(Népdráma 2 felvonásban, fordította Radó Antal. Első előadása a
Vígszínházban 1900 november 3.-án.)
_A farkas_ szereplői bizonyára egy cseppet se szimpátikusak. Nanni, a
primo amoroso, csupa önzés és földhözragadtság; a farkas, akinek a
vérében van ez az egészséges legény, nem barátja a gyöngéd és légies
érzéseknek; s Mara, a drámai hármas egyetlen büntetlen alakja, mikor
választania kell férje és anyja között, minden habozás nélkül a férfit
választja s szinte állatias gyűlölettel fordul az anyja ellen. A
másodrendű szereplők is mind durvák, együgyűek, kérges szívűek; megannyi
csupa gyöngédtelenség, állatiasság, testi és lelki szegénység. Az egész
miliő sivár. Az istenáldotta ég alatt tisztátalan nyomorultak
majszolnak, lármáznak, bőgnek, röhögnek és fenekednek egymásra;
korlátolt elméjű, durva lelkű szegények, akik együtt élnek az
állatjaikkal s baromi munkával, izzadva, verejtékezve kaparják ki a
földből sovány ennivalójukat, miközben egész életök abban nyilvánul meg,
hogy marakodásaik, verekedéseik közepett sűrűn hányják magukra a
keresztet. A cselekvés szinte visszataszító. Egy már nem fiatal asszony
ráköti magát egy fiatal legényre, még pedig úgy, hogy a leányát
feleségül adja neki, csak azért, hogy közelebb férkőzzék hozzá; azután
nem tud meglenni a legény nélkül s mikor ez, aki csak a holmiért
házasodott meg s a holmiért járt kedvében a felesége anyjának, le akarja
rázni nyakáról a kullancsot: amaz nem tágít. A legény hiába érteti meg
vele, hogy már nem kell se testének, se lelkének, mert cinkostársa most
már csak a bűntudatot és a szégyenérzést kelti föl benne: az, aki a
tulajdon leányának a vetélytársa, még mindig remél s nem tud békén
maradni. Úgy, hogy a legényben, akit a végsőkig elkeserít helyzetének
kínossága, szégyene, utálatossága, végre is föltámad a vadállat, fölkap
egy fejszét s levágja vele az asszonyt, mint ahogy egy tehenet vágnak
le. Mindez borzalmas, visszatetsző. Visszatetsző még maga a szenvedély
is, melynek a tragikuma lelket ad az egész műnek, mert hisz ez a
szenvedély nem egy kiváló, érdekes emberé, csak egy nőstényfarkasé.
Mégis Giovanni Verga drámája hatalmas, szép és megrázó hatású s a
visszatetsző Lena asszonyban van valami, ami Phaedrára emlékeztet.
Hatalmas a darab, mert elejétől végig igaz. Igen, ezek parasztok, és
olasz parasztok; az egész szóról-szóra megtörténhetett így, ahogy
látjuk. Így mozognak, így beszélnek, így tülekednek! se egy szó, se egy
mozdulat, motivum se, ami konvenciós volna, ami az író önkényéből
eredne. Zola, mikor naturalizmust követelt a színpadon, azt álmodhatta,
amit Verga ebben s darabban megírt. Valaki az mondta: szép, de mindez
nem művészet, csak fotográfia. Dehogy is nem művészet, dehogy
fotográfia!
Mindez nemcsak igaz, nemcsak valószerű, hanem egyszersmind rendkívül
jellemzetes; csupa művészi elevenség, s szinte tökéletes a maga
artisztikus részében. Mennyi levegőt éreztet s e mellett mily mélyre
világít Verga néhány tömör sorban!… sehol egy henye részlet, sehol egy
fölösleges sor. Minden mondat bővíti látókörünket vagy mélyíti a hatást,
melyet a figurák ránk tesznek. Látjuk a környezetet, ahol élnek és
meghalnak, megtudjuk, mivel töltötték egész életüket, megismerjük egész
szűk lelkivilágukat, szinte azt is érezzük, miben nevelődtek s mily
elődöktől lettek. Ez már magában intenzivvé tenné a hatást, de
mindenekfölött ott az a hatalmas, mindeneket magával ragadó és mindennel
kibékítő szenvedély, mely valami csodás foszforeszcenciát ad e dráma
sötét hullámainak. És jegyezzük meg, hogy ez a szenvedély nem olyan
természet ellen való, mint némelyeknek első pillanatra tetszett. Hogy
vén asszony szenvedélyéről van szó? Miért volna Léna vénasszony? Mert
felnőtt leánya van? Hisz Olaszországban a nők igen fiatalon anyák, s
lehet, hogy Léna nem több harmincnégy évesnél. Nem, Lénát csak az élet
súlya, a sanyarú kenyér, a terhes munka, a paraszti élet öregítette meg,
s kiváltképpen a forró vér, amely ellen nem bír küzdeni.
S e szenvedély nyilvánulása éppen olyan nagyszerű a maga szinte biblikus
egyszerűségében és elementáris voltában, mint amilyen megragadó a belőle
szerteáradó erkölcsi tanulság. Amilyen ősi a végzet, mely ezt a lobogó
vérű szegény olasz parasztasszonyt pusztulásba viszi, olyan örök
tanulságot lehel minden sor, mely e lelki sötétségben botorkáló
szerencsétlenek égbe vágyódását s földhöz ragadtságát oly komoran és
egyszersmind példázatában annyi világossággal, formájában pedig azzal a
tökéletességgel jellemzi, mely csak a latin faj íróinak a sajátsága s
ezek közül is csak a legjobbaké.