vármegyék, távollevők hol találtak helyet maguknak?
Ezekkel ugyan nem sokat törődött se a személynök, se a főlovászmester.
Annál több figyelemmel, gonddal, előzékenységgel kellett körülnyalábolni
a vármegyék követeit.
A 105 követ közt volt 27 első alispán, 11 második alispán, 9 megyei
főjegyző, 6 főszolgabiró, 2 főadószedő, 1 szeptemvir, 1 helytartósági
konziliárus. Tehát a követeknek több mint fele a vármegyék
főkormányzója. A főadószedő is magas állás volt. Nem fináncz volt ám
akkor a neve, hanem Perceptor prior vagy supremus. Előkelő, vagyonos
ember.
A többi követ is mind táblabiró, négy-öt mágnás, több aranykulcsos, igen
sok igen gazdag ember, árpád-kori régi nemzetség ivadéka. Ügyvédet,
papot, tanárembert, tőzsért, irka-firka népséget meg nem választott
volna követnek a régi vármegye a világért se. De még a mágnásokat is
csak ugy fogadta el, ha tisztviselők voltak vagy bőkezü jóltevők.
Ilyen követeknek bő ülőhely kellett, kényelmes karosszék, széles asztal,
a hová a süveget kényelmesen le lehetett boritani. Isten mentsen a mai
állapottól, a mikor a képviselő a többi előtt mászkál be az iskolapadba
s a kik előtt elvonul: azoknak fel kell állani ülőhelyükből.
A dunai asztal követei egymás mellett ültek kettecskén. Az asztal jobb
oldalán is 12 vármegye, bal oldalán is. A dunai asztal végénél volt
Pozsega, Verőcze és Szerém vármegyék s Turómező követeinek is a helye. S
minthogy minden vármegyének első és második követe volt: az első ült
mindig az elnök felé néző oldalon.
A két követ közt nem volt valósággal rangbeli különbség. Tekintetes úr
volt a czime mind a kettőnek. Napidija, előfogata, huszárja, iródiákja,
jurátusa egyiknek is annyi volt, mint a másiknak. Lakásuk is egyenlően
kényelmes vagy kényelmetlen volt. Dolguk, tekintélyük is egyenlő.
De mégis megkülönböztették őket. Az első követet hivták föl szavazni
először. S ha valami személynöki, főlovászmesteri, kanczelláriai vagy
nádori értesités jött a vármegyének az országgyülésen, azt rendesen az
első követnek adták kezéhez.
A szavazás nem abc rendben s nem a követek neve szerint történt, hanem a
vármegyék neve szerint abban a sorrendben, a hogy az asztal mellett
ültek a vármegyék. A dunai asztalnál jobb oldalon kezdte Nyitra, bal
oldalon Pozsony. A szavazást igy jegyezték föl: »a javaslat mellett
szavazott: Nógrád, Veszprém, Zala stb., ellene: Sopron, Liptó, Esztergom
s igy tovább. Ha azonban a vármegyék két követe kétfelé szavazott, akkor
egyik szavazat se ért semmit. »Hont vármegye nem szavazott«. Igy
jegyezték föl.
A tiszai asztalnál nem egymás mellett ült a vármegyék két követe, hanem
egymással szemközt, az elnökhöz egyenlő közelségben. A tiszai követek
miért ültek másként, mint a dunaiak: soha se tudta megmondani senki.
1825 előtt már régen nem volt országgyülés, 1825-ben véletlenül igy
ültek asztaluk mellé s igy is maradtak 1833-ig. Ámbár voltak férfiak,
mint Ungból Bernát Zsigmond, Sopronból Nagy Pál, a kik már a régebbi
országgyülésen is ott voltak, jól emlékeztek tehát, miként ültek hajdan
a vármegyék és követeik.
Hát az egyházi rend követei, a papok, hol ültek?
Az a kérdés: követet küldtek-e vagy csak távollevő követet?
Az 1825-iki országgyülésen például a nyitrai megyés püspök és a
dulczinói czimzetes püspök nem jelent meg a főrendek tábláján, a kassai
és szombathelyi káptalanok pedig nem küldtek rendes követet a követek
táblájára. Mindazok tehát csak távollevő követet – absentium ablegatos –
küldtek az alsó táblára.
