, aztán meggyujtja a kis gyertyát,
az öreg koldúst, már mint a királyt, oda küldi a pénzes fiókhoz.
– Na öreg bátyám, szedje kend ki mind, rakja kend három egyenlő csomóba.
Az öreg koldus ugy tett, a mint a katona parancsolta.
– Ez a csomó a tőke, ezt ne bántsuk; ez a csomó a nyereség, ezt se
bántsuk, hadd élhessen; ez a csomó a mit csalt, – ezt tegye kend a szűre
ujjába.
Az öreg koldús beletette, a másik kettőt pedig vissza seperte oda, a
honnan kivette. Aztán mentek másik boltba, onnan meg a harmadikba,
mindenütt ugy cselekedtek, hogy két harmadát a talált pénznek ott
hagyták, egy harmadának pedig azt mondták: „Gyere velem, ha nem jösz,
viszlek“… Egy helyt azt mondja az öreg koldus a katonának:
– Ugyan édes katona uram, nézzük meg, hát odafenn benn a házban mit
csinálnak?
– Nem bánom én, na nézzűk meg:
Fölmentek hát az emeletbe, – mert igaz! majd is elfelejtem mondani: a
ház emeletes volt, – ott benéznek egy házba (szobába), hát látják, hogy
egy szép fiatal ember mellett egy vén csúnya szipirtyó fekszik; benéznek
egy másik házba, hát látják, ott meg egy vén ember mellett egy gyönyörű
badár fiatal menyecske fekszik.
– Hó! ez nem jól van igy! – mondja a katona, ezen segíteni kell. Vegye
kend a hátára öreg bátyám ezt a fiatal menyecskét, vigye kend át a másik
házba a mellé a fiatal ember mellé… Ne féljen kend, nem ébred az fel,
mig mi itt leszünk. Azt a vén asszonyt meg hozza ide e mellé a vén ember
mellé!
Mit volt mit tenni, szót kellett fogadni; az öreg koldus hát elvitte a
menyecskét a fiatal ember mellé, a vén asszonyt meg elhozta a vén ember
mellé. Mikor meg volt ez is, ott hagyták őket, mint sz. Pál az oláhokat.
– Ugyan édes katona uram nézzük meg a király kincstárát is!
– Megnézhetjük… hanem abból nem szabad ám, egy krajczár nem sok, annyit
se elhozni; mert annak kell fegyverre, lóra, katonára, annak élelmére,
ruházatjára, egy szóval mindenre.
A mint oda érnek a királyi palotához, a katona meggyujtja a kis
gyertyát, előveszi a vérrel harmatozó vasfüvet, kinyitja vele az
ajtókat, bemennek. Odabe’ aztán rendre megmutogat mindent az öreg
koldusnak, mintha az nem jobban tudta volna, hogy mi hol áll, mint ő.
Nem tudom, hogy az öreg koldus, már mint a király, elfelejtette-e, a mit
a katona mondott, hogy a királyi kincstárból nem szabad elhozni de még
csak egy kis krajczárt sem, vagy csak próbára akarta tenni a katonát,
elég az hozzá, egyszer úgy a szűr alatt belemarkolt egy aranynyal telt
kádba. Nossza a katonának sem kell ám több: ugy képen teremti az öreget,
hogy nem adta volna két annyiért sem.
– Hát erre arra még a ki áldotta, adta teremtette is! hát nem
megmondtam, hogy ezt nem szabad bántani?!
Csihé-puhé! csihé-puhé! ugyancsak egyetmásolja ám az öreg koldúst!
– Jaj édes katona uram, visszateszem csak, ne bántson!
– Ugy is kell, erre meg amarra!
Az öreg koldus visszatette a marék aranyat, mindjárt meglett a szent
békeség. Aztán berekeszölték az ajtókat; a katona egy félmarék pénzt
adott az öreg koldúsnak, a többit pedig a keszkenőjébe töltötte s
elvitte haza.
Hanem igaz! mikor másnap reggel felébredt a vén ember, meg akarta
csókolni a fiatal menyecskét; átöleli hát, a ki mellette feküdt,
megcsókolja – uramfia! – majd kitörte a nyavalya; tudom, hogy hálát
adott az istennek, hogy nem volt foga, mert azon a ránczos képen menten
kitört volna.
– Kitakarodj’ innen erre meg amarra, adta vén satrafája! mert most
mindjárt ide meg amoda! ki hítt elő?! – hogy mertél mellém feküdni?!…
Erre arra adta ilyenje olyanja!
Hanem a vén asszony sem hagyta magát faltól, megeresztette a nyelve
kerepczéjét, csatított annyira, hogy a vén embernek szűk lett a nagy
ház. Kiment által a másik házba, hát a két fiatal még akkor is ott
enyelgett, szerelmeskedett az ágyon, halálig megszerették, csókolták
egymást, mint a galamb.
