(Dráma 4 felvonásban. Első előadása a Nemzeti Színházban 1896 december
18.-án.)
Mariana a spanyol _Idegen nő_. Anyját, aki férjes asszony volt,
elcsábították; regényének a vége: elhagyatottság, nyomorúság, halál.
Mariana imádta az anyját; s megesküdött, mint Mrs. Clarkson, hogy anyja
balsorsáért bosszút fog állani az egész férfinemen. De nemcsak az anyját
kell megbosszulnia, hanem önmagát is. Anyja halála után visszakerült
apjához s ez a rideg ember férjhez adta őt valakihez, akit életében nem
látott soha, csak egyetlenegyszer látott: a halálban. Vőlegényével
tudniillik _per procura_ esküdött meg, s mikor először kellett volna
találkozniok, férje már halott volt: megölték párbajban, egy ballerina
miatt. Bizonyára érthető, hogy ezek után a tapasztalatok után Mariana
egy cseppet se bízik a férfiakban, s érthető az is, hogy bosszúvágyában
nagyon elgyötri a szegény Danielt, aki halálosan szerelmes belé.
Az efféle női bosszú sohase szokott sikerülni; mert: nem jó a tűzzel
játszani, stb. Szóval Mariana maga is beleszeret Danielbe. Egy kis
híjja, hogy feleségül nem megy hozzá; ekkor azonban, fölötte nehézkesen,
két múmia segítségével kiderül, hogy Daniel Montoya fia, annak a Don
Felix d’Alfaradonak, aki Mariana anyját tönkretette.
Mikor ez a titok kipattan, Mariana szakít Daniellel s férjhez megy Don
Pablohoz.
Amit elmondtunk: az _Mariana_ első, második és harmadik felvonása.
A harmadik felvonás végén a néző azt kérdi magától:
– Az expozicióhoz tehát eljutottunk volna. De hol marad a dráma? A
negyedik felvonásban? S ha igen, miért ez a példátlanul hosszadalmas
cirkumspektus, óvatos expozició? Bizonyára Mariana rendkívüli dolgokat
fog cselekedni, mert különben a szerző nem tartotta volna szükségesnek,
hogy végső elhatározását ilyen hosszan magyarázza.
A dráma csakugyan a negyedik felvonásban rejtőzik, s tagadhatatlan, hogy
ez a negyedik felvonás bővelkedik szép momentumokban. De akik a
kivételesen óvatos preparáció után valami rendkívülit várnak, alighanem
megcsalatkoznak. S végezetül így sóhajtanak fel:
– Tant de bruit pour une omelette! Hát ez a sok mesterkedés, ez a sok
retorika, lázongás és mennydörgés mind csak arra való volt, hogy végre
is be kellessen érnünk a házasságtöréses drámák egy hétköznapi
sütetével? Azért kellett lélekzetvisszafojtva figyelnünk három
felvonáson át, hogy ugyanazt kapjuk, amit a _Nagy Galeotto_ban s
_Bernardo Montilla_ban már láttunk, majdnem így s minden megpróbáltatás
nélkül?! Végre is, ez a férj, aki férfiúi büszkeségében megsértődve
felmagasodik, ezek a vétkes szeretők, akik nem vétkesek, ez a szerelmes,
aki lopja a szerelmet, de egész életét odaadná a lopott csókért, meg ez
az asszony, aki szeret a halálban is, s meghal, hogy ne szeressen:
voltaképpen régi ismerőseink, s ez a párbaj, Istenem, ezt a párbajt a
harmadik kiadásban látjuk!
A negyedik felvonásban tudniillik a következő történik:
Mikor Mariana Don Pablonak nyújtotta a kezét, Daniel egyszerűen nem
értette meg, hogy mi történik vele. Egy perccel előbb még arról
beszéltek, hogy egymáséi lesznek s alig múlt el egy pár pillanat, íme,
Mariana kijelenti, hogy az örök Derblayhez megy nőül! Tehát ez az
asszony kegyetlen játékot űzött vele. Felháborodik, kifakad, s azzal
rohan el, hogy Marianáék meg fogják emlegetni Daniel Montoyát. Ennek a
jelenetnek persze párbaj a következése; a párbajban Daniel megsebesül,
de mire a függöny felgördül, már ki is gyógyult sebéből.
Don Pablo és Mariana éppen most érkezett vissza az esküvőről. Mariana
nyugalmat óhajt s a spanyol Derblay nem vágódik a földhöz, de legalább
magyarázatot kér. „Tudom, hogy nem szeretsz; de hát miért jöttél hozzám
feleségül?“ Mariana megadja a magyarázatot. „Mert gyönge vagyok. Azt
akartam, hogy legyen kire támaszkodnom. Hogy legyen valakim, aki ne
engedjen elbuknom“. Don Pablo megelégszik ezzel a magyarázattal s
visszavonul. Jő Dániel; belopózott az új házasok lakásába, mindenre
kész. Valentine és Raoul kettőse. Mariana megrendül; megbán mindent:
hisz csak Danielt szereti. Amaz követeli, hogy szökjék meg vele. Mariana
már erre is kész. De ahogy az öltözteti, sürgeti, zaklatja, feltámad a
gyermekkori emléke; eszébe jut, mikor Don Felix megszöktette anyját.
Nem, soha! Beszólítja a férjét, s oda kiált neki: „Tudd meg, hogy _ezt_
szeretem, s hogy mindig fogom szeretni…“ Don Pablo megtartja, amit
igért, s megvédi jogait. És pedig fegyverrel. Marianának meg kell
halnia, mert máskülönben a Danielé. A férfiak azután majd újra
párbajoznak.
Ez a negyedik felvonás bizonyára érdekes, de hiába, az érdeklődés
akkorára már kimerül, mire idáig jutunk. Igaz, hogy az első három
felvonás se üres; a párbeszédek elmések, s mily megvesztegető az
Echegaray retorikája! Mégis, ez a darab sokkal bágyadtabb mint édes
testvérei, a _Nagy Galeotto_ és _Bernardo Montilla_, Nem is tett olyan
rendívüli hatást, mint amazok.