«A boldog szigetországnak nemcsak ligetei oly boldogok, hanem városai
is.
Ha már az állat is oly eszes ottan, mint az ember, akkor az ember
bizonyosan olyan tökéletes, mint az angyal.
Mind istenfélők, mind jámborok, gyilkos, tolvaj nem támad közülök.
Dolgozik mindenki okosan s befizeti a dézmát szólongatás nélkül;
templomokat épít alabástromból, bele szent képeket drágakövekből
kirakva, és az utczák maguk is olyanok, mintha pálmaerdők váltak volna
márványnyá, minden palota oly karcsú oszlopokon nyugszik, miknek
lombkoronájuk van.
Ott a fejedelmet atyának hívja minden ember, s a mit mond, az szentírás
előttük. Nem is lakik az egész szigeten sem egy zsidó, sem egy eretnek.»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Róbert tizennégy éves korában már meg tudta becsülni, hogy milyen sokat
érhet egy olyan nép, a mely soha sem háborog, a melyiktől nem kell
erővel behajtani a harácsot s nem kell lesni, melyik határon törnek be
új hadakkal elégületlen szökevényei, hogy a flandriai grófok álmait
elrabolják. De különösen magával ragadta képzelmét az a mese, hogy van
egy nép, mely között nem támadhat sem zsidó, sem eretnek.
Tudta, mennyi vesződsége volt dicsőült apjának a törlüpinekkel, a kik
abban a hitben voltak, hogy az embernek nem szabad másként járni, mint a
hogy Ádámot az Isten megteremtette; az öltözet Isten ellen való bűn s
kiket e véleménykülönbségért a kegyes Balduin alig győzött elpusztítani
a világról, még azt az utolsó bőrt is lehúzatva róluk, a mit kizárólag
viselni akartak.
Mikor tizenöt esztendős lett Róbert, akkor Roëne elkezdett neki mesélni
a délszaki paradicsom szép leányairól.
Oh, tizenöt éves korában már megérti az ember a különbséget a kék és
fekete szem között!
Flandriában tündéreknek neveznék őket, a kiket ott leányoknak hívnak;
tűz a szemeikben, tűz az arczaikon, tűz a kebelükben. Phœnix lesz
szerelmüknél az ember, mert megég benne és újra születik.
De valamennyi között legszebb a király leánya, Diana. A szűz hold, a
szerelmes hajnalcsillaggal egyesülve. Hajfürtei a virágok himporát verik
le, mikor a mezőkön sétál. Száz ifjú lett már őrültté miatta, de ő
egynek sem adta kezét. Nagyon fiatal még, alig tizennégy éves.
«Éppen hozzám való», gondolta magában Róbert és azután sokáig
elálmodozott a mostoha szép meséin azokról a deli szűzekről, egy boldog
ország virágos ligeteiben, kik ott hosszan lebocsátott fekete hajjal
járnak, karcsú derekaikon hímes övvel átszorítva a patyolat ing, mikor
tánczolnak, úgy repül a légben az a hosszan hullámzó hajomlatag, mikor
mosolyognak, olyan ragyogva tündököl kláris ajkaik közül a keleti
gyöngynél ragyogóbb fogsor! – Mennyire másformák Roëne udvarában a
hölgyek, sápadt, festett arczczal, tengerszín szemekkel; kemény
vállfűzővel laposra szorítva, mintha ők is csatába készülnének,
pánczélos ruhában, sárga hajfürteik egymáshoz ragasztva, fésükre
feltekerve, hegyes bársonysisakok alá kényszerítve. Fogaik pedig
szertelen nagyok s vagy nagyon ritkák vagy olyan sűrűk, hogy egymásnak
éllel-háttal fordulva állnak a sorban.
«Oh, mint szeretném én ezt az országot meghódítani!»
Mikor pedig tizenhat éves lett Róbert, akkor azt mesélte neki Roëne,
hogy a szép, boldog országot távol tengeren átjött barbárok rohanták
meg; pogány, Krisztus-tagadó szaraczénok.
Emberek oroszlánfejjel, lólábakkal.