Nosza a vén embernek se kellett ám több; a mint ezt látta: rákezdte a
katona miatyánkot, csak úgy dőlt belőle az adta-teremtette, mint a
felfordúlt fazékból a viz, vagy még tán annál is jobban; szidta a fiatal
embert mint a bokrot, hogy mért vette el tőle a fiatal menyecskét. Ha
törik-szakad is, ő nem hagyja, megy a királyhoz, elpanaszolja előtte
minden baját, de ő igy nem hagyja, úgy nem hagyja a magáét, nem bánja,
ha egész vagyona megbánja is; nem ő, csak azért sem, ha épen kilencz
gyereke meg bánja is!
El is ment tüstént. Elpanaszolta a király előtt tövéről hegyére, hogy
egy fiatal ember, a ki vele egy födél alatt lakik, elcsábitotta, elvette
az ő fiatal feleségét, a magáét pedig, egy vén bocskort, a kire
köpedelem még csak ránézni is, odatuszkolta hozzá… Most már tegyen
igazságot, adassa vele vissza az övét, mert neki soha de soha nem kell
senki más!
A király tudta mindjárt, hogy honnan fuj a szél, mert megösmerte a vén
embert. Hivatja hát rögtön a katonát, elmondja neki az egész dolgot úgy,
a mint a vén ember előtte elpanaszolta. Most már nincs mit tenni, tegyen
köztök igazságot.
– Felséges király! – mondja neki a katona, – most már vagy úgy vesznek,
a mint vannak, vagy pedig a jövő éjtszaka vigye vissza egyiket úgy mint
a másikat az, a ki kicserélte őket!
– Vigye biz’ a fittyfiringős fitty-fene! – mondja a király.
Ha a király ezt nem mondta volna, az én mesém is tovább tartott volna.
Hogy aztán mi lett a vén emberből és a vén asszonyból meg a fiatal
emberből és a menyecskéből? – kicserélték-e ujra egymást? vagy csak úgy
vesztek? – azt már nem tudom; – kérdezzék meg kigyelmetek a
tő-szomszédjától, az talán megtudja mondani!
JEGYZETEK.
I. BALLADÁK ÉS ROKONNEMÜEK.
1.=Gyöngyvári Katicza.= Megjelent először a „Kolozsvári Közlöny“
1864-évi 127-dik számában gyüjteményemből közölve, hol a befejező sorok
következőleg állanak:
Kedvesem, ha te meghaltál, én is!
Érezzem a te fájdalmadat én is!
ezt azonban most elhagyva egy később kapott változat szerint közlöm a
végső hat sort. Eme későbbi változatban a leány _Komlósi_ Katiczának van
nevezve, de a már egyszer ösmertté tett nevet jobbnak tartottam
meghagyni, noha ez rokonabb hangzásu a Kriza Homlódi Zsuzsánájával. Ez
utóbbit lásd a „Fővárosi Lapok“ 1864. folyama II. negyedében közölve, a
többi változatait pedig e gyüjtemény első kötetében a 13–17. számok
alatt.
2. =Istenem, istenem.= Rokon az előbbivel és annak változataival,
csakhogy ez amazokhoz képest töredék.
3. =Szép Ilona.= Változatát lásd Erdélyinél (_Népdalok és Mondák. Pest.
1846._) az I. kötet 375. száma alatt.
4–5. =A királyfi.= Lásd szintén Erdélyinél I. kötet 377. száma alatt.
Továbbá két változata van a jelen gyüjtemény első kötetében is a 9. és
10. számok alatt.
6. =Ádám és Éva.= Változatát lásd Kriza gyüjteményében (_Vadrózsák.
Székely népköltési gyüjtemény Kolozsvár. 1863._) az I. kötet 517. száma
alatt. Félnépi eredetű.
7. =Magas a partja.= Ugy látszik, nem népi eredetű, azonban a század
elején széltére dalolták s ezért érdemesnek találtam felvenni
gyüjteményembe.
8. =János.= Ez örökké siró Jánosnak, mióta gyüjteményem nyomda alá
került, egy más változatát is hallottam Székes-Fehérvárott, melyben nem
a gazdasszonynyal, hanem a _kisasszonynyal_ foly a párbeszéd ilyen
formán:
Sirva sétál a kapuban János,
Kérdi töle a kisasszony:
‚Mi most a baj, János?‘
„Ha kisasszony megengedné,
Hogy a kapun belől mennék.“
‚Lehet, szivem, János,
Tessék, szivem, János!‘
a többire nézve, kevés különbséggel, megegyez az itt közlöttel.
9. =Az eladó leány.= Változata megvan Erdélyinek válogatott népdalai
közt (képes kiadás) a 132. szám alatt; továbbá a jelen gyüjtemény első
kötetének 60-dik száma alatt. Ez, a stropha szerkezetből itélve,
mindkettőnél régibnek látszik.
10. =Szabó János.= 11. =A kanász.= Mindkettő töredék, melynek
kiegészitését gyüjtőinktől örömmel vennők.
