Az ujon elkészült Lajos-tárnát ünnepélyesen megnyitották. A miniszter
magas röptü beszédet mondott a bánya-iparról; a sok kiséretbeli ur
tapsolt, az igazgatók hajlongtak, az ujságirók jegyeztek. Aztán a
bányászok énekkara elénekelte a himnuszt.
Nagy ünnepély volt ez a kis faluban, talán száz évben se esik meg
egyszer.
A bankett lenn volt a nagy vendéglőben, a falu tulsó végén. A kocsik
mind előállottak, de a kegyelmes ur szeszélyes volt.
– Gyalog megyünk – mondta – eleget ültünk a vonaton. Ez a kis ut nem
árt, ugy-e direktor ur?
A direktor ur szivéből kaczagva felelt:
– Nem árt! Már hogy is ártana, kegyelmes uram…
Azzal megindultak szépen lassan, elől a miniszter az igazgatókkal. A
vidék megnyerte a kegyelmes ur tetszését, és élénken magyaráztatta
magának a szebb pontokat.
– Ez itt a Granicza… Ott fönn a kápolna körül van a temető. Az a fehér
obeliszk tizenöt bányásznak szól, aki meghalt negyedéve a nagy
robbanáskor.
Rók hátul ment a sok kisebb hivatalnokkal.
– Én itt születtem – mondogatta – meg a méltóságos ur is. Együtt
játszottunk mindig…
Már közeledtek a vizimalomhoz, és a kollégák nagyon érdeklődtek a dolog
iránt.
– Ő is itt született? Lehetetlen…
– Hát már mondtam. Együtt játszottunk.
– Aztán emlékszik rád?
– Eddig nem emlékezett. Ma reggel aztán találkoztunk itt, véletlenül. Ő
előrejött a lakások miatt, én a személyzet közt voltam, mellette. Most
már emlékszik…
Egy gunyos hang szólt:
– Majd Pesten megint nem fog emlékezni!
Rók érezte, hogy ennek igaza van, de azért belemagyarázta, hogy nincs.
– Már hogyne emlékeznék… Látjátok ott azt a malmot?
– Melyiket?
– Azt a kopottat, ott a patak mellett a füzfáknál…
– Igen. Nos?
– Ott játszottunk mindig. Rá is van irva a falra a nevünk.
Büszkén nézett körül, és csodálkozást látott társai arczán.
– A nevetek?
– Igen. Az van utána irva, hogy „örök jó barátok.“ Majd mindjárt
megmutatom.
Mind közelebb értek a vizimalomhoz. A kollégák a fákat bámulták, a
fenyőillatos erdőt, a friss eget, a hegyeket a távolban.
A malomnál megállottak. Az első csoportok már jó messze mentek, utánuk
senki se jött.
Rók kipirultan szaladt a malomhoz:
– Itt van… – mondta, de még nem látta az irást – itt… vagy a tulsó
falon, már magam se tudom…
Átmentek a tulsó falhoz, egymás vállán át nézték, keresgélték az irást.
Rók izgatottan tördelte az ujjait. Aztán a gallérjába kapaszkodott, azt
huzogatta, tágitotta. A nyakát forgatta erre-arra, és piros volt,
izzadt.
Az irás nem volt ott. Le volt kaparva az egész a szürke, vakolatos
falról.
– Hol van? – kérdezték.
Bambán nézte a falat vizes, szürke szemével, amelybe ezuttal nem futott
könny. Nagyon csöndesen, alig hallható suttogásal mondta:
– Nincs. Valaki lekaparta.
Aztán tovább mentek. Jó darabon senki se szólt egy szót se. Mindenkinek
kellemetlenül esett, hogy nem volt ott az irás. Akkor Rók érezte, hogy
mondani kell valamit. Élénken, mintha nem is tartaná fontosnak a dolgot,
mondta:
– Hiszen már huszonhat esztendeje, hogy odairtuk…