Rájuk nézni förtelem, szavaikat hallani irtózat.
A mit beszélnek, az mind istenkáromlás, a mit tesznek, az mind halálos
bűn.
Ezek legyilkolták a szép, deli ifjakat a boldog országban, meghódíták a
föld népét; az öregeket rablánczra verték, a templomokat elfoglalták és
lovaikat állíták azokba. A szép hajadonokat pedig vásárra hajták s
eladták rabúl.
«A szép királyleányt is?» kérdezé Róbert.
«Azt magának tartá meg a mór kalifa, Al-Bohágen, s mert a királyleány
nem akarta őt férjül elfogadni bezárta őt egy sziklatoronyba, mely teli
van kigyókkal, hideg hüllőkkel, s onnan nézi vasrostélyon keresztül a
szép Diana a távol tengert, várva, hogy mikor jön a távolból egy lovag,
ki őt onnan megszabadítsa.»
«A Jézus vérére esküszöm, anyám! nem szabad neki soká várni!»
Hiszen ha csak mese lett volna mindaz, a mit Roëne királyné mostoha
fiának elregélt, az még mind jó lett volna rá nézve, majd megjött volna
az esze, majd kigyógyult volna a mesékből.
Ámde az volt az ő veszedelme, hogy valóban létezett az a boldog ország:
Spanyolország északnyugoti szegletében Galiciának nevezik azt s Galicia
kis királyságát csakugyan elfoglalá a szaraczén.
«Én felszabadítom ezt az országot!» mondá Róbert, a fejedelemfi. «Anyám,
adj nekem hajót, hadsereget. Én megyek Galiciát elfoglalni a pogánytól.»
«Hát flandriai grófságod mire jut?» kérdé Roëne rosszul titkolt örömmel,
rosszul mutatott bánattal.
«Itt van Balduin öcsém; lesz ő majd úr helyettem itthon. Engem vagy a
tenger fog elnyelni, vagy a mór fegyvere öl meg, vagy király leszek
Galiciában. Flandria nem lát engem soha többet.»
Roëne aztán adott Róbertnek hajókat is, vitézeket is, pénzt is bőven, a
mennyire szüksége volt; áldást is, a mennyit e rossz, átkozott,
szívtelen mostoha adhat veszendőbe eresztett fiának.
Sőt még udvari tanácsosát is vele küldé, a ravasz Odoardót, ki maga is
született spanyol és galiciai; az ottani helyzetekkel jól ismerős, s ha
igaz, mit a fürkésző hír susog, hogy Roënenek titokban kedvese, akkor ez
az egy ajándék fiának, legalább drága áldozat neki.
Róbert, a mint hajóhada készen állt, a mint seregei fel voltak szerelve,
kedvező széllel megindult Galicia partjai felé.
Még ekkor nem volt tizenhét éves.
Ez az Odoardo a Balduin által kiirtott törlüpinek szektájához tartozott.
Nincsenek biz azok maig sem kiirtva; itt élnek közöttünk, elszaporodtak
e világban, csakhogy nem állnak ekklézsiába.
Ennek a szektának ilyen hitvallása volt:
«Minthogy a bűnök úgyis megbocsáttatnak, tehát mindegy, akár bűnös, akár
erényes az ember.»
«A mi az embernek jól esik, az jó.»
«A mit az ember mástól elvehet, az a sajátja, mert hisz az a _más_ is
csak azért bír valamit, mivelhogy azt a _valamit_ nem az egyik bírja.»
«Az ember csak olyan állat, mint más, és a természet ellen vét, midőn
fajának kiterjedését mesterséges rendszabályokkal akadályozza.»
«Minden kutyának joga van a természet szerint minden kutyával
megismerkedni.»
«Az ember is csak kutya.»
«A szerelem csak betegség.»
«A házasság csak a legalsóbb fokú állatok, a pillangók számára van
feltalálva, a mik az első szerelem után meghalnak.»
«Az apának nincs joga a gyermekei fölött, s a gyermek nem tartozik
engedelmességgel az apjának.»
«Minthogy a másvilág mese, tehát minden ember iparkodik ebben az életben
kivenni az osztályrészét minden élvezetből.»
