tavából. Maróthy Elza… Egy Maróthy-fiút csakugyan ismertem az egyetemen.
Annak is ilyen perzselő fekete szeme volt, mint ennek a lánynak. Egyszer
az újságból olvastam, hogy a lánytestvére, szerelmi bánatában, főbelőtte
magát. Emlékszem, milyen irtózatos tisztán láttam akkor a szobaszőnyegén
végigterűlő úrileányt, akinek fehér homlokából csöpög a piros vér.
Beteg fantáziám hirtelen átfestette a valóságot a maga kedve szerint.
Iszonyú gondolat kezdett felóriásodni rémült lelkemben: ez a
Maróthy-lány lőtte főbe magát s nem halt bele; csak kedélyrázkódás
áldozata lett; most félőrűlten járja a világot. Igen, mintha olvastam
volna, hogy Maróthy Elza megtébolyodott. Irgalmas Isten, hát ő volna,
ez? Hogy került ez ide Cirkvenicába? Miért hozták éppen ide, hogy én is
lássam? Micsoda hely ez a titokzatos, magános lovagvár? Micsoda
borzalmakat tartogat még számomra ez a rövid élet? Hova kerültem én?
Hova hoztak engemet, olyan rejtelmes óvatossággal?
Megállt a szívdobogásom, a fejemben valami szörnyű fény villant át.
Remegve nézem a szobámat: nincs itt áruló jele annak, hogy élve
eltemetettek átkozzák benne az időt? Nem lesnek itt engemet rejtett
szemek valahonnan? Hátha most is rámnéz valaki, s látja hamuszínűre
sápadt arcomat, rémülőre tágult szemem feketéjét? Hátha éjszaka, mikor
alszom, bejön valaki szobámba s itt áll sokáig a sötétben az ágyam
előtt? Hátha nappal is követő árnyékként suhan utánam és kilesi minden
gondolatomat? Álmomban talán össze-vissza beszélek s valaki hallgatja,
fölírja rémlátásaimat? Hátha én már innen soha ki nem szabadulhatok?
Soha nem láthatom a hazámat, a városomat, az édes anyámat? Egy óriás
koporsóban sorvadok, rámzárták a fedelét, nincs levegőm, megfulladok,
megfulladok!
Ki akartam rohanni, de az ajtómon háromszor kopogtattak.
Mi az? Ki az? Értem jöttek?
Odakinn fölcsendűl a Maróthy Elza kacagása. Aha, a doktorné sürget.
Várnak.
Nem bánom, akármi lesz, de én nekimegyek ennek a borzalmas estének.
Elgyávult lelkemet az akarat páncéljába ráztam és kiléptem.
Hogy néztek rám! A doktorné szemében hideg rémület reszketett. Elza
visszás vídámsággal röpködte be a folyosót. Az eleven halál fehér
pillangója.
Az egész hatalmas baj-vár üres, kongó, sötét. Csak mi hárman
tébolyogtunk benne.
Megindultunk a társalgóba. Le a földszintre.
Hallottam, hogy a doktorné halkan ezt mondotta magának útközben:
– Ma nehéz napom lesz.
Új réműlet fogott el. Mit akar ez a ravasz asszony? Hova csalnak
engemet? Talán egy fekete zárt kocsi áll lenn a kapu előtt, abba
bedobnak, bezárnak és visznek az iszonyatok poklába. Nem jobb volna
visszarohanni szobámba? Nem. Akármi lesz, nekimegyek.
A doktorné karonfogott s úgy jött velem. A fehér lány előreszaladt.
Amint a lépcsőfordulónál kilépek a nagy oszlop mögül: a borzalomtól
gyökeret ver a lábam.