Az ilyen követnek természetesen a vármegyék asztalánál nem adtak helyet.
Az ilyen követ elkeveredett a közel háromszáznyi főből álló, távollevő
követtömegben s ha véletlenül kapott széket: ráülhetett. Ha nem: nem.
Szólni szólhatott volna ugyan, de nem volt szokásban, tehát nem volt
bátorsága felszólalni. Szavazni soha fel nem hivták, mert szavazati joga
nem volt.
Volt azonban más egyházi rend is. Husz káptalan rendes követet küldött s
azonkivül megjelentek a pozsonyi és csornai prépostok s a hatvani,
tihanyi, szalavári, szent-gothárdi és telki apátok. Általában helyük
volt az alsó táblán a királyi adományu javadalmas apátoknak, a kiknek a
régi magyar jogban Abbates regiae donationis beneficiati volt a szokott
nevük.
Ezek egy része fönt az emelvényen levő mellékasztaloknál foglalt helyet.
Más része azonban régi szokásból saját vármegyéje asztalánál, kivált ha
jó barátságban volt vármegyéje követeivel. A nyitrai és veszprémi
káptalan követe például a dunai asztalnál, a nagyváradi és szatmári
káptalan követe a tiszai asztalnál.
A vármegyék követei ezt nem tartották gyakran kellemes társaságnak. Az
1790-iki országgyülésen, mikor a protestánsok ügyeit és alkotmányát
tárgyalták, sok keserü szóváltás történt a megyei és káptalan követek
közt. E követek rendesen kanonokok voltak. A jámbor kanonokok közt is
vannak forróvérü, tüzes természetü emberek és a kik nem mindig a sima és
enyhe szavakat válogatják. Már most, ha az ember politikai dühöngése
közben a közvetlen szomszédjával vesz össze, ebből könnyen baj támadhat.
Ha ötven lépés távolságból kiabálnak a képviselő urak egymásra: az még
nem baj, hanem csak zaj. De ha mindjárt üstökön is ragadhatják egymást:
az már komoly dolog lehet. Igaz, hogy a kanonok mindig nagy
aranykereszttel ment a szesszióba, a követ úr meg nagy fringyia karddal,
a kard pedig nem szokott a kereszttel viaskodni, de bizony sok
izetlenség támadt az asztaloknál mégis.
A franczia háboruk alatt harminczöt évig nem merült föl igazán a
papokkal való együttülés kérdése. De már 1825-ben megint csak fölmerült.
Ez az országgyülés is feszegette ezt a kérdést. Emlegették az 1830-ikin
s. Elvégre az 1832-iki országgyülés végleg eldöntötte. Majd elmondom:
miként.
Előbb azonban szólnom kell még az ugynevezett pártokról. Olyan vidékre
vezetem az olvasót, a melyet alig ismer, sőt a melyről alig hallott
valaha valamit.
Az 1825-iki országyülés elején egy latin nyelven irt röpiratot
osztogattak a követek közt, de Bécsben is terjesztették. A röpiratot
Pasquillusnak nevezték. Ebben a követek pártnézetét, pártállását,
gondolkozását, cselszövényeit irja le valami szemfüles iró. De ez se a
követekről beszél személy szerint, hanem a vármegyékről, a hogy az
akkori buta czenzura parancsolta.
A vármegyék szerinte öt pártra oszlanak. A pártok neve a következő:
Comitatus ultraconstitutionales. Magyarul: nagyon is alkotmányos
vármegyék.
Comitatus oppositionales. Magyarul: ellenzéki vármegyék.
Comitatus roalistici. A roalisticus szó francziából rontott
konyhalatinság. Magyarul: királytámogató vármegyék.
Azután Comitatus ultraroalistici. Magyarul: nagyon is királytámogatók.
Végre: Centrum. Magyarul: a középen veszteglő vármegyék. Ez utolsó
párttal hamar végezhetünk. Ehhez Csanád, Turócz, Csongrád, Ugocsa, Torna
és Liptó vármegyék tartoznak. Két dunai és négy tiszai vármegye.
