egyébként is elég fontos személyiség, mig a veszedelem tartott.
A deputáczió Kárpics városbiró urammal egyetértve kidoboltatta a
városban, hogy a kinek a deputácziónál valami kérni vagy keresnivalója
van: jelentse Vak Palinak, ő majd a deputáczió elé terjeszti. Tudatták
ezt a papokkal, doktorokkal, sirásókkal, halotthordókkal és
koporsógyártó ácsokkal és asztalosokkal is. Igy lett Vak Pali porkoláb a
deputácziónak bejelentő és iktató hivatala s egyuttal irodája,
kanczelláriája. De egyuttal kiadóhivatala is s mindenféle
segédszemélyzete. A végzéseket, itéleteket, határozatokat, döntéseket ő
vitte hirül mindennemü félnek és hatóságnak s mindenféle belső-külső
embernek, iparosnak és munkásnak, a kinek csak a betegség, halálozás és
temetés körül a legkisebb tennivalója is volt.
Igy látják hát megfejtve nyájas olvasóim, miért nem vezetett a
deputáczió semmiféle irka-firkát. Nem volt erre szükség. Vak Pali volt
minden segédeszköz. Nemes ember, régi magyar ember egyébként is utál
minden hivatalos irka-firkát.
Hát a papokkal hogy voltunk?
Elég türhető módon.
Szerencsére Pápán nincs hetvenhétféle felekezet. Katholikusok,
kálvinisták, lutheránusok, zsidók.
A zsidókról nem szól az irás. Mindig volt legalább négy vagy öt rabbijuk
rendes szolgálatban s legalább huszonöt tartalékban. Ma is sok van, hát
még hajdanában! Ha hát betegnek, öregnek, haldoklónak rabbira volt
szüksége: akadt elég.
De nem is igen volt szüksége.
Emlitettem már, hogy a Czincza-patak valahonnan oda tévedt a tobakok,
szattyánkészitők, keztyübőrgyártók utczájába. Ennek a pataknak már a
kezdetén is rettenetes szaga van. Ha esőre áll az idő: a Büdösközön
ájuldozás nélkül nem lehet átmenni. Mennyi illatot szed ez magába, mire
a tobakokhoz ér. Pedig csak itt lesz még igazi illatárrá. A sok szemét
és udvarbeli piszok, a sok rothadó bőrczafat itt tölti meg árkát, itt
fertőzteti meg mindenféle erjedéssel, itt fösti meg még szinét is s
péppé, kocsonyává alakitja át itt még a csörgedező patakvizet is. Itt
azután olyan világ támad, a melyben az a nyomorult kolerabaczillus meg
nem élhet.
Ez a baczillus veszedelmes fenevad. De csak amolyan apró fenevad, mint a
hörcsög, patkány, görény, menyétasszony. Mi ez? Ott a tobakos közökön
tenyésznek az igazi baczillus fenevadak, a hétszarvuak, a leviathánok és
behemótok, a baczillustigrisek és oroszlánok, a vizi és szárazi
szörnyetegek, a kik Androméda eleven husára számitgatnak. Ide merje csak
a lábát betenni az az ázsiai rongyos kolerabaczillus! Halálnak halálával
pusztul el, de nyomban. Hindosztánon és Beludzsisztánon átjöhet, Káspi
tenger, Kaukázus nem állja utját, a Fekete tengert és a Kárpátokat
legyőzheti, de a pápai Irhás közökön rá nézve vége a világnak.
Az Irhás közökben rettenetes sok és rettenetes szegény zsidó lakott. Még
az én időmben is. Most miként áll a dolog, nem tudom. Annyi volt ott az
asszony és gyerek, mint a homokszem. De az egész veszedelmes idő alatt a
haja szála se görbült ott meg senkinek. Olyan egészséges maradt ott a
népség, mint a makk.
Észrevették ezt hamarosan a vagyonosabb zsidók is, a szatócsok,
boltosok, házalók, faluzók, kereskedők, a kik beljebb laktak a városban,
a nagy piaczon, a Kollégium-utczán s a többi zsidó utczákban. S szégyen
ide, szégyen oda: kiköltöztek a tobakosokhoz s ha máshol nem volt
helyük, ott tanyáztak a gádorokban, folyosókon, szuette padlásokon.