Maróthy Elza ott űl egy lépcsőfokon. Gyönyörű fehér selyemruhája söpri a
szőnyeg porát. Balkezét a térdére nyugtatja, különös fejét a tenyerébe
fekteti, szemepilláját húnyóra zárja és halkan monológizál:
– Hallom, hallom, mit beszélnek. Rólam folyik a szó, tudom. Hiába
titkolóznak, én a falakon is keresztűllátok.
Ez a leány őrült.
A szívem úgy vert, majd leszakadt. A doktorné rám nézett; fehér volt,
mint a fal, de mosolyogni próbált:
– Tréfál. Csak tréfál. Így szokta Elza. Nagyon jókedvű lány.
Maróthy Elza fölállt és álomjáró, imbolygó lépésekkel ment előttünk.
Mintha nem is tudná, hogy itt vagyunk. Ment egyenesen a társalgóba. Mi
utána.
A hatalmas bíbortónusú teremben csak egy villanylámpa égett. Idegen
borzalom settengett az árnyékba vesző háttérben. A tengerre néző ablakok
úgy meredtek reám, mint az éjszaka besandító rémének óriás szemei. Csönd
fagyott itt rá a lélekre; az élet mintha ravatalra lett volna terítve.
Sötét angyalsereg járatta itt táborát.
A világított teremzugban, egy kis piros asztal mellé ültünk. Maróthy
Elza szembe velem. A doktorné középen.
Én nem voltam ura egy szónak sem; de a fehér leány idegesítő jókedve
hamar kivirágzott. Kacagva lobogtatta felém fátyolát s elkezdett
gúnyolni:
– Mit bámúl olyan ijedten? Maga tanár? Nincs felesége? Miért nem
házasodott meg? Nem örökölt semmit az apjától? Nekem húsz fillér a
jegyajándékom, nem pályázik?
– Nincs pénzem, – mondottam iszonyodva.
– Kártyázni kell! – kiáltott rám Maróthy Elza. S egy csomó kártyát
elébem dobott az asztalra.
Éreztem, hogy a vér elhagyja arcomat és nehezen verő szívembe tódúl. A
doktorné hökkent mosoly lárváját fagyasztotta arcára; de láttam, hogy a
keze reszket.
Maróthy Elza lábát odanyújtotta az enyémhez. Parányi, fehér
antilop-cipője rápihent a lábamfejére. Mintha valami különös üzenni
valója volna. A szeme szemembe volt kapcsolva; szédületes mélységet
sejtettem benne. Nem bírtam ki tekintetét, föl akartam állani.
Kint, az ablak alatt, mintha szürke rémek suhantak volna át.
A leány hirtelen felugrott és rám szólt:
– Miért nem dícséri meg a ruhámat? Talán nem tetszik? Ez a fátyol nem
tetszik?
Fehér felhőbe burkolta magát.
– De nagyon szép, nagyon tetszik, – dadogtam. A szavak halvaszülettek
meg ajkamon.
Maróthy Elza lassan közeledett felém. A fátyolával volt megakadva; két
karjára fektette, úgy mutogatta.
– Nem lát maga? Hát nézze meg, na nézze meg, jól! Ez a selyem
árnyékolás, ez a fínom rojt, nem érdekes? Mi? Mennyire becsüli?
Ötvenezer korona? Hm? De nézze meg hát, jól nézze meg!
Egészen hozzám hajolt és arcomhoz dugta fátyolát. Hátraléptem, mert az
őrület ragadós, s ez a lány egy újjnyira van hozzám. Ránéztem:
háborodott mosoly játszott gyönyörű, alabastrom arcán. Ofélia visszajár?
Hol vagyok én most? Az eszemben minden összezavarodik. Hamlet királyfi
lelke vergődik bennem? Ez itt a helsingőri királyi palota? Ki ez az
őrült lány? Mit akarnak itt énvelem? Hiszen én nem olyan beteg vagyok,
nekem a szívemet tépdeste véresre a halál. Az én elmém még világosan áll
agyam tornyában, mint ragyogó fárosz a tenger fölött. Erővel bele
akarnak kergetni az őrületbe? Segítség! Elevenen akarnak eltemetni! Az
őrűltek-házába hoztak, pedig én nem vagyok beteg! Menekülni, menekülni,
míg nem késő.