Ezt a hat vármegyét két mágnás és tiz megyei főtisztviselő képviseli. Jó
családi nevek, de történeti jelentőségre nem vergődött közülök senki. A
harminczas és negyvenes évek mozgalmaiban senki se emlegeti e neveket.
Mi pártállásuk, politikai irányuk és meggyőződésük jelszava? Minden
pártnak kell igéjének, jelszavának lenni. Hiszen hogy tájékozódnék e
nélkül az ország?
Az 1825-iki országgyülés békülő országgyülés volt. Csaknem olyan, mint
az 1906-iki. Az erőszakos adó- és katonabehajtások után hivta össze a
király. A rendek egy része boszut akart állni az elmult kormányokon,
törvénybe akarta idézni az alkotmányszegőket. Természetesen semmi se
lett belőle. De akadtak hatalmas férfiak, igazi vezéralakok, a kik az
alkotmányt biztositani, a magyarságot emelni, a nemzeti nyelvet és
műveltséget erőssé és úrrá tenni s a jobbágyság sorsát könnyiteni
törekedtek. Felső-bükki Nagy Pál és gróf Széchenyi István itt magasodtak
nemzedékük szinvonala fölé.
De hát mit akart a Centrum? Mit akart az a hat vármegye?
Semmit.
Deák Antal, Zala vármegye komor bölcse azt irja sógorának ezekről a
vármegyékről:
– Non scitur, quid velint.
Magyarul azt jelenti: nem tudni, mit akarnak. De ezt mondja a Pasquillus
is, a melylyel egyébiránt Deák Antal nagyon sok fontos dologban nem ért
egyet.
Erről a pártról, ezekről a vármegyékről tehát ne beszéljünk többet mi
se.
Hatalmas párt lett volna a nagyon alkotmányos, az ultraconstitutionális
vármegyék pártja. Ehhez tartoztak Sopron, Borsod, Bars, Szabolcs,
Szepes, Zemplén, Zala, Somogy és Heves vármegyék. Négy dunai és öt
tiszai vármegye.
E pártról azt mondja a Pasquillus: Nova jura volunt: a nemzet számára uj
jogokat akar szerezni.
E párthoz tartozott volna Deák Antal is, mint Zala követe. S ő azt
mondja, nincs igaza a Pasquillusnak. S nagy felsóhajtással fordul
sógorához, Oszterhuber Józsefhez:
– Vajha régi nemzeti jogainkat tudjuk megőrizni!
Deák Antalnak igaza volt.
A nemzet számára csak két óriási kérdésben lehetett volna uj jogokat
szerezni. Az Ausztriával való szövetségi viszony az egyik, a királyi
hatalom korlátozása a másik kérdés. De egyik irányban se emelte föl
szavát se párt, se egyes követ, se az egész országgyülés. Komoly
törekvés erre csak 1848-ban és 1865-ben mutatkozott. Ehez uj emberek
kellettek.
Hanem a belső alkotmány mezején igenis komoly munkához láttak.
Édes nyelvünket a latin nyelv uralmától megszabaditani. Tudós társaságot
állitani. Az urbéri terheket könnyiteni. A közteherviselés s a törvény
előtti egyenlőség felé elindulni s utat törni. A nemzet sérelmeit a
bécsi udvar önkénye ellen orvosolni.
A kilencz »nagyon alkotmányos« vármegyét 18 követ képviselte. Ebből 11
követ nevét s működésének emlékét elnyelte az idő, elboritotta az örök
feledés. Csupán hét követ nevét őrizte meg a nemzeti történet.
Ezek közt volt Vajai Vay Ábrahám, Borsod első alispánja s első követe és
Kis-Csoltói Ragályi Tamás, a második követ.
Felső-bükki Nagy Pál beszédet tartott arról, miként nyomják el a
magyarok nyelvét a magyarok országában. Vay Ábrahám hangos sirásra
fakadt a rendek gyülekezetében s a mikor könnyeit letörölte: nyomban
előállott nagy adományával a magyar nyelvmivelő tudós társaság
megalapitására.
– Hova jutott nemes nemzetünk?
Igy kiáltott föl zokogása közben.
Édes, de bus jelenet az ország szine előtt. Ilyen lélek volt Vay
Ábrahám. De kurucz lelkét mégis megszeliditette a bécsi udvar. Gróffá
tette. Szinmagyar volt azután is, de a harczosok első sorában többé nem
küzdhetett.
