Sándor-utczaiban vagy a Duna-partiban ülőhelye lehessen. Deáknak volt a
Sándor-utczaiban nyolcz évig. 1865-től 1873-ig. A Sándor-utczaiban még
ezentul huszonkilencz évig tanácskoztak a nemzet képviselői, de a
parlament elhatározta, hogy Deák helyére senki se ülhet az idők végeig.
Kivágatta az ülőhelyet s megsemmisitette. Csak az ülőhely előtámláját
tartotta fenn s erre ezüst lapot helyezett, a melybe Deák Ferencz nevét
bevésette.
Deák ülőhelyét azért semmisitették meg, mert egyszer oda Tisza Lajos ült
le, a miniszterelnök testvérje. Az ellenzék erre nagy zajt ütött.
– Ki onnan! El onnan! Hogy mer valaki Deák helyére ülni?
Nohát ne ülhessen oda senki.
Szegény Éber Nándor! Magas termetü agg ember volt már s az aggkori
elmegyöngeség tünetei mutatkoztak rajta. Le akart ülni Deák helyére s
nem vette észre, hogy ott nincs szék. Leesett a földre, csak a keze és
lába feje mozgott a levegőben, csak ezt látták a képviselők és karzatok.
Félrevezette az előtábla Deák ezüstbe vésett nevével.
Ez az előtábla ott hányódott a Duna-parti uj országház elnöki
szobájában. Gróf Apponyi elnöklete alatt ott láttam sarokba állitva. A
muzeumban volna helye a Deák-szobában.
Oda került-e? Oda kerül-e?
A BAKONY URA.
I.
(Mire való a svábnak tanulni? – A lókuti mester. – Nem tud geográfiát. –
Miért nem tanul? – A Csóthy fia nem szorult a geográfiára.)
A Bakony urának, jó Zámory Kálmánnak vannak adomái. Nem
könyvből-tanulta, nem mástól-hallotta adomák, nem is elmésségek, nem is
szójátékok, hanem igazi adomák. Hadd beszélek el néhányat.
Uradalma nagy volt a Bakonyban. S nem is a Bakony szélén északon vagy
délen, keleten vagy nyugaton, hanem a Bakony közepén. Ugy hivjuk ezt: az
öreg Bakony. Itt volt egyik kis kastélya Ó-Bányán s itt volt két telepes
községe, erdei pusztája. Az egyiknek neve Lókut, a másiknak neve
Pénzeskut. Sok kut nevü telep van a Bakonyban. Urkut, Gyertyánkut,
Hidegkut, Köveskut s több efféle.
Legnagyobb faluja volt Lókut. Szegény sváb lakosok a telepesek. Volt
népiskolájuk is, a hova játszani, legyet fogdosni s ábéabot tanulni
jártak a kis sváb gyerekek. Ha ugyan jártak és a mikor jártak. Hanem hát
nem igen jártak. Pedig volt állandó iskolamesterük is. Rendes lakása,
rendes fizetése volt a mesternek. Majd elbeszélem azt is, mekkora
fizetése. Bakony ura csak annyit engedett meg, hogy a mesternek lakása
legyen valamelyik zsöllér házában. De egyéb fizetést nem adott neki. Ha
az uraság bekukkant uradalmába, a mester ugyan mindig az ő asztalának
vendége volt, jól is lakhatott mindennap egész hétre, de egyébként
pénzt, ruhát, kijárót nem igen adott neki. Ha valami dologgal megbizta:
busás jutalmat adott a teljesitett munkáért, de az iskolamesteri
fizetésre nem adott semmit.
Jó oka volt rá, meg is mondta:
– Ilyen-olyan adta svábjai! Minek tanuljanak ezek a sváb kölykek? Ugyis
megesz bennünket a német! Csak lesz annyi esze annak a mesternek, hogy
csak annyit tanit, a mennyit fizetnek neki. Ha semmit se fizetnek,
semmit se tanit. Igy van ez jól.
Furcsa népoktatási elmélet, de nem is éppen bolondságos. Hiszen tizezer
esztendeig igen jól meg volt az emberiség a nélkül, hogy Lókuton jó
népiskola lett volna. Meg lesz ezentul is.
A lókuti mestert nem ismertem, mert csak hivatalosan irásból ismertem.
Az efféle ismeret nem ér semmit. Hanem hogy a Bakony urának kedvére való
ember lehetett, azt mégis megtudtam.