Mintha sejtették volna, hogy a napkeleti ázsiai baczillust mind
fölfalja, mind elpusztitja a mi jó bakonyi baczillusunk. Nem is történt
nagy bajuk a belső zsidóknak se.
A lutheránusok is megvoltak békességgel. Nem voltak sokan, annak is fele
német s nagy része vagyonos. Volt lelkes papjuk is, a ki el tudta őket
látni vigasztalással, innenső és tulsó világi reményekkel s tisztes
temetési kisérettel.
Egészen jól megvoltak a római katholikusok. Volt azoknak annyi papjuk,
barátjuk és káplánjuk, templomuk és kápolnájuk, a mennyi csak kellett. A
jó pápista népség ugy is jámbor, türelmes, istenfélő, áhitatos s elég
biztosságban érzi magát a tulvilági jövendőkre nézve.
Másként állt a dolog a kálvinistáknál. Ezek népe már tiszta magyar,
nyakas, okoskodó, maga eszén járó, szókimondó. Azt hiszi, szerződése van
a jó uristennel, a melyet illendő megtartani mind a két félnek. Bele is
néz olykor, vajjon a szerződés valamelyik pontját nem mulasztotta-e el,
nem sértette-e meg? S vajjon szerződő ellenfele is hiven tartja-e a
kötést? S ha azután valami hibát vesz észre: kereken megmondja papjának,
kurátorának, presbitereinek, dékánjának. Azt hiszi, ezek a jó uristen
tiszttartói, ispánjai, hajdui. S ha hiba van, bizonyára nem az uraság
követi azt el, hanem tisztsége, cselédsége.
Tóth Ferencz volt a kálvinisták főpapja. Püspök, tudós, jeles
történetiró, nagy szónok s bizony nem fiatal ember. Volt ugyan egy
káplánja, de nem is több s magának se ideje, se ereje ahhoz, hogy a
betegeket látogassa, a halottakat kikisérje s a temetőben elbucsuztassa.
Ebből aztán éretlenségek támadtak. Különösen a sirásóknak,
halotthordóknak járt el a szájuk mosdatlanul. Még a kórságkergető
deputácziónak is bele kellett szólnia a dologba. A szentegyházat s annak
nagy tiszteletben álló főpásztorát nem hagyhatta.
Egész világ tudja, milyen népség a sirásó. Ha másunnan nem tudná,
megirta azt már Shakespeare a maga »Hamlet« czimü hires munkájában. Ott
is össze-visszafecsegnek a sirásók s felszinre hordanak mindenféle
bolondságot. De azok a sirásók dánusok vagy ángliusok s akkor is, a
mikor sirt ásnak, inkább bölcselkednek, semmint a világ kenetlen
tengelyének nyikorgása hallatszanék kemény szavaikból.
Más a magyar ember. Vajjon, ha a hires angol költő Piti Ferkó és Kalaba
János s társaik beszélgetését hallotta volna ott a Pordán melletti pápai
temetőben: vajjon Hamlet királyfi esetéről milyen könyvet tudott volna
irni?
Nagy betyár volt az a sirásó, az a Piti Ferkó obsitos katona. Egyszer a
temetés bevégzése után, a mikor már a halottas közönség eltávozott,
leültek a sirhalmokra Piti, Kalaba és társaik. Odavetődött hozzájuk Vak
Pali is, a porkoláb, hogy hirt fogjon s azt a deputácziónak hivatalosan
bejelentse. Elővették a tarisznyát, előszedték a kenyeret, száraz
kolbászt és csutorát. Pihentek, falatoztak, iddogáltak s azalatt mohón
harapdálta Kabala lova is a kövér, buja temetői gyepet, csak ugy
harsogott.
Beszélgettek. Előjött a szó arról is, miért nem gyóntatják meg a
kálvinistáknál is a haldoklókat épen ugy, mint a pápista atyafiaknál. S
beszélgetés közben csak kitör ám Piti Ferkóból ez a verses mondás:
Ösztövér a mi vallásunk,
Mert ha eljön meghalásunk,
Se papunk nincs, se gyónásunk,
Készen van elkárhozásunk.
Vak Pali, a porkoláb, csak hallgatta ezt a mondást. Azt is látta és
hallotta, a mint a hallgatók nagyot röhögtek s az istentelen rigmust még
egyszer elmondatták, Pitinek utána is mondták s valamennyien könyv
nélkül megtanulták.
