Régi franczia krónikában találtam rá Gauthier Margit élethistóriájára,
melynek alapján ifjabb Dumas Sándor nagysikerű «Kaméliás hölgy»
színművét megalkotta. A krónika a hirhedett szépség saját emlékiratait
idézi kútforrásúl.
Gauthier Margit előkelő provencei család leánya volt. Atyja oktalan
pazarlásai miatt tönkre jutott, vagyonát elveszté. A magára hagyott úri
leánynak életpályát kellett választani. Tizenhét éves korában vették fel
a Théâtre Français kötelékébe. (1716.)
Memoirjaiban mély megvetéssel emlékezik a szinészéletpályáról, a mihez
pedig határozott tehetsége volt. Alakja, hangja, értelmisége minden
pályatársnője fölé emelte.
De utálta ez életpályában azt az erkölcsi lefokozást, a mit a társadalom
éreztet a színésznőkkel. Azokat üldözött vadnak tekinti a világ, a kikre
vadászni dicsőség.
Csakhogy Gauthier Margitot nem volt olyan könnyű _halálra_ kergetni. A
természet oly rendkívüli testi erővel ruházta fel, a minő ritka férfinak
adatott. A tolakodó udvarlót ököllel utasította vissza, s volt annak mit
dicsekedni a kék folttal a szeme alatt.
Megtette azt, hogy a tiszteletére rendezett lakomán _az ezüst tányért
úgy göngyölítette össze a két markában, mint a molnárostyát_.
Gauthier Margit ismerte a művésznői hivatással együttjáró
különhelyzetet.
A művésznő nem olyan nő, mint más. Annak az életben is az a helyzete, a
mi a szinpadon. Egyszer asszony, máskor leány. Ugyanaz a Phædra, a ki az
Elektra. A mi más nőnél bűn, az nála erény. Kiváltsága van rá. A
szerelem csak játék. Versben is jó, de prózában még jobb. A szűziesség
mirtuszkoszorúját viselni dicsőség; de elveszteni diadal.
Gauthier Margit tudta azt, hogy az erényes nőt a szinpadon kívül is
játszani háládatlan szerep. Azt kifütyülik. Nem is játszotta.
Hozzájárulható volt. Csakhogy a kegyosztásának igen magas árát tudta
szabni. Szerelmes versek árán nem lehetett azt kivívni. Egy tündéri
pásztorórának az ára a meudoni Atalanta-villában ötvenezer livre volt.
Nem minden ábrándozó szerelmesnek való előfeltétel. Az erénynek semmi
sem olyan jó védelme, mint a magas ár.
Így is akadtak rá vállalkozók.
De valahány volt, mindannyi mélyen elhallgatott a szerelmes légyott
élményeivel s másodszor nem kivánkozott vissza az Atalanta-villába.
Csaknem hihetetlennek látszik, hogy annyi hirhedett szívrabló el ne
dicsekedjék a czimborák előtt egy olyan olympi jelenettel, a milyen
közte és az istennő között lejátszódott. Lehet, hogy malicziából tették,
hogy másokat is engedjenek a bűvkörbe beleszédülni.
Egyszer a világhírű Szász Móricz maréchal vetődött a versaillesi
udvarba, a ki maga is azonnal nagy bámulója lett Gauthier Margit magas
művészetének.
Vidám lakomázás közben a bűbájos istennőre tért át a szóbeszéd.
Szász Móricz maréchal volt korának legdélczegebb daliája. Férfiak és nők
elleni harczban egyformán diadalmas.
Jelen volt a hős hadvezérnek egy fiatal unokaöcscse is a lakomán,
Savigny Lancelot vicomte.
– Ugyan beszéld el, édes öcsém, – szólt kötekedve a maréchal, – milyen
volt az a te szerelmi találkozód a bájos istennővel. Senki sem akarja a
maga kalandját elmondani. Ez valami szokatlan, hogy urak, úrfiak ilyen
titoktartók legyenek. Teringettét. Ha nekem egy királynéval van
találkozásom, másnap mindenkinek beszélek a szépséglencséiről.
– Nekem ez ötvenezer livrembe került, – monda az öccs.
– Hát én megadom neked azt az ötvenezer livret, ha mindent elmesélsz
előttünk.