Boldogult Eötvös József báró volt valamikor az ország közoktatási
minisztere. Tele szentséges jóakarattal, nemes indulatokkal, de
haszontalan közoktatási elméletekkel.
Innen-onnan negyven esztendje lesz, a mikor miniszterré lett. Egyik első
dolga volt valami népoktatási egyesületet szervezni országszerte. Ránk
irt a vármegyére s közölte velünk terveit, a melyeket mi jóknak és
bölcseknek találtunk. Vármegye ura voltam magam is. Nyomban összeültünk,
tanácskoztunk s megszavaztuk a vármegyére az egyesületet.
A működési terv egyik része abból állt, hogy felosztottuk magunk közt a
vármegye falvait. Két-három falut adtunk egy-egy buzgó hazafinak.
Évenként látogassa meg ott néhányszor az iskolát, kérdezze ki a
tudományok állása felől a sok siheder parasztkölyket, nézze meg: rendben
van-e az iskola, milyen a szellőztetés, alkalmas lakása van-e a
tanitónak s a mit látott, hallott és tapasztalt, jelentse be a nemes
vármegyének. Papnak, kanonoknak több falut adtunk, mint világi embernek.
Papnak semmi dolga, járhatja falvait.
A Bakony egy részét, Bakony urának községeit, Pribék Istvánra osztottuk.
Ez a nagy és nemes férfiu meghalt azóta. Akkor czimzetes püspök volt és
veszprémi kanonok. Jobb szivet és nemesebb lelket nem hordott még föld a
hátán. Veszprémben ma is áldják emlékezetét.
Kiment Lókutra, egyenesen a mesterhez. A mester is katholikus s buzgó
férfiu. El lehet képzelni, mekkora s mily őszinte hódolattal fogadta a
kanonokot s a püspököt.
A püspök az ő emberszerető arczával és csendes szelid modorával intézi
százféle kérdését a mesterhez. A mester felel mindenre készségesen.
Egyik kérdés az volt.
– Hát geografiát tanit-e a mester ur?
– Csókolom a kezét én geografiát nem tanitok.
– Nem-e? Hát miért nem tanit?
– Azért nem tanitok geografiát, csókolom a kezét, mert én magam se
tudom, mi az a geografia.
– Ez már baj, mester ur. Hát miért nem tanulja meg a geografiát?
– Én geografiát tanuljak? Nem én. Már én azért a fizetésért, csókolom a
kezét, a melyet nekem adnak, geografiát nem tanulok.
– Ejh-ejh! Hát mi fizetést kap maga mester ur?
– Megmondom, csókolom a kezét. Én minden gyerek után, a ki följár az
iskolába, kapok egy huszast, egy mérő rozsot és fűteni egy hónalja
rőzsefát.
– Ez nem utolsó fizetés mester ur. És hány gyermek jár föl az iskolába?
– Hat, csókolom a kezét, hat. De öt a magamé.
– – – A lókuti iskolavizsgálat eredménye gyanánt ezt terjesztette
élőszóval a jólelkü püspök a vármegye közgyülése elé. Jelentését nagy
figyelemmel hallgattuk. Jelentését e szavakkal végezte:
– Ezek után nemes vármegye, magam is meggyőződtem, hogy ilyen fizetésért
nem érdemes geografiát tanulni!
Lett erre hangos derültség. Akkora kaczagás, hogy a több százados öreg
vármegyeház nagy palotájának boltozata ugyan be nem szakadt, de bizony
csaknem beszakadt.
Ékes jelentésben megirtuk ezt szórul-szóra a miniszternek. Ő is lásson
életében jó napot.
De megirtuk Bakony urának is. Nagyon tetszett neki. Rögtön nyargalt
Lókutra, magához rendelte a mestert s azért, hogy oly jól megfelelt a
püspöknek, a vármegyének és a kormánynak, adott neki elismerésül és
jutalmul egy malaczos disznót.
Ilyen uraság volt jó Zámory Kálmán.
A geografiával különben is furcsa lábon állnak a mi népeink. Még a jó
magyar is, nemcsak a ködös eszü sváb. Itt jut eszembe, hát csak elmondom
a lókuti adoma társát.
Pápai diák koromban Csóthy nevü fiu járt a kollégiumba. Jády József volt
az osztálytanár. Egyik napon a fiu nem tudta a leczkét s az osztálytanár
büntetésül nem eresztette haza ebédre. Ott fogta a karczerben.