A jókedvü Kalaba János se akart hitványabb ember lenni Piti Ferkónál. Ő
is ki akart valami rigmust találni.
Tóth Ferencz püspökről jött elő a szó. Tudni kell, hogy a kálvinista
papnak, még a püspöknek is, a lakáson és készpénzfizetésen s jövedelmen
kivül van még tiszti ellátásul földje, gazdasága is. A jámbor lelkész,
mint gondos ember s jó gazda, vetéskor, burgonya- és kukoricza-rakáskor
bizony gyakran kimegy a földre szellőzni s munkásait és a munkát nézni.
Ezt szokta cselekedni Tóth Ferencz püspök is. S tudni kell azt is, hogy
a köznép amolyan vallási népköltészettel a temetőt isten veteményes
kertjének is szokta néha nevezni.
Arról volt szó épen, hogy a püspök miért nem szokott temetéskor a
temetőbe járni. S előáll Kalaba János s e vakmerő, kárhozatos szavakat
ejti ki:
– Ha kukoriczát rakunk a Főtisztelendő úrnak, mindig ott van velünk a
mezőn, hány szem kukoriczát teszünk egy kapavágáslikba; – most pedig, a
mikor istennek veteményes kertjét miveljük, ássuk és ültetjük, most nem
törődik velünk.
Borzasztó lélekháboruság rejtőzik e szavak mögött. Nem is a jó lélek,
hanem az ártalmas duhajság adta e szavakat Kalaba szennyes ajkaira.
Vak Pali eleget hallott, látott erre a napra Reggel másnap megjelentette
az egészet a deputácziónak, el nem hallgatott semmit. De ez kötelessége
is volt.
Némely vidéken, kivált a felső részekben, a tótok közt balgatag hirek és
gondolatok vertek gyökeret az éretlen nép apró eszében. Azt hitték, a
nemes urak mérgezik meg a kutakat, vizeket, forrásokat: azért hull a
nép, mint őszszel a légy. E miatt véres erőszakosságra vetemedtek s
néhány nemes urat kegyetlen sorsra juttattak. A vármegye alig tudta őket
példás szigorusággal békességre birni. Tudta azt a deputáczió is s azért
Vak Palinak meghagyta, hogy ha szót hall vagy jelet vesz észre, a mely
arra mutat, hogy az alja nép békétlenkedik az urak ellen s az egyházi és
világi előljáróság ellen: ezt mulhatatlanul megjelentse.
Vak Pali hát hivatalos kötelességet végzett. Hiszen porkoláb volt.
Rögtön beidézte s nyomban szemre birta a deputáczió Piti Ferkót is,
Kalaba Jánost is. Piti a temetőben volt, nem jöhetett, Kalaba megjelent.
Szokott módja szerint bátran megállott a nemes urak előtt. Lova,
talyigája az alatt ott várt künn az utczán.
Különösen Szép Ábrahám kezdte korholni, szidni, kárhoztatni Kalabát
keményen.
– Nem ilyen ember való halotthordónak, mint te.
– Hát kérem szépen, tessék csak megmondani, milyen ember?
– Jámbor, istenfélő, kegyes ember.
– Én pedig a mondó vagyok, megkövetem szépen a nemzetes urat, hogy a
dögöt eltakaritani hollómadár kell, nem kanári, a halottakat kihordani
pedig én kellek, nem a veszprémi kanonok. Tessék csak a kanonok urakkal
tenni kisérletet.
A deputáczió nagyot nevetett. Maga Szép Ábrahám is utóbb a hasát fogta
nevettében. A gézenguz Kalabának igaza volt.
Érdemes ember lett utóbb ez a Kalaba. Akkor, a mikor egy ember egyszerre
halt meg mind a két városban.
Különös az eset, el kell mondanom apróra.
A Büdösközön a fahid kellő közepén halt meg a szegény ember. A fahid a
Czincza fölött van. A Czincza árka fél öl széles, az árok közepe a
határvonal a két város között. A szegény halott köldöke épen az árok
közepére esett, feje Pápa városban, lába a Polgár városban. Melyik
városban esett hát halála? A kérdés fontos, mert ha Pápa városában halt
meg, temetési költsége ennek a nyakába esik; ha pedig Polgár városban
halt meg: a temetési költséget viselje ez.