– Tudod mit, bátya? Ne énnekem add meg azt az ötvenezer livret; hanem
küldd el ezt a bájos istennőnek s aztán vállald el a következményeit.
– Tartom a fogadást.
Lancelot hozzákezdett.
Legközelebb furakodtak mellé azok az úri czimborák, a kik hasonló
sorsban részesültek vele. Kiváncsiak voltak rá, hogy vajjon Lancelottal
is az történt-e, a mi ő velük?
– Hát úgy volt az, bátya, hogy a titokteljes meudoni villában a bűbájos
művésznő pompás lakomát rendezett a találkozásunkra, melyen egyedül
voltunk kettecskén.
– Minden meg volt engedve?
– Minden. Ittunk egy pohárból, s a szamóczát úgy osztottuk meg, hogy ő
vette elébb a szájába, úgy kinálta oda felét.
– Én az egészet vettem volna el – tartóstul.
– Majd tedd meg. A lakoma után karöltve átmentünk az eleusi mysteriumok
szentélyébe: egy tündérgrotta az, minden ablak nélkül, kupolás
padmalyából rózsaszín világosságot terjenget az argandi lámpa. Dagadó
kerevetek kétfelől. A háttért nehéz brokátfüggöny takarja, melyet
porczellán amorettek tartanak félig fölemelve.
Tündérnőm a függöny mögé vonult sokat igérő mosolygással, melynek
beváltása néhány percz mulva bekövetkezett. Azalatt én is fesztelen
kényelembe tettem magamat.
A függöny szétnyilt s kilépett rajta – Anadyomene. Valóban maga a
tengertajtékból született istennő.
Csak a rózsaszínű Vénusz-öv volt a derekán, az is pongyola-csokorra
kötve. Észvesztő tünemény volt!
Én magamon kívül rohantam feléje, karjaimat ölelésre tárva, mire az
istennő hirtelen elkapta a jobb karomat s emberfölötti erővel egyet
facsart rajta, hogy én egyszerre háttal lettem fordítva feléje, arra a
másik karomat is hátra tekerinté, a két keze mintha aczélfogó lett
volna: s aztán a két összefogott öklömet odaszorította a testéhez s a
Vénusz-övével hirtelen körülhurkolta. Rabbá voltam téve.
– Miként én is! Épen mint én! – kiáltának közbe a kiszenvedett
czimborák. – Így történt ez minden találkozónál.
– Ekkor aztán oda ültetett maga elé a kerevetre, tehetetlen állapotban,
s még azt tette velem, hogy leguggolt elém a cnydosi Afrodite
alakzatában, térdére fektette a rajzalbumát, s hogy tökéletes legyen a
képem, a fejemet feldiszítette egy őzagancscsal. Valóságos Aktaeon
lettem.
– Csak őzagancsot kaptál? Nekem szarvasagancsot adott, – szólt közbe a
legjártasabb pályatárs.
– Mind így jártunk vele, – vallák meg a többiek.
– Az nem asszony, hanem ördög!
– Hisz ki van írva a villája homlokára, hogy ott _Atalanta_ lakik!
– No majd boszút állok én értetek! – mondá Szász Móricz.
S másnap ő kért találkát a félelmetes tündérnél, s bizony boszút állt
rajta az elődeiért. De mint maga a hős maréchal megvallá, még soha
életében oly hatalmas öklöző társra nem akadt, a ki oly keményen ellen
tudott volna neki állani.
Azután sokáig kedvese maradt Gauthier Margit Szász Móricz maréchalnak.
Ettől fogva aztán nem volt többé a művésznő a férfikínzó Atalanta.
Osztotta a boldogságot, a miből van elég.