Ezek a zűrzavaros gondolatok sikoltoztak bennem, de ajkam zárva volt;
nem árultam el magamat. A doktorné fölállt és ijedt mozdulattal
nyújtotta felém karját, valamit akart mondani. Én nem vártam meg;
meghajoltam és kitántorogtam a borzalom cinterméből.
Odakinn valami szörnyű vihogás nyerített föl az ablak alatt. Figyeltek
bennünket.
Fölrémledeztem a lépcsőn az emeletre s bezuhantam a szobámba. Bezártam
az ajtót, az ablakomat kinyitottam: ha jönnek értem, kiugrom az ablakon
és levetem magamat a mélységbe.
Úgy vártam ott, a sötétség pagonyában meglapúlva, mint a halálrazavart
jávorszarvas, akit fölvont fegyverrel üldöz a vadász.
Órák vánszorogtak át a múlandóságba. Mintha megőszültem volna. De nem
jött értem senki.
Másnap a doktorné beszólt az ablakon:
– Jó reggelt tanár úr! Hogy aludt?
– Kitünően, – vágtam a szemébe.
– Nem haragszik a tegnapi tréfáért?
Ránéztem gyűlölettel, kezem ökölbe szorult. A szememmel akartam átszúrni
ezt a kiállhatatlan asszonyt.
– Maróthy Elza töredelmesen kéri bocsánatát, de igazán nem gondolta,
hogy maga ennyire érzékeny.
– Az a szegény lány csöndes őrült, – mormoltam szomorúan.
A doktorné jóízűen kacagott:
– Dehogy! Nincs annak semmi baja. Szerepet játszott; próbára tettük a
maga idegeit.
Azzal lerohant a lépcsőn.
Én csak álltam és bámúltam. Szédelegve forgott velem a világ.
Harmadnap már hiába lestem a fehér fátyolos leányt, eltűnt, mint egy
különös álom.
Ma sem vagyok tisztában az egésszel: átéltem-e azt a félelmetes estét,
vagy csak álmodtam?…
Azután jött a tavasz. A tavasz elhozta Lédát, a legromantikusabb leányt,
akit életemben ismertem. A súgár Léda elhozta a felelőtlen szerelmet; a
szerelem a boldogtalan boldogságot, a boldogság a küzdelemre
fölajzódást, a küzdelemvágy az akaratot, az akarat pedig a drága életet.
Lelkem megtisztult, testem megerősült, elmultak bizarr és fantasztikus
álmaim. Meggyógyúltam.
Hanem a tengertől azóta félek: a tengeren szellemek járnak.
ÁLOM.
Mintha egy hatalmas hegytetőn állottam volna. Fekete volt a szikla, mint
a pokoli bazaltkő-oltár, melyen Beliál szokott áldozni az alvilági
hatalmaknak. Nap nem ragyogott a magaslatban, szürke derengés fátyola
borította a végtelen határt.
Alattam, szédületes mélységben, a világ morajlott. Úgy hallott föl
hozzám szakadatlan zúgása, mintha nagy messzeségben millió nehéz lovas
ügetett volna dobogó hídon át. A hamuszín levegő néha villózott, apró
gyémántcsillagokat szikrázott ki magából; néha vörös bengáli fény
festette fantasztikus képekké a mélység erdős és dombos tájait.
Nem láttam, de sejtettem, hogy odalenn valami szörnyű szép színjáték
folyik.
Ennek a láthatatlan tragédiának csak a zenéje szürődött el hozzám. Olyan
elálmosító, zsongó morajlás volt ez, mint a vízesés távoli robaja. És
mégis csalt, ingerelt, vonzott.