A két város előljárósága kegyetlenül összeveszett a kérdésen. Nem épen a
költség miatt. Öt-hat forint nem a világ. Hanem azon veszett össze,
kinek legyen igaza? Istentelen bizonykodásba merült a két előljáróság.
És sehogy se akart a bizonykodás véget érni. A halottat pedig el kellett
temetni, ő se akart várni, Kalaba pedig addig ki nem vihette a temetőbe,
mig engedelmet és utasitást nem kapott rá.
Elő a szakértőkkel. Mondják meg az orvosok, sebészmesterek, felcserek és
borbélyok, melyik városban történt a halál? A kérdések világosak.
Egyszerre hal-e meg az egész ember, mint a fűszál, a kit levágott a
kaszás ember? Vagy darabonkint hal meg, mint az öreg fa az erdőn, a
melynek először az egyik ága szárad el, azután a másik, utoljára
valamennyi?
Ha darabonként hal meg az ember: melyik darabja él tovább? Az-e, a
melyiken a feje van, vagy az-e, a melyiken a lába van?
Nehéz ez a kérdés. Mert ámbár Zsoldos főfizikus urunk érthetőleg
megmagyarázta, hogy a halál akkor következik be, a mikor a sziv megszünt
dobogni, a sziv pedig akkor áll meg, a mikor az agyvelőben levő ideg
gyökerei örökre megbénultak: ennélfogva a fej és a szív egyszerre hagyja
félben az élet munkáját: – mindamellett a bölcs fejtegetés sehogy se
idézett elő általános megnyugvást, sőt nagyon is sulyos ellenvetésekkel
találkozott.
Ime, a pulykának baltával vágják le a fejét, a feje rögtön meghal, de a
pulyka tovább ugrál s a mig ugrál és vonaglik: mindaddig bizonyosan él.
Pedig hát a sziv és agy között már semmi összeköttetés. E szerint hát
Pápa várost terhelné a költség, mert a halottnak köldöke volt a két
város határa vonalán, a szive hát Pápa városban szünt meg dobogni.
Ezt a szakértői véleményt is alaposan agyonbirálta Szarka borbély uram.
S hivatkozott a gyik farkára, a mely igaz tanubizonyság.
Ime, levágjuk a gyik farkát. A gyikot eltapossuk, agya és szive tehát
örökre meghalt. Ámde a farka mégis mozog, mégis él napnyugtáig. Minthogy
pedig a halott lába Polgár városban feküdt: ennek kellett tovább élni s
igy a temetési költséget viselje Polgár város. Ezt bizonyitja a gyik
farka.
Éktelen zsivaj támadt a szakértői fejtegetésekre. Addig csak értették
valahogy a dolgot, de a mikor a szakértők már világosan megmagyarázták:
attól kezdve megbolondult minden ember. Ki nevetett, ki káromkodott, ki
meg tovább vitatkozott.
A másik szobában ácsorgott Kalaba János, várta az utasitást. Hallotta a
csunya zajongást, de a szavakat nem értette. Egyszer csak benyitott az
ajtón.
Az elnök rárivall:
– Mit akarsz?
– Megkövetem a tens nemes vármegyét, a talyigás lovamat már etetni
kellene, meddig várjak még?
– A mig a kérdést el nem döntjük.
– Miről van hát az a kérdés?
– Arról, melyik város fizesse a költséget?
Kalaba János megsodorintotta azt a bajuszát, a melyik fölfelé állt.
– Egyik se, tens nemes uraim! Az én szülővárosom e miatt össze ne
vesszen! Én viselem a költséget magam. Kilenczszáz halottat hordtam már
ki a temetőbe, megemberelt a város érte jó fizetéssel, megteszem
ráadásul.
Igy lett békesség. Még meg is vivátozták érte jó Kalaba Jánost, a
halotthordó talyigást.
* * *
Ime, ezekből a történetekből állitotta össze adázteveli id. Osváld
Dániel az ő vigszinművének vidám meséjét. El is kergette vele Pápa
vidékéről azt a csuf kórságot.
