Ahogy eltüntek lenn egy fordulónál, Pán fölült a kőfal tetejére és ott
gubbasztott három nap és három éjjel. Egy nap és egy éjjel fennszóval
zokogott, egy nap és egy éjjel csöndesen sirdogált. A harmadik napon és
éjszakán pedig szomorun bámult maga elé a fübe, ahol hétcsövü sipja
feküdt összetörve.
És ott ült a negyedik éjszakán is, már kissé kevesebb szomorusággal és
szivta az illatokat, a melyek megelőzik a napfölkeltét. Hüs szellő
lebbent a ligetek felől és az hozta az illatot. Tökéletes csöndesség
borult a vidékre és alulról minden kis hullám loccsanását föl lehet
hallani a dombra. Lehorgasztott fővel ült ott Pán és várt. Akkor
egyszerre a nagy csöndességben hallotta, amint könnyü lépések közelednek
a füvön. Szinte lehetett hallani a füszálak hajladozását, gyönge
suhogását.
Pán leugrott a falról. Glaukopis jött sietve.
– Glaukopis…
Suttogva mondta. A lány megrezzent, aztán ránézett tiszta szemével. Majd
ő is suttogva szólt:
– Pán…
A madarak finom, halk füttye hallatszott a ligetek felől. Ott állottak
mozdulatlanul mind a ketten és a szelid hegyek mögött fölbuggyant egy
izzó vörös buborék. Az egész égbolt egyszerre halvány rózsaszinü lett,
fölül átolvadt az éjjeli kékségbe. A hold még fönn volt, tiszta fehéren,
fénytelenül.
Ébredeztek a füvek és a virágok. Mind több madár füttye suhant át a
levegőn.
Glaukopis nagyon csöndesen szólt:
– Visszajöttem, Pán. Lenn ruhába kellett öltöznöm, pedig igy szebb
vagyok. Lenn szeretni kellett azt, akit gyülöltem, mert rút volt és
rossz. Lenn meg kellett bocsátanom annak, akinek a halálát kivántam.
Lenn emberek laknak, Pán.
A pirosság halványult a hegyek felől, de az egész vidék világosabb lett.
Már halványan, elmosódva bár, de látni lehetett a szineket. Alól pirosan
tükrözte az első sugarakat a kis folyó. Már csicsergés, csevegő üde
hangzavar hallatszott a liget felől, és a füveken piros ragyogással
szikrázott a harmat.
Pán hallgatott, mélyen, komolyan. Aztán fölemelte a fejét, mind
magasabbra, diadalmasan hátravetette és nem volt nevetséges előreálló
kis szakálla. Két törpe szarva koronaként állott kusza haja között. Pán
mosolygott, büszkén, szépen és Glaukopis csodálattal nézte.
Már egészen kivilágosodott. A nap korongja izzón, sziporkázva állott a
hegygerinczek fölött, és a pirosnak, rózsaszinnek ezer finom árnyalata
folyt szét belőle a messziség párás levegőjében. Egy darab ég mintha
lángolt volna.
Akkor sietve, gyors lépéssel, lihegve érkezett meg alulról Theodoros.
Megrettent, amikor a lányt itt látta. Meglepetten susogta:
– Este óta kereslek… hiába. Most itt talállak…
A lány rá se nézett. Csak Pán forditotta feléje a fejét, mosolyogva,
büszkén, és félig lehunyta a szemét, ugy nézett rá. Majd odalépett a
lány mellé és megfogta a kezét. Theodoros bámulattal állott helyén, és
nem mert mozdulni.
Akkor már magasabbra emelkedett Phoibos tüzes szekere, és messzi ontotta
végig a világon fényét. Reggel volt, világos, tiszta felhőtlen reggel. A
madarak versengve daloltak, harmóniában, tiszta csicsergéssel, és Pán
elindult a leánynyal. Előbb lassan mentek, majd szaladni kezdtek, mind
gyorsabban, le a halványzöld pázsiton, a lejtőn, bele a tiszta reggeli
levegőbe, száguldva a virágokon, a bokrok felé, a völgybe. Szaladtak
kézenfogva, büszke mosolylyal, diadalmasan: Pán és a födetlen testü
leány, és dobogott lábuk alatt a pázsitos föld.
És nekitámaszkodott a fiatal Theodoros a falnak, nagyot sóhajtva.
Lenézett az aranygőzben fürdő völgybe, ahol még mindig szaladt Pán a
leánynyal a virágok közt, vidáman. Aztán kezébe fogta az állát, fejét
lehajtotta, és a völgybe nézve nagy szomorusággal szólt:
– Neked végig szőrös a lábad, Pán, és vigyorgó az orczád. Pán, te
hasitott csülökkel jársz a mezőn, s mégis te szaladtál le a dombon a
leánynyal. És én érzem, óh Pán, hogy Glaukopis nem jön vissza a dombra
soha többé.