Egymás mellett állott a piszkos kis hegyipatak mentén a sok érczzuzó
mühely. Éjjel-nappal dobogott mindenikben a nagy fakalapács és csöndes
éjszakákon olyan volt ez a hang messziről, mintha a föld szive dobogna
egyenletes, tompa veréssel. A viz másik partján csupa zöld volt.
Áthajlottak a szürkészöld füzek a másik partra, hátrább, ahogy
emelkedett a hegy, sötét bokrok csomósodtak össze rendetlenül.
A vizimalom a legcsöndesebb épület volt a parton. Lomhán forgott nagy,
ócska kereke a vizben, s belülről valami szelid kopogás, zörgés
hallatszott mindig. Nem nagyon nyitogatták a kapuját, alig ment be
valaki rajta. Csöndes malom volt, amint ott állott a sok zöld között
kopott-szürkén, szinte szomorúan.
Hajnal elmulott és már nagy sugarakkal folyt végig a gyepen a tavaszi
napfény. A segédtiszt pedig a malom mellett állt és nézte a nagy
kereket, amelyet csöndes zugással hajtott a viz. Aztán átkerült a másik
oldalra. Onnan a füzeket nézte, meg a bokrokat. Nagy darab kék ég borult
föléje, s abba belemélyesztette a tekintetét, mint valaki, aki huszonhat
éve csak követ látott, utczát, meg gázvilágitás mellett teleirt és
teleirandó papirosokat.
Nagyokat lélekzett, szivta a fenyők felől jövő szellőt és ez
kipirositotta az arczát, lüktetésbe hozta ereit. Izgatott volt szegény
Rók István.
És amint járt-kelt a malom körül, ahol a gyerekkora eltelt, szembe
találta magát a méltóságos urral.
– Alázatos szolgája, méltóságos uram…
– Jó reggelt, Rók. Mit csinál itt ilyen korán?
– Sétálok, sétálok. Az ember szeret itt sétálni, ahol már huszonhat éve
nem volt.
A méltóságosnak kellemetlen volt ez a melankolikus emlékezés.
Közbevágott:
– A különvonat mikor érkezik?
– Tizenkettő ötvenkor…
– Igen? Már találtam lakást a kegyelmes urnak. Gyönyörü két világos
szoba, konyha…
Ezt mondta és piszkált botjával a füben. Czilinder volt rajta, meg
világos felöltő. Előkelő arcza volt, kissé őszes bajusza.
Rók csak elbámult a hegyi patak felé és csöndesen szólt:
– Huszonhat éve.
– Igen…
– Akkor itt játszottunk… Emlékszik még, méltóságos uram? Itt halásztunk
a malom mellett, pedig soha hal nem volt ebben a vizben… meg horog se
volt a pálczánkon…
Mosolygott. Kitört belőle az emlékezés és majdnem kevesebb tiszteletet
tanusitott a tanácsos iránt, mint máskor. Már hadart, izgatott
gyorsasággal beszélt az őszes fejű, görnyedt kis ember:
– Akkor a sánta Zsitko volt a molnár. Hol lehet most már az öreg? Az
Annica… szép lánya volt. Haj, haj!
A tanácsos az óráját nézegette. Kelletlenül lépkedett erre-arra. Éppen
most, éppen itt kellett ezzel a szürke alárendeltjével találkoznia.
– Elmult, vége… – folytatta Rók, aztán a malom falán keresgélt a sok
karczolás, irkafirka között – itt van még a nevünk is, méltóságos ur,
nézze!
Gyerekes öröm villogott a szemében, amikor fölfedezte az ákombákom
irást. Gyerekes nagy vonásokkal volt a falra irva: Rók Pista, Gömöry
Bandi, örök jó barátok. Alatta az évszám, meg egy idétlen koszoru.
– Ezt együtt csináltuk, amikor elment iskolába Pestre a méltóságos úr…
ugy-e, tetszik emlékezni?
A tanácsos elpirult és ajkát harapdálva nézte az irást. Igen, ők
csinálták, régen, huszonhat esztendeje.
Akkor aztán egyik se szólt többet. Rók ugy érezte, hogy tiszteletlenség
a méltóságost erre az irásra figyelmeztetni. A méltóságos meg szégyelte
az irást. A botjával meg is piszkálta.
Aztán hirtelen, előkelően sarkon fordult.
– Jó napot Rók, megyek a vasuthoz. Háromnegyed tizenkettőkor legyenek
ott mind.
Rók meghajolt, köszönt és elbámult a tanácsos után, amint az ringó,
óvatos lépéssel ment a kissé nedves uton, a botját pörgetve keztyüs
ujjai közt, majd jobbra pillantva az egymáshoz dülő alacsony tót
házikókra, majd balra, a rohanó patak felé.
Bámulta, nézte és fájdalmat érzett. Sajgott valami az ő szürke lelkének
legmélyén. Utóvégre is itt születtek mindaketten és miért oly előkelően
hideg most a méltóságos. Kidüllesztette beesett mellét és könny is
csillogott a szemében. A malomból szelid, ritmikus zörgés hallszott és a
patak locsogott a kerék alatt. Ökölbe szoritotta kezét és az irásra
nézett. Örök jó barátok. Igen, ez a tizéves gyerekek stilusa.
A méltóságos már messze ment. Csak világos foltnak látszott az uton
előkelő tavaszi kabátja. És ő belőle csak napidijas lehetett. Ugy
érezte, hogy ha most erre rohannának a tépettingű, véresfejü
szoczialisták, amilyeneknek ő őket képzelte, velük rohanna, bukdácsolva,
nehezen, sirva orditaná a Marseillaiset és rohannának aztán mind a
méltóságos után, akiből már semmi se látszott a hosszu uton.
Akkor arra zörgött egy szekér és a szegény rongyos tót kocsis mélyen
kalapot emelt előtte.
A nap kisütött széles, nagy fehér sugárzással és friss szellő jött a
fenyvesek felől.