Rebbenéstelen szemmel bámúltam az ingerlő sötét mélybe, nem ismert erők
forrongó fekete katlanába. Sokszor úgy éreztem, hogy a sziklatető
megrendűl alattam; néha mintha fölfelé emelkedném, néha mintha lefelé
sülyednék.
Valami hideg lehellet suhintotta meg hátúlról arcomat. Nem mozdúltam.
Kis idő múlva karomon éreztem hideg szorítást. Úgy rémlett, valaki áll
mögöttem. Megfordúltam s egy különös emberalakkal álltam szemközt.
Nem tudom, hogy szemközt állottam-e vele, mert arca nem látszott; egész
alakja sötét, mély árnyékhoz volt hasonló, amely úgy sötétlett mögöttem,
mintha csak magam vetettem volna.
Karomat önkéntelenűl fölemeltem. Ekkor az árnyékember jobb karja is
föllendűlt vízszintesre és a végtelen távolba mutatott. Messziről jövő
különös hang ütődött a fülembe:
– Látod?
Akaratlan is abba az irányba néztem, amerre mutatott; de nem láttam
semmit, csak gomolygó szürkeséget, amelyben sötétebb foltok tűntek föl
és múltak el.
– Nem látok semmit, – feleltem – csak alaktalan ködöket.
Az árnyék most egészen mellém suhant; idegen hidegség fagyasztott át,
amint vállamra tette sötét kezét.
– Csak szegezd oda szemedet erősen, meglátod, milyen szép panoráma
kápráztat odalenn.
Karja rám nehezült. Mintha szemem az ő hatalma folytán új erőt kapott
volna: a láthatatlan lassanként láthatóvá lett. Úgy rémlett, mély vízbe
tekintek alá, melynek méhében különös, megdöbbentő jelenetek zűrzavara
gomolygott.
– A természetes kiválás! – nyerített hátam mögött valami távoli
Mefisztói hang.
Odalenn hangyabolyok rendkívűl érdekes háborúja forrt. Hangyáknak
kellett lenniök, mert végtelen láncolatban nyüzsögtek, mozogtak;
kibocsátó fészkük egyre új rajokat ontott s egy ellenkező irányból
megindúlt másik raj vont élő gátat elébök; sokszor egymásba gabalyodtak,
előremozogtak, hátravisszakoztak, különös geometriai vonalakban
hullámoztak és cikcakoztak, mintha lálthatatlan rajzoló eleven figurái
lettek volna.
– Mik ezek? Kik ezek? – kérdeztem kiváncsian. És gyermeki öröm futott át
szívemen: ilyen királyi játékszerről álmodoztam én valaha! Eleven pici
figurákról, amelyek emberi módra sorakoznak, indúlnak, futnak,
versengenek; parányi városokat építenek, pirinkó házakban laknak és
fájdalomtalan bajjal játsszák előttem le az élet színjátékát. Hiszen ez
isteni játékszer! – kiáltottam fel elragadtatással.
– Úgy van, – mondotta az árnyék, – ezt én vettem neked, ünnepi
játékszerűl, mert jól viselted magadat. Újesztendei ajándék. Úgy-e,
milyen pompás? A törpék és az óriások csatája.
Törpék és óriások? Gyermekkorom gyönyörű tündérmeséi, hát valóra
váltatok? Beteljesültetek?
Egész valóm kiváncsi, mohó szemmé vált, úgy néztem, ittam magamba a
miniatür alakok szívremegtető játékcsatáját.
Csakugyan, ezek parányi emberfigurák. De mind egyformák: mind törpe. Hol
vannak az óriások?
– Nem az alakjuk óriás és törpe, hanem a belső gépezetük. Lásd, ezek a
tömegben mozgók mind elevenebbek és harciasabbak; ezekben a szerkezet
erős robajjal forog, gyorsan lejárnak s ha egyszer lejártak, nem lehet
őket többé felhúzni. De azok ott, a félrevonúlók, a magánosak, azok
finomabb gépezettel vannak ellátva; ezeknek minden hamarabb megárt, de
ezerszerte tovább jár a rugójuk. Ezek a törpe szerkezetek.