Követtársa Ragályi Tamás. Ugy indult meg, ő lesz óriás a nemzet hősei
közt. Az ő nevéről szól a legszebb nemzeti dal. Szebb Vörösmarty
Szózatánál, hatalmasabb Kölcsey Himnuszánál. De Ragályi cserben hagyta
az ébredező nemzeti ügyet. Elfordult tőle a nemzet ifjusága. De a dalt
1848-ig nem lehetett elfeledni, oly szép ez, oly fölséges. De Ragályi
neve ott ragyogott a dalban, nem lehetett kihagyni. Az országgyülési
ifjuság, a mely megcsinálta 1848-at, mindig énekelte ezt a dalt, de
fogait csikorgatta s könnyeit nem tudta visszatartani, a mikor Ragályi
nevéhez ért. Szivesen szőtt volna más nevet a dalba. De ragyogó név nem
volt több akkor, csak Wesselényié és Deáké, de az egyik hosszabb volt, a
másik rövidebb a kellőnél s megrontotta volna a dalsor mértékét. Ki
alkotta szövegét: nem tudom. A dallamot – ugy hallottam – Ruzsicska
teremtette.
Az 1848-iki földindulás se törölte el azt a dalt. A nagy év költészete
nem ért fel hozzá. Ötven év előtt is szerte daloltuk nagy titokban. Az
öregek a bujdosó Rákóczi lelkét érezték magukban, a mikor hallották.
Pedig két nemzedék azt se tudja már: ki volt, mink volt egykor Ragályi.
Utoljára tizenhét év előtt hallottam. Együtt dudoltuk Jókaival és
Káldyval, a mikor a kurucz dalokat a százados sirból életre hoztuk. Nem
is tanácslom dalolását se öregnek, se fiatalnak. Az öreg elveszti
örömét, a fiatal fegyvert ragad. Nem a mi korunkba való dal az már!
A hét vezér közül ime, kettő tehát kiesett.
Barsnak hires két nagy követe volt. Az egyik: galanthai idősb Balogh
János. De nagyon öreg volt már. De változatlan ragyogó magyar lélekkel
szállt sirjába. 1832-ben már fia, ifjabb Balogh János, váltotta föl, de
az ő története más, noha szintén oly fényes.
Második követe Barsnak az »aranytollu főjegyző«, az alkotmányért vivott
harczok hőse 1819-től fogva, Nagy-palugyai Platthy Mihály. Az udvar szép
szaváért ő is elhallgatott.
Hárman maradtak hát a »nagyon alkotmányos« párt hét hőse közül.
Az egyik Saárdi Somssich Miklós, Somogy első alispánja és első követe.
De természeténél fogva csöndes ember volt. S mikor az udvar
mesterkedései folytán nemzetsége konzervativvá vált: a zajosabb
tevékenységtől ő is visszavonult.
De visszavonult Zala hires követe is, Deák Antal. Nyugodt természettel,
bölcs elmével, de rendületlen ellenfele Bécsnek. Kölcsey igazán
jellemezte. De nem azért vonult vissza, mintha ingadozott volna, hanem
azért, hogy sulyos fegyvereit haza vigye s álmodozó öcscsének, Deák
Ferencznek kezébe adja.
– Eredj öcsém, te menj a harczba, te vagy az erős.
Sopronnak két követe volt. Az elsőről, Niczky Józsefről, nem szól az
emlékezet, pedig derék hazafi volt. Hanem a második követ: felső-bükki
Nagy Pál, az már nagy volt, hős és vezér, a ki fölrázta a magyart,
odavezette a feltámadás mezejére s megmutatta neki az igéret földét.
Nagy Pállal hitványul bántak történetiróink. Mintha készakarva el
akarnák feledni s feledtetni. Hatalmas alakja ugyan ott van érczbe öntve
az Akadémia falán, a Széchenyi-emléklapon. De az Széchenyi-emlék és nem
Nagy Pál-emlék. Még beszédei sincsenek összegyüjtve és kiadva. Bágyadt
korban minő bátor beszédek azok! S a mikor mindenki hazudik, mennyi
nemzeti igazság van az ő szavaiban!