«Ha az árulásból nagyobb haszon van, mint a hűségből, akkor az ember
áruló lesz; ha a hűségből van nagyobb haszon, akkor hű marad.»
«A természet az ökörnek szarvakat, a farkasnak fogakat, a nyúlnak gyors
lábakat adott az önvédelemre; az embernek adta a hazudást; – a hazudás
az emberre nézve szarvak, fog és láb, tehát természetes önvédelmi
eszköz.»
«A föld éppen úgy középpontja az egész világnak, mint a hogy minden
egyes ember középpontja az egész földnek. Minden ember azt hiheti, hogy
a többi ember csak azért van a világon, hogy ő körülötte forogjon, neki
világítson, őtet melegítse.»
Az ilyen hitágazatok megfoghatóvá teszik, hogy miért indult neki a
kedves Balduin olyan keservesen az eretnekek kiirtásának.
Hogy Odoardo nem hagyta magát a kiirtandók közé vegyülni, hanem ő maga
is segített azokat pusztítani, az megint csak azt bizonyítja, hogy
nagyon jól felfogta saját szektájának a tanait.
És a hajó mégsem sűlyedt el, mely Róbertet Odoardóval együtt szállítá
túl a tengeren, pedig egy mostoha átka fújt a vitorlákba bele.
A hajóhad megérkezett Galicia partjaihoz, s Róbert elérte, hogy a szép
ország földjére léphetett, a hova vágyott.
A mostoha meséi nem csalták meg. Paradicsom volt az, a hova lépett,
annyival különb még a paradicsomnál is, hogy itt már ellenség is volt, a
kivel verekedni lehetett. Mint tudjuk, az emberi élvezetnek _ez_ a neme
Káinnak és Ábelnek csak a paradicsom sánczain kívül engedtetett meg.
Az ellenség ugyan nem volt olyan oroszlánfejű és lólábú, a hogy azt
Roëne mesélte, hanem a szívében volt valami az oroszlánból, s a paripái
versenyt futottak a széllel.
Róbertnek nagy gyönyört adott a harcz. Tizenhét éves ifjú volt; ha
belekeveredett a csatába, nem nézte, ha maga marad-e száz ellenséges
harczos közepett: addig vágott maga körül, míg tisztára seperte maga
körül a tért.
Az ilyen hős tettekért dicsérni szokta őt Odoardo nagyon s újabbakra
buzdítá. Eszébe juttatá mostohája meséit a hős frank lovagokról, kik
egyedül harczoltak hadseregek ellen. Azt bizony Róbert is megtette
elégszer. Nem fogott rajta a mór kelevéz, bár a mostoha sóhajai
egyengették az útját.
Lassankint bekergette a mórokat kerített városaikba, Al-Bohágen nem bírt
előle megvédeni sem mezőt, sem hegyet; maga is bezárkózott Compostella
kapui mögé.
Róbertnek hozzá kellett fogni a megszálláshoz. Az ostromszerek akkori
tökéletessége mellett ez hosszas mulatság volt. A változatos harczi zaj
mámora helyébe következett az unalmas, egyhangú kőfalvívás.
Róbertnek hosszú ideje maradt sátorából lenézni Compostella házfödelére
s találgatni, a sok veres torony közül vajjon melyik lehet az, a hol a
kegyetlen mór kalifa fogva tartja a bűbájos királyleányt?
Sok apró csetepaté közben egyszer Odoardo egy compostellai mór vitézt
fogott el s odavivé azt Róbert elé.
Ő maga volt a tolmács Róbert és a fogoly között. Odoardo sokáig lakott
Spanyolországban, sokat élt a mór városokban; ismerős volt nyelvükkel,
sajátságaikkal, Roëne is ő tőle tanulta meséit.
Róbert azt kérdezé a mór fogolytól:
– Él-e még a királyleány, a szép fogoly Diana?
A fogoly felelt rá:
– Ha Isten úgy akarja, hogy éljen, tehát most is él. Ember meg nem ölte
őt.
– Nem engedett-e Al-Bohágen kényszerítésének, hogy nejévé legyen?