Várják haza a fiut: nem jön. Elüti az óra a déli tizenkettőt, elmulik
egy óra is: a fiu nem jön.
A fiu édesapja, Csóthy Sándor, jómódu gazda, pápai földbirtokos, ott
lakik a felső városban. Megcsóválja a fejét, elballag a kollégiumhoz s
felkeresi Jády Józsefet, az osztálytanárt.
– Nagytiszteletü uram, a Pista fiam ma nem jött haza ebédre.
– Nem ám Csóthy uram, mert nem tudta a leczkét s itt fogtam büntetésül.
– No ezt ugyan jól tetszett cselekedni, de ha már nem vétenék szómmal,
tessék megmondani, mit nem tudott?
– Nem tudta a geografiát.
Nagyot néz Csóthy uram.
– A geografiát? Hüh, a ki áldója van! Az én fiam még azt se tudja?
Azután miféle tudomány az?
Jády József tanár módjára felel.
– A geográfia, Csóthy uram, szükséges és hasznos tudomány. Magyarul ugy
hivják, földrajz. Ebből tanuljuk meg, merre van Bécs városa, hol ered a
Duna, melyik Európa legmagasabb hegycsucsa, merre fekszik
Francziaország, mi van a tengereken túl nyugat felé, kelet felé, hol
fekszik például Patagónia s mennyi a lakossága?
– Tetszik most már érteni?
Csóthy uram megpödörte kissé huszáros bajuszát. Nem értett ő ebből
semmit, de azért valami kevéssé mosolygott is. Ezt felelte:
– Köszönöm nagytiszteletü uram a fölvilágositást s most már értem, mi az
a geografia. Tessék is azt a gyereket keményen fogni, hadd ragadjon rá
valami a tudományból. De már a geografia miatt még se tessék tőle az
ebédet elvonni. Megél az majd a maga örökségéből s a maga emberségéből
is. Minek annak tudni, hol fekszik Patagónia? Nem akarom én, hogy az én
fiam csavargó legyen!
– – – De bizony az osztálytanár nyomban haza is eresztette a
diákgyereket.
II.
(Zámory közebéden összekerül Haynauval. – Haynau gyalázza a magyart. –
Zámory hozzávágja a pezsgős üveget. – Zámoryt budapesti lakásából nem
tudják kistájgerolni. – Diamantot legyőzi. – Miként veszi a tehenet
Svájczban? – Perzsa sahnak nézik.)
Zámory Kálmán is, mint mondottam, a Bakony urai közé tartozott. Noha
otthona, ősi fészke Komárom vármegye volt; ott is a Csalóközben, a győri
Duna balpartján Nagy-Kesziben. Ott és vidékén szerepeltek a Zámoryak
mind századok óta. Hires, nagy birtoku jó nemes család. Egyik Zámorynak
házasságát Jókai is leirja a »Tengerszemü hölgy« czimü regényében, de
költött nevet ád neki.
Zámory Kálmánnak Veszprém vármegyei birtoka erdőség volt, hétezer
holdnyi jó szálas erdő. Lókut a falu neve, ott volt a kastély s az
uradalom központja. Tehát ő is a Bakony egyik ura volt.
Ki ne ismerte volna a fővárosban Zámory Kálmánt? Kossuth-kalapja,
gubanczos haja, bajusza és szakálla, fekete arcza és tüzes szeme feltünt
mindenkinek. A fekete atillát, magyar nadrágot és huszár csizmát le nem
tette, el nem hagyta soha.
Képviselő volt több országgyülésen át. Ott ült a balközépen Tisza Kálmán
mögött. Soha föl nem szólalt. Tősgyökeres magyar politikus még akkor is,
mikor Tiszát a kormánypárton követte. Kossuth rokona s elveinek hive. De
még mindig kurucz módra. A németről ugy beszélt, mint kétszáz év előtt
Szuhay Mátyás.
Kemény természetét még Haynauval, a hiénával szemben se tagadta meg.
Mikor Haynau minden életnek és halálnak és minden akasztófának ura volt
Magyarországon: 1850-ben egy pesti februári nyilvános vigalomban
összetalálkozott vele. Előre nem tudta, véletlenül jöttek össze,
elszökni előle nem akart. Nehogy félénknek gondolják. De azért se akart,
mert Kossuth fiait rejtegette bakonyi rengetegében, tehát kerülnie
kellett a feltünést, a szóbeszédet.