Leghíresebb kalandja volt a württembergi uralkodó fejedelemmel. Párisban
léte alatt a fejedelem beleszeretett az ünnepelt művésznőbe s viszonyt
kötött vele. Annyira ment a kegyessége, hogy mikor Párist elhagyta, a
művésznőt is elvitte magával württembergi udvarába s elhelyezé saját
fejedelmi rezidencziájába. A miben semmi megütközésre méltó nincsen. A
fejedelemnek saját szinháza volt a palotájában, s rendén találtatott,
hogy abban egy elsőrangú franczia művésznő talentumát ragyogtassa. Csak
egy kis baj volt a dologban, az, hogy a fejedelem palotájának a másik
szárnyában viszont egy korábbi jogokkal felruházott művésznő regnált, a
ki viszont a német múzsának volt a fölkentje: s annak is volt mit
ragyogtatni. – Hát hiszen a fejedelem palotája elég tágas, hogy abban
két istennő elférjen, a szíve még tágasabb, abban is elfér két imádott
szépség. Hanem a szinpad nem elég tág, hogy abban két primadonna
egymással összeférjen. Gauthier Margit halálig tudta boszantani
vetélytársnéját, a kit minden szerepében nevetségessé tett, úgy, hogy a
mély érzelmű fejedelem felmondta neki a szállást s visszaküldte Párisba.
Gauthier Margit ezért boszút forralt s azt igen erélyes módon hajtotta
végre.
Szerzett magának két könnyű kocsit s azokhoz jó ügető orosz ménlovakat.
Akkor a két kocsival elhajtatott Württembergbe. Ott megszállt egy
városvégi vendéglőbe. Egész nap ki nem mozdult a szobájából, folyvást az
ablakon ült és kémlelt. A két kocsija ott állt az udvaron befogva.
Egyszer aztán meglátta, hogy a vetélytársnéja, a német szinésznő,
közeledik az úton ismeretes zöldsárga hintajában: sétakocsizást tesz.
Arra ő is lesietett a két kocsijához, az egyiknek a kocsisülésébe
felkapott s kezébe vette a gyeplőt, a másik kocsisának utasításba adta,
hogy kövesse nyomban. Akkor utána vágtatott a vetélytársnéja kocsijának;
nyargalvást utólérte, melléje került, összecsapott vele, mind a
kettőjüknek a kereke tengelye eltörött, de a német primadonna kocsija
belefordult az árokba. A művésznő eltörte a lábát, sánta maradt egész
életére. Gauthier Margit aztán felkapott a másik szekerére s menekült, a
merre látott. Nem birták az üldözői utólérni a franczia határig.
Zajos élet után végre őt is utólérte a Nemezis. Annyi hazudott szerelem
után, melylyel egész seregét az imádóknak boldogítá s bolondítá, igazán
szerelmes lett egy pályatársába, Quirault Dufresnebe, a ki maga is
elsőrendű művész volt, a közönség kegyencze, egyike a legszebb
férfi-alakoknak. Ez foglalta le egész lelkét. Egy ideig együtt éltek
közös idillben. Margit szenvedélye folyvást nőtt kedvese iránt s végre
azt kivánta tőle, hogy vegye nőül.
Itt kezdődik aztán ifjabb Dumas Sándor tragikai meséje a «Kaméliás
hölgygyel». A szerető elébb beleegyezik a házasságba, majd családi
ellenvetések s egyéb meggondolni való körülmények miatt lemond a
szerelméről s visszavonul. A mire Gauthier Margit mély búskomorságba
esik.
Dumas Sándornál nagyhatású meghalási jelenettel végződik e szerelmes
történet. Krónikánk azonban más kimenetelt ír le.
Gauthier Margit e szerelmi csalódása után visszavonul a színpadról,
lemond dicsősége világáról s kolostorba lép.
Alig volt harmincz esztendős, mikor erre határozta el magát, alakjának
tündéri pompájában, hangjának, művészetének teljes birtokában, a
közönségtől bálványozva, imádóktól körülrajongva: mégis meghalva a
világra nézve.
Előbb a goudeveauxi Orsolya-apáczák kolostorába lépett, de ott annyi
éjszakai kínzó vezeklésnek volt alávetve, hogy nem birta kiállni.
Innen aztán a lyoni karmelita-apáczák kolostorába tért át, ott fölvette
a köntöst s fogadalmat tett.
Tizenkét évig, holtig vezeklett a zárdai falak közt, naponkint
korbácsolva a testét, mely annyi bűnt követett el.
Élte végén teljesen megvakult.
Azt írja a krónika, hogy kegyes életéért a pápa egy brevéjében
megengedte Gauthier Margitnak, hogy a kolostori társalgó-teremben
lefátyolozatlan arczczal jelenhessen meg. Negyvenkét éves volt.
Ez a krónikai története a «Kaméliás hölgy»-nek.