_Prológus._
Friss rózsaszinnel kel a hajnal messze a kék hegyeken túl. És
rózsaszinnel szomorodik el az égboltozat alkonyatkor, amikor szerelmes
zenét suttognak egymásnak illatnyelven a virágok. Felhő sohasem járt
azon a vidéken, esőt sohse láttak, akik arra laknak. Csupa kék a
mennybolt, nappal világos, éjjel mélységesen sötét. Ott különös
filozófiával élnek az emberek, s talán csak ezzel magyarázható, hogy
éppen ott esett meg az én mesém, amelyben ugyan kevés morált fogsz
találni, kedves olvasó, de legalább lesz benne az életnek valamelyes
filozófiai fölfogása.