De az már mégis különös balsorsa volt, hogy az asztalnál közel kellett
ülnie Haynauhoz, csaknem szemközt vele. Ugy hogy a hiéna minden beszédét
meg kellett hallania.
Haynau, a mikor már kissé bepezsgőzött, elkezdte szidni, gunyolni és
ócsárolni a magyart. A szidásból, gunyból kijutott Kossuthnak is.
Zámory csak hallgatta, mig tudta, a beszédet. Azon tünődött: otthagyja-e
az asztalt, vagy a maga módja szerint rendreutasitsa Haynaut?
Nem sokáig tünődött. Jó magyar vére fejébe szállt. Szép barna nyulánk
deli termetü ifju volt. Felugrott, mint a villám s kezébe kapott egy
pezsgős üveget. S mennydörgő hangon oda kiáltott Haynauhoz:
– Az én fajomat az én fülem hallatára ne bántsd kutya német!
S a pezsgős üveget ugy odavágta Haynauhoz, hogy a népek gyilkosa majd
lefordult ülőhelyéről.
Azután belenyult oldalzsebébe, kivett egy maroknyi névjegyet s azt is
odavágta Haynau szeme közé. A névjegyek csak ugy röpködtek a közel levők
halálos rémületére. Nyomban megfordult, otthagyta az asztalt s ment haza
lakására.
Haynau is otthagyta a társaságot. Tisztjei kiséretében ő is eltávozott.
Boldogtalan Zámory! Nem adtak volna életéért egy fületlen pitykét.
Haynau élet és halál ura volt s ilyen sértést el nem türhet. Igy
vélekedtek az emberek.
Zámory pedig hazament nyugodtan, lefeküdt szépen, aludt jóizüen s másnap
várta Haynau segédeit vagy poroszlóit.
Nem jöttek se a segédek, se a poroszlók. Hanem az a hir terjedt el, hogy
Haynau azt mondta:
– Én sértettem meg, sajnálom. Nem is bántom érte. Az ilyen magyar embert
meg kell becsülni!
Ott lakott a Deák Ferencz-utczán valami Weisz B. Ferencz nevü hirneves
zsidó háziur házában az emeleten. Egyszer felhiv magához, látogassam
meg.
Megnézem képeit, butorait, szobáit. Állandó lakása volt ez, noha az
évnek nagy részét birtokain töltötte Komárom, Veszprém, Zala és
Sopron-vármegyékben s külföldi utazásban.
– Mit fizetsz ezért a lakásért?
– Háromezer forint évi bért.
– Hiszen félennyiért is szebb lakást kapnál.
– Tudom pajtás, nem is fizettem eleintén többet másfélezer forintnál, de
a háziur ki akar engem stájgerolni. Azt hiszi a vén bolond zsidó, hogy
engem ki tud stájgerolni!
Nem is tudta, inkább meghalt az öreg Weisz B. Ferencz nemsokára.
Valósággal a lakó stájgerolta ki a háziurat, mert utóbb a házát is
megvette. De ennek is története van.
A földszinti helyiségeket, udvart, pinczét valami Diamant nevü
bőrkereskedő birta bérben. Iszonyu halmazban hevert ott néha a nyers
bőr. A nyers bőrnek pedig az a természete, hogy ha különösen esőt érez,
igen erős, kiállhatatlan szaga van. Egykor a mint Zámory hazamegy, a
kapu alatt megüti a szag, majd eldül bele. Dühbe jön, siet a Diamanthoz,
a kit éppen ott talál az udvarban. Ráförmed.
– Diamant, ez a maga üzlete nagyon büdös; ezt a sok dögbőrt nem
türhetem, takaritsa el innen!
Diamant bölcs ember volt, szelid vidámsággal mosolyogva felelt.
– Nagyságos uram! A maga üzlete nekem jószagu, legyen az én üzletem is
Nagyságodnak jószagu. Épen ugy megfizetem én is a házbért, mint
Nagyságod.
Bakony ura elfordult és csak annyit mondott:
– No várj Diamant!
Rögtön futott az örökösökhöz, mesés áron megvette a házat, legalább
egy-kétszázezer koronával többet adott érte, mint a mennyit ért. S akkor
a házmesterrel magához kérette Diamantot.
– Mennyi bért fizet Diamant ur?
– Ötezer forintot nagyságos uram.