„SZÁLLOK AZ URNAK.“
(Hol alkalmazzák e szót: szállok az úrnak? – A „száll“ szónak
gazdagsága. – A megszállitás. – A végh-koppáni alpasa megszállitó
levele. – A szállások.)
Tóth Bélának kedve volt ahoz, hogy a magyar szólásmondásokat gyüjtse,
magyarázza, fejtegesse, eredetüket és tartalmukat kideritse. Rábukkant e
szólásra is: szállok az úrnak. S irt erről a Pesti Hirlapban egy-két év
előtt hosszabb czikket.
Véleményem szerint e mondás természetét, eredetét s valódi értelmét nem
találta meg, pedig hatalmas olvasottsággal s nagy szivóssággal böngészte
össze több nemzet irodalmából a rokon fogalmakat s a megközelitő
szólásokat. Munkája nem járt sikerrel. A sikertelenség főoka, ugy
véltem, abban állt, hogy azt hitte, a szólás alapfogalmát idegen
nemzettől tanultuk.
Fölkerestem, meglátogattam. Abonyi-utczai lakásán kedves órát töltöttünk
el. Elmondtam neki, mi az én véleményem. Gyökeres magyar szólás az. Be
is bizonyitottam. Megörült neki s megigérte, hogy ujra ir a kérdésről s
felhasználja az én adataimat. Azóta nem vettem észre, hogy irt volna; –
elmondom hát magam, a mit erről tudok.
Mindenki tudja, magyar emberek lakomáján a felköszöntőhöz tartozik ez a
szólás.
Föláll az asztal mellett a felköszöntő, poharát kezébe veszi, körülnéz s
az egyik asztaltárshoz oda fordul e szóval:
– Uram, uram, Kerekes Mihály uram, szállok az úrnak!
Kerekes Mihály nyomban feláll s ezt feleli:
– Állok elébe!
S azután állva marad, mig a felköszöntés tart.
Ezzel az ünnepséggel kell kezdődni a magyar felköszöntésnek. Igy van ez
ma is még a Bakony és Kemenesalja vidékein. Igy van a felső Tiszánál is
és sokfelé az országban. Igy kellene lenni mindenütt.
Ettől azonban eltérnek már egyben-másban. Eltérnek a fővárosban is.
Szállok az úrnak.
Ez ősi szólás eredeti értelmét elfeledték már, a mai nemzedék nem is
igen tudja.
Szállok!
Mit jelent ez? Miért mondom éppen ezt: szállok? Hiszen Kerekes Mihály
uramhoz nem szállok én, mikor felköszöntő szómmal hozzá fordulok, hanem
ő hozzá csak szólok.
Igy okoskodnak sokan s azért a kezdő szólás most már rendesen igy
hangzik:
– Uram, uram, Kerekes Mihály uram, szólok az úrnak!
A szólásnak helyes értelme van s bizonyára megmaradhatna igy is. De nem
ez az igazi, nem ez a történeti, nem ez az ősi szólás-mondás.
Nagyobb hiba is van a mai divatban.
Még igen sokan tudják, hogy nem a szólok, hanem a szállok igével kell
kezdeni a mondást. Az öregek épen nem feledték még el s hallják és
követik őket a fiatalok.
De ha »szállok«, miért jön ez után ez a szó: »úrnak«? Ki a manó érti
ezt? Szállni csak valakihez lehet, nem pedig valakinek. Ha az ember
bemegy a városba, nyilván vagy Kemény Péterhez száll, vagy a
Zöldfa-szállóba. Sehogy se mondja, nem is mondhatja, hogy Kemény
Péternek száll, vagy a Zöldfa-vendéglőnek száll. Nagyot néznének rá, ki
is nevetnék érte.
Ez alapos okoskodás azután oda vitte a felköszöntő urakat, hogy igy
kezdjék a mondást:
– Uram, uram, Kerekes Mihály uram, szállok az úrhoz!
Ez is okos beszéd. Meg is maradhatna a szokások közt. Jelképes beszédnek
elég költői is. Ahogy az utas megpihen a szállón: ugy akar a felköszöntő
megpihenni annak lelkén, a kihez szavát intézi. Ezt jelentené ez a szó:
szállok az úrhoz!
De azért ez se igazi szó, ez se a történeti, ez se az ősi. Az igazi szó
bizony csak igy hangzik: szállok az úrnak.