Dicső alak nyolczvan év előtt lezajlott nemzeti harczainkból.
Meggyanusitották, megrágalmazták. Az orditó hazafiság közvéleménye
meghüvösödött irányában. Pedig vaskarral tartotta a vezéri lobogót, a
mig azt Deák Ferencznek 1833-ban át nem adhatta. Ő adta át. S vajjon
lehetett-e az ország tanácsában Deák mellett más vezér is? Szelid
bölcseségével nem ő igazitotta-e 1848 előtt még Széchényit, még
Wesselényit, még Kossuthot is?
Emléket Nagy Pálnak! Nemzeti dicsőséget nagy nevének!
– – Ime, a »nagyon alkotmányos« párt ezekből állott. Bizony, e párt
tagjai nem ülhettek egy helyen, egy csoportban. Nagy Pál lett volna a
vezére; – ő a dunai asztal baloldalán, a második helyen ült s háttal
volt a tiszai asztal felé, a hol szanaszét ültek ugynevezett párthivei.
A Pasquillus szerint Comitatus oppositionales, azaz ellenzéki vármegye
tizenhárom lett volna. Hat tiszai és hét dunai vármegye. Ezek Gömör és
Kis-Hont, Abauj, Nyitra, Komárom, Nógrád, Hont, Szatmár, Trencsén, Vas,
Ung, Bihar, Veszprém, Máramaros. Az osztrák határszéltől tehát a török
Moldva-határig mindenütt.
Azonban elsőrangu vezér a 26 követ között alig volt.
Szerencsy István, Ungnak főjegyzője, nagyon hamar kitünt. Itélete,
eszejárása, nyelve, emberekkel való érintkezése jeles tehetségről és
műveltségről tett tanuságot. De ő az udvarhoz szegődött. Personálissá
lett. A nemzeti harcz tábora őt elvesztette.
Ung második követe, bernátfalvi ifj. Bernáth Zsigmond, hosszu, nagy kort
ért s mindig derék tisztje volt a nemzeti tábornak.
Borsiczki Borsiczky István, Trencsén első alispánja s első követe is
nagytehetségü, jeles ember volt. Történetiróink megemlékeznek róla. Az
alkotmányért vivott 1819-iki harczokban vezérszerepe volt. De 1832 után
ő is a zajtalan hivatali és magánéletbe vonult vissza.
Még egy kiváló követe volt az ellenzéki Komárom vármegyének. Szomori és
Somodori idősb Pázmándy Dénes, a 48-iki nemzetgyülés elnökének édes
apja.
Vezérférfiu volt, de nagyravágyás nélkül. Az ország kormányzatában
hatalmas szerepe lehetett volna, de ellenzéki marad s mind haláláig
derék magyar. Deák Ferencz vezérlete mellett ő is másodsorba szorult.
Ime, az »ellenzéki« vármegyék legkitünőbb férfiai. Huszonhat követ közt
csak négynek sikerült történelmi névhez jutni. Bizony ingadozó és gyönge
volt még akkor a nemzeti akarat.
Hát a »roalistici és ultraroalistici comitatus« milyen lehetett? Tiz
királytámogató és hét nagyon királytámogató vármegye? El se számlálom
nevüket. A nemzeti történelem egyetlen követjük nevét se örökitette meg.
Pedig voltak köztük tehetséges, művelt férfiak. Pozsony követe Bartal
György történetbuvár is volt, de latin nyelven. Különben valamennyi
főispán lett, kamarás, Referendárius, Consiliárius, királyi táblabiró,
septemvir, még Personális is.
A mult század eleje nem volt éppen a nagy jellemek aranykora.
Szerzett érdemeknél fogva vagy a nemesi atyafiság segitségével előkelő
megyei tisztviselővé kellett lenni. Azután a vármegye követévé. Az
országgyülésen egy-két hatalmas beszédet kellett tartani. Ekként
nyilvánvalóvá lett a jeles tehetség. A Personális észrevette, a
protonotáriusok észrevették, jelentették a nádorispánnak s a
főkanczellárnak. Azután udvari körökben megkezdődött a szóbeszéd, a
tervezgetés.
