«Túl a tengeren, ott, a hová a nap lenyugszik, van egy sziget-ország,
tengerrel körülövezve.
A nap mindannyiszor oda tér meg, a mikor minket elhagy.
Ott nem ismerik a telet, a ködös eget, a csillagtalan éjszakát; ott
tavasz van mindig, derült ég, meleg nap; a szellő balzsamillatot hord
széjjel.
Ott a mezők mindig zöldek, s a bárányok gyapjú helyett selymet hordanak,
minőből a királyok palástja készül.
Az erdők lombja soha le nem hull ott, hanem tarkállik tavaszszal piros
virággal, őszszel piros gyümölcscsel.
A szőlő felkúszik a pálmafára s aranyszín fürtökkel fedi be hajladozó
derekát, melynek koronáját aláhúzzák emberfő nagyságú diók.
A patakok medrében aranypor csillámlik, s a kagylók héjából igazgyöngy
pereg ki, a pillangók szárnya szivárványnyal játszik, a madarak tolla
eleven drágakő.
Sok égi madár is oly szelíd ott, mint másutt a házi galamb, az emberhez
leszáll, ablakában énekel, álmait édesíti dalával, fészkét odarakja
eresze alá.
A fenevad, a párducz, az oroszlán játszani hagy magával, csak szépsége
és ereje van meg, de haragja nincsen; s a házi állatok oly okosak, mint
másutt az ember.
Vannak madarak, a mik mézet gyűjtenek gazdáik számára, mint a méhek s
más madarak, a mik parancsszóra vadászni járnak, vagy halakat fognak,
mélyen a vízbe alábukva, miket gazdáiknak hordanak haza.
És paripák, miknek szárnyaik vannak, inkább a légben járnak, mint a
földön s a vízben úgy úsznak, mint a delphinek…»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Róbert egy évig mindig a csodaszép országgal álmodott, melynek
tüneményes virágairól, állatairól annyi szép regét tudott neki mondani a
gyöngéd mostoha, a hű Roëne.
És azután Flandriát sokkal kevésbbé találta szépnek, melynek, az igaz,
hogy nem volt akkor egyebe fenyőerdeinél és mocsarainál és egyéb
gyümölcse a grófi kertben ápolt vaczkornál és berkenyénél, a lovai éppen
nem voltak arravalók, hogy úszszanak, mint a delphinek, vagy repüljenek,
mint a madár.