– És mi a cél? – kérdeztem. – Mi a játék tartalma?
– A játék tartalma az, hogy a durvább gépezetek összetörjék egymást, a
finomabb szerkezetek pedig kiváljanak, megmaradjanak és újra
csoportosúljanak.
– Érdekes, – mondtam én. – S most már olyan izgalommal kezdtem figyelni
a nagyszerű játékszer produkcióját, mint a szenvedélyes turfista a
dopingolt lovak előretörését.
Kis folyó-vonalak, parányi kővárosok, füstölgő pirinkó vaskocsik, apró
négylábú bogaracskák zűrzavarában tolongtak össze-vissza a durvább
gépezetre járó figurák. Úgy tetszett, vezetőjük is van s egy mozdulatlan
alak pedig hátúlról dirigálja őket. A tömegek összeomlanak, a hosszú
vonalak felgöngyölődnek, a mozgó figurák gépezete hirtelen lejár,
felfordúlnak s ott maradnak a miniatür hegyecskék alján, parányi
erdőcskék belsejében, cérnaszál-folyócskák habjaiban vagy gyüszűnyi
tengerecskék fenekén.
– Aha! már fogynak a durvább szerkezetek, – mondja diadallal az árnyék.
És a fürgébb figurák csakhamar kidőlnek a sorból. Míg lehet, pótolják
őket a főrendezők, de egyszer vége szakad a láncolatnak. Most
mozdulatlanúl állanak a kis tömegek.
– Mi lesz most? – kérdem izgatottan.
– Mindjárt meglátjuk, – dongotta messziről az árnyék-hang.
A finomabb szerkezetű figurák, az úgynevezett törpék, lassan
megmozdúlnak. Búvóhelyekről előlopakodnak, kis csoportokba verődnek s
messzelátókkal figyelik a durvább alakok egymástpusztító játékát. Mikor
már alig van egy-két gyorsan mozgó: a finomabb törpék láncba fogóznak és
álomszerű lassúsággal körré formálódnak. Ez a halk eleven kör-lánc
bekeríti azt az egész tájat, ahol a játékcsata lezajlott.
– Az erősek kihaltak, most a gyöngéknek áll a világ, – magyarázta az
árnyék.
– Hát ez a természetes kiválás? – kérdeztem én.
– Igen. A gyöngék egymásra szorúlnak és nem bántják egymást. Csak az
erősek szeretik az ilyen játékcsatákat.
Érdekes, gondoltam. De már nem láttam tisztán, mi történik odalenn.
– Menjünk lejebb, menjünk közelebb, – szóltam a kisérőmhöz.
– Közelebb? – nevetett föl hideg, metsző nyerítéssel az árnyék. Jó,
annál érdekesebb.
És megindúltunk a hegyről lefelé.
Nagyon sokáig kellett mennünk; de az út olyan volt, mintha szárnyakon
szállanánk lefelé. Hanem egyre különösebb lett a változás bennem és
körülöttem. Ahogy közeledtem a miniatűr emberkék világához: egyre nőtt
az alakjuk, vagy talán én törpültem egyre jobban. Igen, én törpültem,
mert kísérő árnyékom egyre nőtt, óriásodott, úgy, hogy aggodalom fogott
el s megálltam.
– Most már nem lehet megállni, – zúgott északi szélzúgással a fejem
fölött s valami forgatag megkapott és sodort tovább.