A jeles embert ki kell csalni a nemzeti ellenzékből. Kit hivatallal, kit
kitüntetéssel, kit pénzzel és egyéb javadalommal, kit alapitványi
haszonbérletekkel. A képviselőben nagyon hamar kifejlődik a hiuság, mint
a muzsikusban s a szinművészben. Sok embert hiuságánál fogva lehet
vezetni, mint a juhot. Ha semmi más nem használ, kisérletet kell tenni a
szép asszonyokkal. Ezeknek már csak ellent nem áll senki. Ha ellenáll,
mint Deák, akkor kelepczébe kell ejteni s meg kell törni, mint
Wesselényit, Kossuthot.
Ez a bécsi »taktika«. Jól ismeri minden magyar négyszáz esztendő óta.
Azonban fejezzük be az ülések történetét.
Az 1825–27-ik évi országgyülés arra nézve, miként üljenek a követek, nem
tudott megállapodásra jutni. Maradt tehát a régi szokás. Két asztal az
emelvényen; az egyik a királyi tábláé, a másik a papirendé. Két asztal a
földszinten, ugymint a dunai és tiszai a követek számára, de ülhetnek
itt vegyesen a papirendben levők is.
Az 1830-iki országgyülés kevés ideig tartott. A kolera, vagy mint akkor
nevezték, az epemirigy, megrohanta az országot s emiatt a követek
elszéledtek. De azért ez az országgyülés határozott arra nézve, hogy
ezentul az országgyülést Pestre hivja össze a király. Ez az óhajtás,
mint tudvalevő, 1848-ban csakugyan törvénynyé vált.
Határozott azonban az ülések dolgában is. Határozatát a régi tatár
nyelven is idézi a későbbi országgyülés:
– Oly ideigleni elrendelést kellene foganatba venni, mely valamint egy
részről azon követeket, kik eddigleni helyheztetéseikkel meg voltak
elégedve, gyakorlott igazaikban ne sértse, ugy más részről azoknak,
kiknek eddigi helyeztetéseik iránt méltó panaszuk vala, czélarányosabb
helyeket juttasson s egyszersmind a közönségesen óhajtott nyilvánosságot
ne akadályoztassa.
Minden avassága daczára is kiérzik e határozatból, hogy a követek egyik
része meg volt elégedve, másik része nem volt megelégedve régi
ülőhelyével.
A következő országgyülést 1832-ik évi deczember 14-ikére hivta össze a
király. Az első tárgyak közé tartozott: hogy üljenek a követek?
A Personális nem akarta bevárni, hogy a követ urak maguk vitatkozzanak e
fölött. Hosszu ideig tartott volna a vita. De az ülések rendje iránt
maga se akart javaslatot tenni. A ki elégedetlen marad: őt szidta volna
az uj rendért. A nádorispán főherczeget kérte hát föl: ő tegyen
javaslatot.
A nádorispán háromféle változatban is adott tervet. Válaszszanak a
rendek tetszésük szerint. A rendek azonban egyhangulag abban állapodtak
meg, hogy ők csak azért se választanak. Otthon parancsoljon a
nádorispán, ne a követek tábláján. Ott ül és ugy ül a követ, a hogy ő
akarja. Ebben a király se parancsol.
Hanem most már mégis hozzáláttak az ülőhelyek rendezéséhez.
Első dolog a papokat elrendelni a vármegyék asztalától.
A papok nem szivesen járultak e tervhez. Csakis oly föltétellel, hogy az
uj rendezkedés csak ideiglenes legyen s hogy az ő üléseik sorrendjét ők
maguk állapithassák meg s ebbe a vármegyék követei bele ne szóljanak.
Óvást is adtak be a papirendek az akkori ósdi nyelven, a mely igy szól:
– Noha az Egyházi rend küldöttjei is eddigi helyheztetéseikkel meg
vagynak elégedve, nem kivánják mindazáltal ellenzeni ezen közönségesen
óhajtott ideigleni elrendelést azzal a hozzátétellel, hogy az
Egyháziaknak önmaguknak hagyattasson azon Rendnek megállapitása,
melylyel kellessen az illető Tagoknak helyeiket elfoglalni.
Jól van. De hát hova tegyék a papokat?
