Kora hajnalban, hogy megült a harmat az ujonsarjadt füszálakon, a sok
nagy világossárga virágon, végig a mezőn, utra kelt Pán. Előbb
végigkalandozott a domboldalon, be-bekukkantott a kertekbe, majd fölment
a széles domb hátára a halványzöld bársonyfüvön és megállott egy barna
ház előtt.
A barna házban keresztény tudósok laktak, buvárkodtak nap-nap után, és
sok fájdalommal éltek ezen a világon. Amikor az élet nem hozott nekik
fájdalmat, maguk vertek sebet a testükön.
Messze, tiszta fehér fénynyel világolt a nap a lankás, szelid hullámos
vidéken; az ég tiszta, nagyon világoskék volt, világoszöld a fű,
világos, tiszta minden.
Pán nesztelenül járt a füvön, és mint mondám, megállott egy ház előtt. A
sötét, nagy kapun kalapács lógott. Pán azzal kopogtatott és messze
döngött a kopogtatás a belső folyosókon. Azután kijött egy ember:
– Pán…
– Igen, Pán. Itt van a tudós Theodoros?
– Itt.
– Hivd ki. Mondd, hogy várom…
Azzal megfordult, lenézett a széles, virágos völgybe és várt. Néhány
pillanat mulva kijött Theodoros:
– Itt vagyok, Pán. Ugy látom, hogy kissé megvárattalak.
– Az nem tesz semmit. A virágos bokrokat néztem, és igy szivesen várnék
alkonyatig is. De jőjj.
És elindultak, kószálni a friss tavaszi reggelen a mezőkön, ligeteken
keresztül, ahogy minden nap szokták. Mert jó barátságban voltak:
Theodoros, a keresztény tudós ifju, és Pán, a pogány isten. Theodoros a
názáreti vallásalapitó tanairól beszélt neki, s erre eltünt Pán arczáról
a vigyorgás. Szőrös kecskelábát lassan rakosgatta, és ringó testtel,
hallgatagon ment Theodoros mellett. Hogy valamivel foglalkozzék,
nádszálat rágott, s végül ez a nádszál lett Theodoros beszédének a
kritikája. Ha csak gyöngén mardosta a fogával, akkor nem sokat hatott rá
a beszéd. Ha izgatottan harapta, törte, morzsolta, akkor mosolygott
Theodoros és izmos vállára tette kezét:
– Nos, Pán?
Pán nem tudott vitatkozni. Csak nevetett, vagy sirt. Pán nem volt
tehetséges isten.
Ahogy ma is igy mentek, s Pán hallgatta az uj, ismeretlen vallás
tételeit, elérkeztek egy nagy kőfalhoz. A kőfalba szük ajtó volt vágva,
s az ajtó előtt egy töpörödött vén asszony gubbasztott, hangos sirással.
– Nos, mi bajod, anyóka, – kérdezte tőle Pán.
Az öreg nehezen emelte föl szemét, és megijedt a kecskelábú Pántól.
– Csak beszélj bátran.
Nyögve, siránkozva mondta az öreg asszony:
– Én haldoklom itt, jó emberek. Érzem, hogy közeledik a végem, és már
látom is az alvilági mezőket. Nyugodtan halnék meg, de félbemaradt a
munkám és ezért sirok…
– Félbemaradt a munkád?
– Igen. Van nekem egy gyönyörű szép leányom. Glaukopisnak hivják, mert
kék a szeme, mint a tenger. Tizennyolcz esztendős most. Amikor
megszületett, idehoztam e mögé a magas kőfal mögé a kertbe. Itt laktunk
mostanáig és Glaukopis nem látott embert rajtam, az anyján kivül. Itt
neveltem, tanitottam egészen máig, hogy majd lemenjek a városba,
egészséges, szép, okos férjet keressek neki s ahhoz adjam. Bezárva
tartottam ebben a nagy kertben tizennyolcz évig, hogy semmit se tudjon a
bünökről, a lopásról, gyilkolásról, és paráznaságról. Most pedig, hogy
el akartam menni férjet keresni számára, utamba állott a halál. Meg
fogok halni, érzem, a nélkül, hogy végére jutottam volna a munkámnak. És
most nagyon nagy lesz a baj, mert tapasztalatlan a szegény leány.
Igy szólt, a falhoz tette a fejét, és meghalt csöndesen, szépen,
komolyan. Aztán csönd lett; sem Theodoros, sem Pán nem tudott szólani.