A pici ezüstszalagok hatalmas folyókká nőttek, a játékvárosocskák
megóriásodtak és zúgtak, a gyűszűnyi tengerecskék a végtelenségbe
hullámoztak el; pirinkó vaskocsikból dübörgő ágyúszörnyetegek és vágtató
gőzmozdonyok lettek; s a hangyaboly emberi milliók sötét tömegévé
rettenetesedett. Az a távoli andalító morajlás részekre tagolódott és
borzasztó tisztán kezdettem kihallani belőle a fegyverek dörejét, leomló
házak robaját, rohanó tömegek földrengető dobogását; a levegőt szakgató
jajkiáltásokat, fetrengő haldoklók nyögését, sebesültek ordítozását, az
árvák szakadatlan siralmát, a megháborodottak idegtépő kacagását és
sikoltásait. Félelem fogott el, halálraváltan szállottam lefelé. Valami
vonzott, ragadott magával, parányi voltom olyan testvérien hasonlónak
tetszett a miniatür, vérző vagy lihegő játékfigurák testéhez.
Fölöttem a fél eget beborító, kolosszusi vad árnyékfelhő lebegett: az én
szörnyű kísérőm. Mint közeli mennydörgés dörömbölt hangja fölöttem:
– Tovább! Tovább!
Belekavarodtam a véres-tüzes forgatagba. A hegytetőről olyan csöndes
játéknak tünt föl az egész, idelenn pedig a végítélet iszonyatával
zuhant a lelkemre. Éreztem a halál sötét szárnya csapását. Akármerre
léptem: sírokba ütődtem és temetetlen halottakba botlottam. Láttam
szegény anyámat, amint sírva támolygott az utcák szegletén, egyik fiának
a nevét kiáltva. Láttam öcsémet, fegyveresen, ahogy körülfogják idegen
vadalakok s eltűnik a füstfelhőben nyomtalanúl. Láttam apámat, amint
összerogyik a gyötrelmek terhe alatt és belezuhan egy nem neki ásott
sírba. Egy hatalmas folyam hömpölygött előttem és ultramodern
leleményességgel pirosak voltak a hullámai. Ezrek és százezrek
vánszorogtak nehéz megterheléssel, sok acélgolyóval, késsel és ásóval
előre. Valami földöntuli üvöltözéssel, hörgéssel rázták az égre
véres-sáros öklüket; arcukról verejték szakadt, bluzok elején kis piros
foltok lángoltak: talán vitézségi szalag, talán meleg vér. Nem tudtam:
kik a fínom szerkezetűek és kik a durvábbak. Csak azt láttam, hogy az
elhagyott tereken pompás autók száguldanak keresztűl s azokban kövér,
cilinderes urak ülnek, akiknek mellén egész karvastagságú aranylánc
csörög és ragyog. Az autók után éhes kutyák, rongyos gyermekek és
züllött asszonyok loholtak, ugattak, nyöszörögtek irtózatos kórusban.
– Kik ezek? – kiáltottam föl réműlten és haragvón.
– Ezek a finom szerkezetűek, akik megmaradnak, – dörgött valahonnan a
magasságból.
Megréműltem.
A föld iszamos volt a lábam alatt valami nehéz nedvességtől. Távolról
ragyogott le hozzám az a tető, ahonnan leszállottam a borzalmak
völgyébe.
– Vissza akarok menni! – sírtam keservesen.
És megindultam, fel a hegynek. Nem voltak már szárnyaim, a magam
nyomorúlt erején kellett fölfelé vergődnöm. Óriási kísérőm, a kolosszusi
árnyék, ott imbolygott előttem a roppant hegy meredekén. Vágtam az útat,
lihegve, elfulladva, tikkadtan, de szakadatlanúl. Milyen nehéz, istenem,
milyen nehéz a fölfelé menetel! Távoli mély zengésű hang csapott meg:
– Ez a fölemelkedés. Azért olyan nehéz.
Mentem, mentem napokon, hónapokon, talán éveken keresztűl. A pokoli zaj
lassan messze morajló zugássá tompult s mikor egyszer visszanéztem: már
olyan törpe, olyan játékszerforma volt az egész zűrzavar.