Ott az emelvény. Ott most két asztal van. Az emelvényt meg kell
»tágasitani« s oda három asztalt tenni. A középső legyen a királyi
tábláé a Personálissal, jobbról-balról az egyházi rendé.
Ily módon:
A vármegyék követeinek se két asztaluk legyen ezentul, hanem három. A
régi dunai és régi tiszai asztal mellé még egy ugyanakkora asztalt
helyezzenek a földszintre s ezt nevezzék uj asztalnak. S most már három
körül helyezkedjenek el a vármegyék.
Igy is történt. Az uj elhelyezkedés igy lett:
A vármegyék két-két követe ezentul is ugy ült, mint eddig. A régi dunai
asztalnál s az uj asztalnál a két követ egymás mellett az asztal egyik
oldalán. De a régi tiszai asztalnál a két követ egymással szemközt, az
asztal két oldalán. Azért is rajzoltam a régi tiszai asztal vármegyéit
egymásután s nem egymással szemben.
Hát a közönség, a nyilvánosság hol ült?
Sehol se ült. A közönségnek nem volt ülőhelye, noha később valami
karzatféle készült már a hölgyeknek. Közönség nem is igen volt egyéb,
mint az országgyülési ifjuság, a jurátusok kara s néha a mágnások egy
csoportja, a mikor valamelyik hires követ nagy kérdésben nagy beszédet
tartott. A magyarul tudó hazafiasabb mágnások ezt gyakran meghallgatták.
De nekik se volt ülőhelyük. A követek számára fentartott helyeket korlát
zárta el s a korláton kivül volt helye az országgyülési ifjuságnak s a
jurátusok karának.
A mágnások azonban a korláton belül mehettek, ha közönségként jöttek
oda. Elkeveredtek a követek közt.
Hallgató közönség volt a legnagyobb magyar, gróf Széchenyi István is,
1825-ik évi november 3-án, a mikor felső-bükki Nagy Pál történelmi
nevezetességü hatalmas szónoklatán felbuzdulva néhány akadozó szóval a
magyar Akadémia megalapitására egy esztendei jövedelmét nemesen
felajánlotta.
Igy maradt a követek üléshelye 1833 elejétől fogva 1836-ig s az
1839-iki, 43-iki s 47-iki országgyüléseken át a pozsonyi utolsó
országgyülésnek 1848-ban lett befejeztéig.
Deák Ferencz 1833-ik évi április hó 30-án már az uj ülési rendet
találta.
Ülőhelyét a rajzban meg lehet találni. A régi dunai asztalnak, most már
középső asztalnak jobboldalán, a hol »Zala« van beirva, ott volt
ülőhelye. Mig második követ volt, a hatodik széken, mikor első követ
lett, az ötödiken.
Előkelő hely. Csak Pozsony és Vas előzte meg. Jobboldali szomszédja
Somogy vármegye volt.
Kossuth helyét is meg lehet a rajzon találni.
Kossuth, bár valamivel idősebb Deáknál, csak az utolsó pozsonyi
országgyülésre juthatott el követnek. Pest-Pilis-Solt törvényesen
egyesült vármegyék követe volt. Ülőhelye Deák asztalánál, de az asztal
baloldalán Zólyom- és Árvamegyék közt volt a 14-ik széken. De ha
hosszabb beszédet tartott, székét az asztal közelébe lökte, széke karját
balkezével megfogta s az elnök felé fordulva, a hogy szokásban volt,
mintegy szabad térről harsogott hatalmas beszéde.
Hova lettek ezek a székek?
A Bach-rendszer alatt elkallódtak. Talán a pozsonyi királyi tábla
birtokában ma is van még néhány darab. Melyik volt Deák széke, melyik
volt Kossuth széke: senki se tudná már most megmondani.
A régi országház se az ma már, a mi régen volt. Belső beosztása sehogy
se az. A Bach-rendszer ezt is össze-visszaforgatta. Nincs meg már az
alsó tábla egykori nagy tanácskozó terme se. Nincs meg az a hajdan
»szálának« nevezett nagy terem se, mely az elnöki emelvény oldaláról
nyilt.
Az ujabb kény vagy ujabb szükség szerint minden megváltozik.