– Nos hát ezentul tizenötezer forint lesz a bér.
Diamant gondolkodni kezdett: ki ehetett ma Budapesten maszlagot? Zámory
félreértette Diamant tünődését.
– No Diamant ur, meg ne igérje ám azt az összeget, mert még azért se
adom oda az üzlethelyiségeket. Mert az üzlet nekem mégis rossz szagu!
Ilyen bolondságokat csinált Bakony ura.
Mérhetlen vagyona volt. Uradalmakban több mint tizenkétezer hold.
Ingóságban, készpénzben milliók. Ezeres bankjegyei oszlopszámra feküdtek
almáriumaiban. Még csak a takarékba se rakta millióit. Nem is volt rá
szükség. Se fia, se lánya nem maradt.
Hanem magyarságára büszke volt. Büszkeségét fentartotta, akármibe
került.
Szarvasmarhái mintaszerüek voltak komárom-vármegyei uradalmában. Arra
törekedett, hogy Európában neki legyenek legszebb marhái. E czélból
évenkint beutazta Svájczot s a legszebb állatot megszerezte.
Egyik ily utja alkalmával valami svájczi gazdától vett egy-két tehenet.
De estenden látott még egy tehenet, a mint hajtották haza az alpesi
legelőről. Nagy és szép és ragyogó, mintha az Olimpus legelőin nőtt
volna fel. A család kedvencze és büszkesége.
Odafordul a svájczihoz:
– Hogy ez a tehén, polgártárs?
– Ez a tehén nem eladó.
– Szamár vagy polgártárs. Nem azt kérdem én, eladó-e, vagy nem, hanem
azt kérdem, mi az ára?
Nagyot néz, nagyot gondol a svájczi.
– Nem adnám én ezt nyolczszáz forintért se.
Bakony ura nem szól többet, hanem elővesz egy ezres bankjegyet s oda
adja a gazdának.
– Vezesd a vasutállomásra!
Svájczi polgártársnak csak sok ija-fija van. Feleség, anyós, felnőtt
lányok és fiak és kis gyerekek. De ahány volt: mind elkezdett sivalkodni
s mind odafutott a tehénhez. Ki fülébe, ki farkába, ki tőgyébe
kapaszkodott, csókolták, simogatták a tehenet és sirtak, miként a
záporeső.
– Ezt a tehenet a világ minden kincseért se adjuk.
De beszélhettek, sivalkodhattak ők. Több esze volt a gazdának. Ő bizony
vezette a tehenet a vasut felé. Hiszen felét se érte a tehén annak a
pénznek.
A mikor oda érnek az állomásra, azt kérdi a svájczi:
– Hova viszed te ezt a tehenet?
– Hová vinném? Magyarországba!
– Huh! Messze van az Ázsiában. Sokat kell azért fizetni.
– Mi közöd ahhoz neked polgártárs?
– Hol van magyar úrnak annyi pénze?
– Hol-e? Gyere csak polgártárs!
Kérdi Bakony ura az állomás főnökét.
– Van-e rendelkezése alatt szalonkocsi?
– Van!
– No polgártárs, vezesd be a tehenedet a szalonkocsiba.
Kétezer forintot fizetett a szalónkocsiért, mert ujra kellett bélelni.
De azért a svájczinak megmutatta, hogy van pénze a magyar embernek is.
De bizony a svájczi polgártárs még akkor se hitte el. Hanem azt beszélte
otthon, hogy az ő teheneinek hirét elvitték már Perzsiába is, hogy
egyenesen a perzsa sah maga jött el hozzá, hogy tehenét maga személyesen
vigye Ázsiába. Nem merte a dolgot minisztereire bizni, mert azok
kicserélték volna s valami rongyos hollandi vagy inntháli tehenet vittek
volna haza az övé helyett.
Igaz is, hogy Bakony ura nagyon hasonlitott a perzsa császárhoz.
Arczának szine és mivolta s magyar ruhájának szabása, kelméje egészen a
császárra vallott. Fölösleges pénze pedig több volt, mint a császárnak.
Hétezer hold erdeje a nyakára korhadt. Még se vágta, még se állt be
fakereskedőnek, pedig az öreg Luczenbacher ügynökei örökké jártak a
nyakára.
Hiába.
Kérdezték tőle: de miért nem is vágatsz hát pajtás, hiszen a legjobb
szántóföldeid lehetnének?