Odoardo tolmácsolá a mór feleletét:
– Sem Diana királyleány nem lett Al-Bohágen hitvesévé, sem Al-Bohágen
Diana királyleány férjévé; élnek külön mind a ketten.
Róbertnek ez nagyon kedves hírhallás volt. Még többet akart megtudni a
bűbájos Dianáról.
Odoardo aztán a mórt kivallatva, elmondá Róbertnek, hogy bizony egy kis
hiba történt mégis a dologban; mivelhogy tudniillik Al-Bohágen nem
boldogulván semmire a királyleánynyal, haragjában azt a boszút tette,
hogy a szép Dianának levágatta az orrát. A királyleány aztán felvette a
fátyolt s örök lemondást fogadva a világ gyönyöreiről, belépett Puerta
del Sol apáczái közé. S valóban nem is tehetett okosabbat egy
királyleány, a kinek nincsen orra.
Ez a hír aztán annyira elkedvetleníté Róbertet, hogy három nap ki sem
nézett a sátorából; s harmadnap kijött dühösen és azt mondta Odoardónak,
hogy ma megostromolja Compostella falait, s ha fele népe ott vesz is, de
ő levágja Al-Bohágennek az orrát.
Odoardo nevetett Róbert dühén.
– Gyönge boszúállás volna az tőled: orrt orrért; te vesztettél egy egész
szép leányt. Al-Bohágennek van egy szép leánya, a ki az elvesztettnél
százszorta szebb. Állj úgy boszút, hogy te is nyerj vele. Leányt
leányért.
Róbert kincseket igért a mór fogolynak, ha őt lopva bevezeti
Compostellába.
S azon éjjel Róbert és Odoardo eltüntek a flandriai táborból.
Egy szép leányért mit nem tesz egy tizenhét éves fiú!
A kalifa leányát Zibellának hívták.
Csak tizenöt éves volt még s már tudott mindent, a mit álmában nem tanul
meg senki.
Megcsalta apját első kedveséért, az elsőt a másodikért és a legutolsót a
népe vérét pazarló ellenségért, a szép idegen ifjúért.
Olcsó diadal volt az Róbertnek, de veszedelmes nyereség.
Zibella megnyittatá előtte a kalifa kertajtaját és meghallgatá heves
szavait és felelt neki épp oly hevesen. Azon a napon Róbert a kalifa
kéjlakában volt elrejtve.
Másnap este ismét találkozott Zibellával és elmondá neki, hogy őt nőül
akarja venni s azután fejedelemnővé teszi.
Harmadnap Odoardo megsúgá Zibellának, hogy Róbert csak azért lopózott
ide, hogy Compostella bejárását kitanulja, a mórokat itt megostromolja s
aztán a volt királyleányt vegye nőül.
Aznap este Zibella elárulta Al-Bohágennek, hogy kertje kéjlakában a
megszálló sereg vezére van elrejtve.
Harmincz jó mór vitéze bánta meg a kalifának ezt a fölfedezést. A
flandriai fejedelemfi úgy védte magát, mint egy oroszlán, míg kardja
kezébe nem szakadt; akkor elfogták.
Mikor a kalifa elé hurczolták, bámulva látta a mór király lábai előtt
ülni kedvesét, Zibellát, s a trón mellett állni tanácsosát, Odoardót.
A leány könnyelműen nevetett szemébe, Odoardo gúnyos megvetéssel.
– Lásd, – mondá a bilincsekbe vert királyfinak, – a törlüpineknek, kiket
apád kiirtatott, mégis igazuk van. Én azért maradtam meg közülök, hogy
ezt neked bebizonyítsam. Én adtam mostohádnak a tanácsot, hogy meséljen
előtted Galiciáról; te azzal jutalmaztad csalfaságát, hogy fiának
hagytad apai öröködet. Én hitettem el veled a királyleányról való mesét,
a ki nem volt soha. Én csaltalak ide a kelepczébe, hogy egy szép
pillangó szárnyával magadat fogasd meg. Én fosztottam meg seregedet
hadvezérétől, s az most fejetlenül tévedez ellensége földén. S íme most
te, szerelmes, bátor, erényes ifjú, meghalsz, kigúnyolva, elárulva,
szeretődtől kinevetve, anyádtól, öcsédtől kijátszva; – én pedig egy nagy
király trónja zsámolyán az első helyre lépek a te hulládon keresztül.