Ezt a szavát: »száll« a magyar elme ezerféle módon, sok értelemben, sok
irányban használja. A magyar nyelv szavai közt a legszebb. Csaknem oly
szép, mint a »világ« szó; – csaknem oly gazdag, mint a »szer« szó.
Csak néhány példát emlitek.
Száll a madár. Száll a dal faluról-falura, szájról-szájra. A
szentgyörgyi birtok rám száll. Az ősi örökség leányágra száll. Szegény
betegünk sirba szállt. Dávid szembe száll Góliáthtal. A kálvinisták
zsoltáros éneke azt mondja: Ne szállj perbe én velem. A sereg Komárom
alá száll. Álom száll a szememre. A vitéznek lábába szállt a bátorsága.
Egyházi intés: szállj magadba. A Tisza mellett a napnyugtát
napszállatnak nevezik. Szálló annyi, mint vendégfogadó. Szállás alatt
értünk éjjeli-nappali pihenő tanyát, sok népes pusztát. Igy neveznek az
országban sok falut és várost is. A jó Gvadányi azt irja: Szállottam egy
paraszt gazdára. Most igy mondanók: paraszt gazdához vagy paraszt
gazdánál szálltam. Másik birtokára száll.
Hát még a sok összetétel.
Megszáll. Azt is jelenti: megtelepedik. Azt is: elfoglal.
Megszálltuk Boszniát.
Leszáll. Például a madár, a sáskasereg, a köd, a nap, a hőfok, a
léggömb, stb.
Elszáll. A madár és sok mindenféle.
Kiszáll. A biróság végrehajtás, szemle, becslés, visszahelyezést, stb.
végett vidékre megy. Kiszáll a kocsiból, hajóból.
Felszáll. Ellentéte a leszáll igének s épen ugy használják, mint ezt.
Átszáll. Alászáll. Mindegyik szót sok irányban sok értelemben
használjuk.
Hát még a sok szállit ige! Szállit, elszállit, megszállit, leszállit,
fölszállit, beszállit, kiszállit, átszállit s a többi. Mennyi fogalmat,
mennyi gondolatot, mennyi mozgást, mennyi életet jelez a magyar elme e
szavakkal.
Megszállitás: jogi műszó. Jó öreg Corpus Jurisunkban sok helyütt
előfordul. Természetesen a régi multban latin nyelven, hetvenöt év óta
magyar nyelven is. Latinul őseink szerint: impopulatio. E latin szó
magyarul azt jelentené: benépesités, betelepités, urbéresités. Oly
fogalmak ezek, melyek a régi nemesi világban nagy dolgok voltak, de
melyek a mai társadalmi életből már nagy részben kivesztek.
A megszállitás hajdan beszállásolást is jelentett. Gróf Bercsényi Miklós
azt irja egyik levelében: Károli uram megszállitván hadait Mocsonokon,
megindultam Sopron felé. De a szó hadi élettől eltekintve birtokjogi
műszó volt.
A földes úrnak volt például nagy uradalmi birtoka, nagy néptelen
pusztája, de jobbágya, zsöllérje, cselédje, szolgáló embere és pénze,
jövedelme kevés volt. Munkáskézre volt hát szüksége. Telkesiteni akarta
birtoka nagy részét, urbéresiteni akarta adómentes dülőit, kellettek
neki emberek.
Hol vegye őket? Miként szerezzen munkáskezet?
Két módot használtak erre.
Az egyik a hirdetés, körlevelek és küldött emberek élő szava utján. Ez
és ez a földes úr tudtul adja, hogy ez s ez birtokát telkesiteni,
benépesiteni, megszállitani s talán mondhatnók, megszállatni akarja.
Minden ép-kézláb szegény, de jóravaló munkás ember jöhet bátran, kap jó
földet és jó uraságot.