12. =A kisasszony.= Változatait lásd az első kötet 46. és 47. számai
alatt.
20. =Kecze Sári.= Pár versszaka összetalálkozik Erdélyi II. kötetének
115. számú dalával.
22. =Megöltek egy legényt.= Változata Erdélyinél I. k. 380. szám alatt,
pár versszaka megvan e gyüjtemény első kötetének 68-dik száma alatt is.
23. =A bujdosó.= Változata Krizánál az I. kötet 10. számú dalában.
24. =A lovas legény.= Nehány sora összetalálkozik Erdélyi I. kötetének
272-dik dalával.
25–27. =A rab.= E czim alatt gyűjteményünk első kötetében is van 5
balladanemü közölve (33–37); a stropha szerkezeten kivűl, mely majdnem
mindnyájánál ugyanaz, jellemzi mindegyiket ama méla busongás s valódi
mély érzés. Egy némelyiknél nem csak egész sorok, de egész versszakok is
megegyeznek.
30. =A verbunkos.= Pár sora összevág Kriza I. kötetének 445-dik dalával.
31. =Sárga csizmás Miska.= Négy versszakot közlött belőle Thaly Kálmán
(_Régi vitézi énekek és elegyes dalok. Pest. 1864._ I. k. 332–333.
lap.). Egy más változat látható Mátray Gábor „_Magyar népdalok egyetemes
gyüjteményé_“-_ben_ (Pest. 1858.) a II-dik kötet 88 száma alatt a 18–19.
lapokon.
32. =Gyönge Sándor.= Nem hazai termék, egy külföldről haza jött katona
felmondása után jegyeztem föl más három társával együtt. Ezeket lásd
alább a katona-dalok közt 29–31. számok.
33. =Az elitélt katona.= Változatát lásd az első kötet 67-dik száma
alatt „Váradi nótája“ czim alatt. Némileg egybe találkozik Kriza
„Vadrózsái“-nak 475. számu dalával is.
38–39. =Sári Mári.= Lásd változatát e gyüjtemény első kötetében 55, szám
alatt; Krizánál is van egy hasonló az I. kötet 313. számánál.
40. =Gombosné.= Nem más, mint az Erdélyi Csimáné komámasszonya. Régi,
igen elterjedt népdal, itt is két változatban jön elő, nem különben
Erdélyinél II. kötet 450. száma alatt, valamint Krizánál az I. kötet
334-dik számánál.
47. =Bogár Imre.= Változatát lásd az első kötet 70. száma alatt.
48. =Kis Sándor.= Nem annyira műbecse, mint a benne több helyt
nyilatkozó naiv felfogásért vettem föl e gyüjteménybe. Különös, hogy az,
ki gyilkolt, nem részesűl más bünhödésben, minthogy katonának viszik el.
49. =Sobri.= Erdélyi gyüjteményében az I. kötet 239 száma alatt, csak
négy versszak van meg; én egy régibb kézirat után közlöm az egészet.
51. =A csikós.= Változatát lásd Erdélyinél I. köt. 272. szám alatt.
55. =Fábián Pista.= E dal Fábián kivégeztetése után csakhamar az egész
alföldön elterjedt. Érdekesnek tartjuk az alábbi két dalt
összehasonlitás végett ide iktatni, melyet Arany János közlött először
(_Remény. Szépirodalmi és müvészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti
Vahót Imre. Pest. 1851._ I. köt. 334–336. l.) a következő jegyzet
kiséretében: „Ime egy pár _akasztófavirág_. Népi költészetünk koszorúja
nagy részben ily virágokból van fűzve, s habár ez, mit itt közlünk, nem
tartozik is a jelesbek közé, annyit mindenesetre megérdemel, hogy a
népdalok gyüjteményébe valamikor felvétessék; annálinkább, mert ez, nem,
mint rendesen szokott lenni, a kivégzettek _requieme_, mások általi
bucsúztatója, hanem maga Fábján, a 24 éves szép ifjú szerzeménye; ki az
_elsőt_ bujdostában irta, a _másodikat_ fogságában, midőn a rögtönitélő
törvényszék már meghozá fölötte az itéletet, mondta egy városcseléd
tolla alá, mint ezt közlő bizonyosan tudja.“
FÁBJÁN PISTA NÓTÁJA.
I.
Ha meghalok, arról se tehetek,
Véled, babám, többé nem lehetek,
Nem engedik azt nekünk az egek,
Hogy én kedves babám tiéd legyek.
Nem tudom, hogy hol lesz meghalásom,
Erdőn, pusztán van az én lakásom,
Eltemetnek a mezei vadak,
El is énekelnek a madarak.
Ha megfognak, lánczczal megkötöznek,
Betyárságunknak már véget vetnek;
Ki van mondva a törvény mirólunk:
Akasztófa lészen nyugodalmunk.
II.
Jön a zsandár kivül belűl,
Szól a golyó fejem felül;
Szegény Pista, csak egyedül
Forgolódik a ló körül.