Látod-e már, hogy igaz hit a törlüpineké?
E szavakat flamand nyelven mondá Odoardo Róbertnek; az ifjú összeroskadt
alattuk. A mórok nem érték, mit beszélt, csak azt látták, hogy az ifjú,
ki még bilincseiben is hős volt, e szavakra elsápadt és megtört.
Ekkor Al-Bohágen inte, hogy mindenki távozzék el; csak a fogoly ifjú
marad vele egyedül.
– Ifjú vitéz, – szólt hozzá a mór kalifa, – te eljöttél messze földről,
hogy egy országot meghódíts, melyről teneked azt mondták, hogy én
rosszul bánok vele. Te ostrom alá vetted városomat, te beszöktél
palotámba s el akartad rabolni leányomat, meg akartál ölni engemet és
népemet kiirtani innen. Én ezt tudom, mert tanácsosod elmondá előttem.
Te kegyetlen csapásokat osztál, midőn megleptünk, sok jó vitézemet
halottá tetted, a kiknek vérét úgy siratom, mint gyermekeimét; most
kezemben vagy és bizony senki sem fog engem kegyetlennek mondani, ha én
téged irgalom nélkül megöletlek. De ha én téged megöletlek, mint
ellenséget, ki arra méltó, akkor az igazságtalanok diadalmaskodnak.
Akkor kaczagni fog rossz mostohád, álnok tanácsosod, hűtlen szeretőd,
hogy úgy hittél szavuknak, és mindenki, a ki rajtad kaczag, azt fogja
mondani kaczagás közben: Nincs Allahnak szeme, hogy lásson, keze, hogy
igazságot tegyen. És ezt nem szabad mondani senkinek. Allah lát és Allah
igazságot tesz, akkor is, mikor az emberek azt mondják: Isten sem teheti
ezt már. Hogy Allah nevét meg ne gyalázza ekként senki, én már tettem
felőle.
Azzal leoldá az ifjú kezéről a lánczokat, megfogta kezét s egy titkos
ajtón át levezeté magával egy csigalépcsőn, mely a bástyák alatti
kapuhoz juttatott alá. Ott két néma szerecsen várt reá, az egyik egy
felnyergelt paripát, a másik egy bársonynyal bevont rézszekrényt
tartott.
– Most szabad az útad elhagyott táborodig, – szólt a kalifa Róberthez. –
Eredj vissza. Mikor sátorodba érsz, nyisd fel e szekrényt a benne levő
kulcscsal és midőn felnyitottad, mondjad azt, hogy: «Az Isten igaz!» És
azután folytasd az igazságtevést magad. Béke veled.
Róbert vágtatva tért vissza táborába. Midőn kinyitá a szekrényt, két
levágott fejet talált benne: Zibelláét és Odoardóét.
A pogány mór nem engedhette, hogy valaki megcsúfolja Allah-t, ha saját
vére volt is.
Róbert pedig úgy tett, a hogy a kalifa mondá: folytatta az
igazságtevést.
Hazament seregével Flandriába, ott mostohája ellenséges haddal fogadta
és elűzte.
Róbert Frisehonba menekült; ott özvegy és ifjú volt a királyné: Szász
Gertrud. Róbert új főkötőt hozott az özvegynek, Gertrud új koronát a
trónfosztottnak.
Roëne itt sem hagyott neki nyugtot; a mint fia, Balduin annyira megnőtt,
hogy megülhette a csatamént, megindult vele Frisehon ellen, mostoha fiát
elűzni trónjáról.
A csatában aztán elesett Balduin, s Roëne fia halálhírére megfojtotta
magát palástja zsinórjával.
Így szállt vissza a mostoha meséi miatt elvesztett örökség Róbertre.
És a törlüpineknek mégsem lett igazuk.