– Nem én! Akadhatna gézenguz, a ki azt mondaná, hogy rászorultam a
fámra!
Milliói korhadtak el.
De adomái jóizüek. Idővel majd talán visszatérünk rájuk még egyszer.
III.
(Kossuth gyerekei eltünnek Pestről. – Boros Sándor elviszi őket a
Bakonyba. – Zámory birtokain a menedék. – Báró Splényi Béla. – Édes
anyja és testvérje Guyon Richardné. – Marton Antónia. – Amade grófnő. –
Kossuth gyerekeit elfogják. – Haynau meglátogatja a pozsonyi várban.)
Haynau keresztül törte Görgey hadseregét s közelgett Pest felé. Kossuth
Lajos, az ország kormányzója, a függetlenségi korszak miniszterei s az
országgyülés omladékai vonultak az Alföldre, a Tisza mellé, Arad,
Szeged, Világos vár felé. Ugy látszott, mintha elveszett volna minden.
Kossuth nem vihette magával családját a csaták viharába, a halálba, a
bujdosásba. A család Pesten maradt. Három apróság tartozott hozzá.
Ferencz, a ki hét éves mult, Tivadar, a ki öt éves volt és Vilma, a ki
még édesanyja kezén járt.
Egyik napon eltünt Pestről valamennyi.
– Hova tüntek el?
– Hova lettek Kossuth gyerekei?
Ez a kérdés volt Pesten minden magyar ajkán. Ajkán is, szivében is. De a
kérdésre nem tudott felelni biztosan senki.
Az 1849-ik év julius havának közepén tüntek el a Kossuth-gyerekek.
Egyik munkámban megemlékeztem egyik nagy és nemes bujdosónk hősi
életéről és gyászos haláláról. Fenséges alak volt életében, halálában.
Olyan életet és olyan halált csak a romantika nagy költői tudtak volna
valaha kigondolni. Csak a mi nemzetünk keserü végzete alkothat olyan
történetet, a milyen az övé volt.
Ez a bujdosó Boros Sándor volt, Győrmegyéből. A Kossuth-gyerekek
nagybátyja, Kossuth feleségének, Meszlényi Zsuzsannának unokatestvérje.
Az ő anyja is Kisfaludy-leány volt s Kossuthné anyja is. Gyönyörü két
testvérleány, szépségük hire sokáig élt a Duna és Rába völgyein. A nagy
költőnek, Kisfaludy Sándornak igen közeli vérrokonai, első
unokatestvérei. Ismerte is, szerette is őket a nagy költő.
A mikor egünk az ácsi nagy csata után beborult, nagyot gondolt s utra
kerekedett.
Azt gondolta: meg kell menteni, el kell rejteni a Kossuth-gyerekeket.
De hát hova rejteni? Van-e még olyan titkos menedék, van-e még oly
buvóhely az országban, a hol a német, a kém és az áruló Kossuth
gyerekeit ki ne kutatná? Még a föld alatt is! Pedig azok a gyerekek a
föld alá se mehetnek. Azoknak hősökké, bajnokokká, nemzetük megváltóivá
kell nőniök.
Boros Sándor talált menedéket. Ott a Bakony és annak száz meg százezer
holdnyi szálas erdeje. A Halyag, a Hárságy, a Kőröshegy, a Hajszabarna
rengetegeiben nem talál nyomot a német, a kém és az áruló.
Volt ott két jó rokon is. Vele is rokon s a Kossuth-családdal is.
A veszprém-győri ut az öreg Bakonyon megy keresztül. Erről az utról
nyugotra kanyarodva járatlan erdei uton elérjük Lókutot. Ez már Bakony
urának, Zámory Kálmánnak a birodalma. Ez az egyik rokon, ennek anyja is
Meszlényi-lány, ebben is Kisfaludy-vér buzog, anyai ágon hát ez is
unokatestvér a Kossuth-gyerekekkel. Ezenkivül úr és hazafi és lángoló
lélek és kurucz természet.