Bogarak zugtak végig a füvek fölött és a darazsak letelepedtek a
virágokra. Alul, a völgyben, szelid csobogással folyt a folyó és azért
nagy csöndesség uszott a reggeli levegőben. Végre megszólalt Pán,
halkan:
– Nem állhatunk itt estig. Keressük föl a kékszemü lányt, Theodoros.
Azzal megindultak be a kertbe. Szép nagy kert volt, csupa virág, virágos
fa, virágos bokor. Csupa, illat, üde frisseség. Mentek, sokáig mentek,
amig egy nagy, lombos olajfa alatt megtalálták a leányt. Ott feküdt a
füben, oldalvást és egy csomó virágot bontogatott, tépdesett. Semmi ruha
nem volt rajta, ugy feküdt ott meztelenül, rózsaszinü fiatal teste körül
a zöld pázsittal.
Nem vette észre őket. Akkor megszólalt Theodoros:
– Glaukopis…
A lány fölpillantott. És rögtön megijedt, rémült futásnak eredt,
sikoltozva, a bozót felé.
– Utána! – kiáltott Pán nagyot szökellve, – mert elveszitjük…
És szaladt, ugrálva, gyorsan, fürgén osonva surranva a bokrok közt. Alig
ért a nyomába a tudós. Végre egy bokor mögött, a fal tövében utólérték.
Összezsugorodott, leguggolt szegény, és reszketve, sirva várta, hogy mi
lesz vele. Theodoros megszólalt.
– Ne félj, leányom, mi jót akarunk veled.
Remegve, nagyra meresztett szemmel bámult rájuk Glaukopis.
– Mi férfiak vagyunk – folytatá a tudós – ez itten, ez a szőröslábú egy
isten, és én egy másik istennek, az igazi istennek szolgája vagyok. Az
anyád meghalt künn a fal tövében, két lépésnyire az ajtótól.
– Meghalt? Mi az?
– Elment, gyermekem, és soha többé nem tér vissza. Éppen most mentek
arra a szántóvetők, és azok elvitték a testét. Te nem látod többé.
– És ti mit akartok tőlem?
– Mi gondoskodni fogunk rólad.
Pán közbevágott:
– Velem jösz virágot szedni, és kószálni a réteken. A nimfák fogják
gondodat viselni, s velük fogsz tánczot lejteni a holdfényes éjjeleken a
forrás mentén.
A lány bámult. Theodoros kezdett beszélni.
– Jőjj velem. Leviszlek a városba, és meg foglak keresztelni.
Megtanitalak arra, hogy ki az igazi isten. Megtanitlak a szeretetre és
megmutatom neked a Krisztust, aki töviskoronával a homloka körül vérzett
el a többi emberekért.
Glaukopis a fiatal, szép tudósra meresztette égszinü szemeit. A tudós
szép ember volt, fehér volt az arcza, és ábrándosak a szemei. Pán rút,
kampósorru szörnyeteg. És szőrös a lába, meg kecskecsülökben végződik.
– Itt nem maradhatsz – folytatta Theodoros – jőjj velem.
Kézen fogta, és megindultak mind a hárman az ajtó felé. Künn azt mondta
a leány:
– Ez nagyon nagy, itt kivül. Bizonyára ez a világ, amelyről anyám
beszélt.
– Igen – felelt Theodoros – ez a világ, és a világ az én uramé.
Glaukopis szólt:
– Félek ettől a szőrös embertől. Vezess el innen…
Akkor Theodoros rátekintett Pánra, aki szomoruan állott a fal mellett, s
tekintetével igy szólt hozzá:
– Pán, te nem kellesz neki. Ő már megunta a virágokat és a füben való
kószálást. De az én tanom uj előtte, és velem akar jönni. Maradj csak,
Pán.
Pán elértette ezt és maradt. A tudós pedig lassan távozott a leánynyal,
oldalt, a domb lejtőjén lefelé, hogy mindig kevesebb látszott belőlük.
Pán szomoruan nézett a gyönyörü leány után, és fölsirt valami fájdalom a
lelkében. Akkor belemarkolt a fübe, tépett egy nagy csomó virágot, és
előrerohant a távozó pár felé.
– Glaukopis! Glaukopis! – kiáltotta – én neked adom a mezőt, a
virágokat, az illatot, a hajnalt és a zengő forrásokat…
És marokkal szórta feléje a vadvirágot.
A lány vissza se fordult. Ment lassan a város felé, amelynek fehér
háztetői, kupolái szikráztak alant a napfényben. Csodálattal nézett le,
kiváncsian, izgatottan és nem hallotta, amikor Pán melléből fölsirt
keservesen a zokogás, végigsivitva a mezőkön, gyerekesen, fájdalmasan,
hogy reszkettek belé a virágok.