A hegynek körülbelűl a közepetáján aranyos bibor páholyok ragyogtak;
márványlépcsők csusztak föl a drága ülőhelyekig s a trónforma székek
fölé remek baldachin borúlt. Minden páholyban egy sápadt, ideges,
izgatott úr ült, messzelátón figyelték a nagy cirkusz lenn folyó
repertoárját. Egy-egy szolga állt a hátuk mögött s fekete lapokra
valamit jegyzett.
– Kik ezek? – kérdeztem az árnyéktól.
– Ezek a főbérlők, akik az egész játékot intézik. Óriási tétekben
fogadnak, egyik elnyeri a másik figuráit és mezőcskéit. Aki leromlik, az
ott hagyja a páholyt és beáll játékrendezőnek.
Kevesen voltak ezek a nagy bérlők, össze-vissza huszan, huszonketten.
Elbámúltam, hogy ilyen pompás játékszert találtak ki maguknak, amelyen
nyernek is az isteni gyönyörűség mellett. Mert ilyen magasságból igazán
lelketemelő volt a lenn folyó játék. De nekem fájt, hogy azok odalenn
áruba vetik testüket, lelküket, húsz sápadt nagy bérlőnek.
– Miért nem cserélik meg a helyüket? – kérdeztem naivul a hozzám egyre
közeledőbb és kisebbedő árnyékot.
Gúnyos kacagás nyerített a levegőben:
– Azok ott lenn sohasem néznek fölfelé! Nem tudják, hogy egy kis
fáradsággal ők lehetnének a páholyból nézők. Hiszen milliárdan vannak!
Ha föl tudnának ide emelkedni: övék volna az egész játékmező s ha
akarnák: ők játszanák a finom szerkezetűeket és a nagy bérlő huszakat
odalenn. De nem néznek soha felfelé!
Szegények, gondoltam szomorúan.
És örültem, hogy én kiszakítottam közülök magamat. Én fölfelé néztem. A
csúcs még messze volt, a víz ömlött rólam, de nagyszerű vágy sarkalt
fölfelé. Mindig csak fölfelé.
És hosszú évek múltán újra elértem a tetőt. Az árnyék már épp olyan
magas volt, mint én. Mintha csak magam vetettem volna az üvegtiszta
levegőbe. A színjáték folyt tovább odalenn, csöndesen, alig hallható
morajjal. Az árnyék most átölelt, éreztem idegen hidegségét a derekamon;
lemutatott a messze, végtelenbe vesző világra:
– Mindezt neked adom, ha leborúlva tisztelsz engemet.
Ezekre a szavakra már emlékeztem valahonnan. Valaki mondta ezt már
valaha. Nekem? Álmomban? Nem tudom.
– De hát ki vagy te tulajdonképpen?
Az árnyék halkan kacagott:
– Én vagyok a nagy Sugalmazó. Én szerkesztettem ezt a pompás játékszert,
én láttam el gépezettel a kis figurákat, én emeltem páholyba a nagy
bérlőket. Én űzöm el a lenn valók unalmát, mert leleményem
kifogyhatatlan. Ha már feltörted magadat a csúcsig, köss szerződést
velem; te fogod kidolgozni jövendő eszméimet.
Megdöbbentem. Hiszen ez a fekete árnyék, maga a Rossz! Hát én a kárhozat
útját futottam volna meg? – Irtóztató. Nem testem, hanem a lelkem
veszett hát el! Hol vannak a szüleim? Testvéreim? Barátaim? A fajtám? A
nemzetem? Mindtől elszakadtam, itt állok rideg egyedülvalóságomban, egy
árnyék hatalmában.
Előttem szakadék, alattam határtalan mélység. Egy ugrás – és lenn vagyok
a kis figurák között.
De amint ugrani akartam: az árnyék fejemre tette hideg kezét és én úgy
maradtam, mozdulatlan.