Lókut mellett nyugatról alig egy kilométernyire fekszik Ó-Bánya. Pusztai
birtok, erdőbirtok, nem falu, csak népes puszta. Ez Marton Zsigmond
urasága, jó ősmagyar bakonyi nemesé. Ez is rokon, de ez már csak süves
rokon. Első felesége Meszlényi-leány volt, Kossuthné vérségéből. S volt
neki egy angyallelkü nővére: Marton Antónia. Kalapot kell emelnünk neve
hallatára. Ő volt a bakonyi bujdosás idején a nagy bujdosó gyermekeinek
igaz édes anyjuk. Ha az anyát pótolni tudta valaki: ő tudta. Jól
ismertem egykor, de negyedszázad óta nem láttam. Talán régen örök álmát
aluszsza, talán a Gondviselés most is őrködik fölötte. Utolsó
találkozásunk alkalmával ki akartam kérdezni a Kossuth-gyerekek bakonyi
bujdosásáról, de eltévesztettem az időt. Nem volt kedve. Sajátságos okot
hozott elő:
– Magára haragszom uramöcsém, magának nem mondok semmit, mert maga
nagyon pártolja a zsidókat.
Nem rontotta el kedvemet ezzel. Akkor még nem jutott eszembe iróvá
lenni. Most pedig édes kötelességérzettel jegyzem fel nevét. Hadd
világitson az emlékezés sugara neve körül addig legalább, mig az én
irataim élnek. Nagy lélek volt, áldott női sziv.
Boros Sándor utja először Martonékhoz vezetett. Atyafiságos jó
viszonyban volt Zsigmonddal is, Antóniával is.
– Nagy dologban jövök testvér! A mi vezérünknek, a mi megváltónknak,
Kossuthnak élete isten kezében van. Gyermekeinek nincs hova fejüket
lehajtani. Elrabolja őket az osztrák s kutyákká neveli, mint Rákóczi
fejedelmünk fiait. De én nem engedem. Élve-halva megmentem őket s
idehozom. Itt a Bakonyban nem akadnak nyomukra. Hozzátok hozom
testvérek, ti megőrzitek őket. Én is őrzöm, a hogy tudom, noha nekem
mindenütt nyomomban a vérebek.
Antónia arczán peregtek a könnyek. Két kezét mellére szoritá. Még akkor
fiatal volt, szépsége teljes, könnyező arcza olyan volt, mint a
Madonnáé.
– Hozd, hozd, édes anyjuk leszek, véremmel is megoltalmazom őket.
Igy lett köztük a megállapodás.
Boros Sándor jellemét bőven rajzolom gyüjteményes műveim »Tünemények«
czimü kötetében. Ott lehet jobban megismerni ezt a jellemet.
Lóhalálában hajtott kocsijával Pestre s ott Kossuthék lakására. Rögtön
szóba hozták s elhatározták a menekülést. Örömmel fogadták el a
buzgalmas lelkü jó rokon tervét, javaslatát.
Az ő kocsija azonban szüknek bizonyult. Három gyermek: Ferencz, Tivadar
és Vilma, a Mari nevü szobalány, a ki a kis Vilmának ápolója,
felügyelője és játszótársa volt és a nevelő. Tehát öten, Boros a
hatodik, a kocsis a hetedik. Csakugyan sok egy kocsira. Pedig födeles
kocsi kellett.
Ki volt a nevelő?
Nem vagyok benne biztos. Az én értesülésem erre nézve a báró Splényi
családtól származik, ő pedig, a mint majd később kitünik, tökéletes
biztossággal tudhatta. Az ő tudása szerint a nevelő Vörös volt. Azonban
Krátky Lajosnak Kossuthról irt munkájában ugy olvasom, ez a nevelő
Karády Ignácz volt.
Talán Kossuth Ferencz vagy Tivadar jobban emlékezik rá.
Boros Sándor másik kocsi után nézett. Talált is derék, becsületes embert
s jó magyart.
A neve: Fett. Keresztneve, ugy emlékszem: György. Őt magát nem ismertem,
de származékairól tudok. De ő maga már fölvette a Kövér nevet. Fiait,
unokáit már Kövér-család néven ismeri a mai nemzedék. Megérdemlik, hogy
ezt a nevet is följegyezzem.
Kocsi hát van, de most már merre?
A győri uton nem lehetett menekülni, mert onnan jön Haynau hadserege.
A legközelebbi ut lett volna Martonvásárnak, Fehérvárnak. Ám ez uton is
ott csatangolnak már az osztrák és muszka sereg lovaselőőrsei.
Legjobb lesz kerülővel a Duna bal partján indulni. Földvárnál a Dunán
átkelni s a Mezőföldön keresztül Veszprém felé érni el a Bakonyt. Egy
napi vagy másfél napi kerülő, de biztos ut.