Igy tettek a magyar nemes urak s hódolt vidéken a török földesurak is, a
kiknek nagy része szintén jó magyarrá tudott lenni. Szép példát tudok
erről harmadfélszáz előtti időből. Kezemhez jutott jó török időknek jó
magyar körlevele, a mely igy szól:
– Én az Hatalmas Török Császár Végh-Koppán várában lakozó Mahmud Zayn
alpasa adom tudtára minden röndbeli vitéz emberöknek, mind török
részről, mind magyar részről valóknak, minthogy én nekem vagyon két
pusztám: Felső-Orosztó és Alsó-Orosztó, valaki ezeket neköm megszállja,
adok neki három esztendőre való szabadságot, mig szegények megépülnek,
addig senkinek se fizessenek… mikor a három esztendő eltelne, akkor
adnak adót ugy, mint minden esztendőben harmincz forintot. Azt pedig
fogadom az én igaz Török Mahumeti hitemre és vitézi úri embörségemre,
hogy ezeknek az adóikat soha följebb nem teszem, sem az én maradékom, se
semmi nemzetségem; az mint én velük megalkudtam, azon szómban mögállok.
– Melynek nagyobb bizonyságának okáért Pöcsétömmel erősitöm mögh ez
levelet, hogy senki azt föl ne bonthassa. Voltak pedig bizonságok Török
részről, az kik előtt ezt irtam, ugy mint Amhát Oda basa előtt, Mahmud
Oda basa előtt, Abdi Ispája előtt, koppáni Mukta bég előtt, Csoháni
Ispája, Mahmud Ispája és koppáni Neser Ispája előtt. Költ Kanisa várában
Die 23. Januari. Anno 1658.
Ime, efféle urasági körlevél, melylyel hivják a szegény vitézeket
úrbéreseknek. Egy telekért való szolgálat évenkint harmincz forint.
Bizony nem sok ez – husz-harmincz hold földért, lakásért, kaszálóért,
legelőért, makkoltatásért s egyéb erdei haszonvételekért.
Igy alakultak az úrbéres községek, szállások, népes puszták. A köröző
levélre s a küldött emberek szavára sok telepedett jobbágy is elhagyta
rossz földjét vagy rossz uraságát s ment és elszegődött az uj urasághoz.
Neki szállott, akár török részről, akár magyar részről való volt az uj
uraság.
Most már közeledünk a megfejtéshez.
Nemcsak körlevél és küldött ember keritette a munkás embert. Voltak az
országban kalandozó, kóborló, hajléktalan, tüzhely nélkül való szegény
emberek is. Várukból kikergetett rongyos vitézek, németek és törökök
által feldult falvak menekülő lakosai, szökevény jobbágyok és zsöllérek,
a kik megunták kegyetlen uraságukat; vallásuk miatt üldözött ujhitüek, a
kik csapatonkint összeállva járták az utakat, bujdostak a mesgyéken,
határokon, szálldogáltak faluról-falura s kerestek urat és földet
maguknak, védőt, pártfogót asszonyaik, porontyaik számára.
Vadászgat az uraság az avaron s találkozik ily bujdosó csapattal. A
csapat előáll, leveszi süvegét s hosszu, kegyes és alázatos köszöntéssel
üdvözli az uraságot. Az uraság alig birja végét várni.
– No, kik vagytok, mit akartok, honnan vetődtetek ide?
Bátran felel a legokosabb.
– A vizen tulról jöttünk, szegény munkakereső népek vagyunk, szállást
akarunk.
Az uraság gondolkodik. Neki is jól esnék még husz-harmincz úrbéres.
– Kiszemöltetek-e már valami helyet? Kinek akartok megszállani?
– Ha emberségünk, becsületünk tetszik: szállunk az úrnak!
– Állok elébe!
Igy volt biz az. Ez volt a szokás, ez volt a szójárás. Igy települt, igy
jött létre a sok Szállás nevü népes hely Szabolcs, Tolna, Pozsony,
Nógrád, Nyitra, Borsod, Hont, Bihar vármegyékben.
Igy készült a sok helynév is. Szállásdomb, Szálláshely, Szállásolvár,
Szállásszék, Szállássziget. Sok helyen az uraság nevéhez ragad a szó.
Ferenczszállás, Fülöpszállás, Jakabszállás, Rákócziszállás. Vannak
szállások, a melyek a települők nyelve után kaptak nevet.
Székelyszállás, Tótszállás, Lengyelszállás.
Jászok, kis-kunok földje, Pest vármegye némely vidéke tele van
falvakkal, városokkal, melyek szállásokból keletkeztek. Árokszállás,
Kisszállás, Kisujszállás, Koczkaszállás, Mesterszállás, Szabadszállás,
Udvarszállás, Ujszállás és a többi.