A. B. F. R. A.
Megyek a havas úton a temetőbe. Ez valamikor a Csokonai
halhatatlanságának volt tornáca; ma halott katonák szellemei bukdosnak
keresztűl-kasúl a dombokon. Mindennap temetnek. Tegnap egy magyart, ma
egy orosz fogolyt, holnap egy német népfelkelőt. A halálban való örök
egyenlőség gondolata száll rám, ez a nagy sötét madár, amelynek a
szárnyarebbenése hideg fúvalom.
Az út havas fejfák néma ezredében visz tovább. Olyan csodálatos ez a
vidék; amerre nézek, ameddig látok: mindenütt sírok, mindenütt temető.
Régebben sokkalta szűkebb volt ez az ország; most végejárhatatlan. De
nekem haladnom kell előre, mert szegény öcsém eltűnt az északi
harcmezőkön és nekem meg kell keresnem.
Már oly régóta megyek és semmi fáradtságot nem érzek. Keresztek és
fejfák, kis dombok ezre, százezre jön elébem, halad el mellettem és
bámul utánam. Bizonyosan összenéznek, összesugnak: hova megyen ez a
szomorú ember?
Néha úgy rémlik: ismerős arcok ködlenek a kis katonasírok fölött. Mert
minden dombon szürke árnyék virraszt: az arcukat jól kivehetem, csak a
testük foszlik szét a fehérségben. Az imént egy hatalmas, bronz fejet
láttam távoli halmon; vídám szép szemével felém intett, kacagott, mintha
jégcsengők csilingeltek volna; megismertem: az én kedves ügyvéd barátom.
A homloka közepén kis biborfekete pont. Tovább, tovább. Valaki megfogja
hátul a kabátom szárnyát; visszanézek: egy daliás férfias alak néz rám,
orrán-száján ömlik a vér, de energikusan köszönt: megismertem, tanár
volt szegény. Valami láthatatlan áram sodor tovább. Egy magasabb
sírdombról már messziről int felém valaki; közelebb megyek: tudom már,
három aranycsillagja van, az én kedves, okos, jó kapitányom. Jobb
kezével a távolba mutat – hazafelé és úgy kérdez a szemével: hogy van Ő?
Fiatal szép özvegyét köszönti: tiszteleg s akkor veszem észre, hogy a
hóna alól folyik a vér. Tovább, tovább. Az út emelkedik, mintha hegyek
oldalába futna föl. Milyen óriás, havas csúcsok rémlenek ott a távolban!
Mik azok? Szörnyű határőrök, fehér kucsmás népfelkelők, zuzmarás fürtű
Kárpátok. Itt még iszonyatosabb a katonasírok zűrzavara. Minden lépten
egy sír, be az erdők mélységéig, föl a hegyek hátáig. Megint ismerős:
egy leányarcú, kedves kis fiu lengeti sapkáját; olyan halovány, mint az
álom, nem is golyó érte, csak elhervadt ebben a rémletes tikkasztó
tűzben. A bátyját kérdezi, én az öcsémmel felelek rá. Nem értjük
egymást; haladok tovább. Új ismerősre bukkanok: kivont karddal űl a sír
tetején és rohamot vezényel; gyönyörű vad magyar feje előreszegűl, csak
a szemével hunyorít, mintha azt mondaná; úgy-e jól csináltuk? A bluza
csupa vér elől, mintha a szíve nőtt volna rajta ki. Ez nem ábrándozik,
pedig háromhónapos özvegyet hagyott hátra. Óh mégsem jön, akit én olyan
reszketve keresek! Jönnek új sírok; jön egy hármas sír, ismerem a
lakóit: egytestvérek voltak, egymás után hullottak el; a legkisebbik
mellén egy aranyérem ragyog. Úgy néznek rám, hogy szinte Lóthtá
dermedek; ősz édes apjukat kérdik…
Tovább, tovább!