de ez is elhagyta Pápát és az én vármegyémet 1848-ban. Az idő rájárt
már, a kedve is csökkent, szilaj kitörései elmaradtak s vagyona is
lassanként megfogyatkozott. Budára jött lakni. A budai hidfőnél, a Deák
Ferencz-utczávál szemben lakott állandóan. Lakóháza ma már nem áll. Itt
halt meg a mult század ötvenes éveinek derekán. Franczia barátnője, vagy
felesége nehányszor – mint mondják – itt is fölkereste s haláláig
havonkint kétszáz pengő forintot küldött apróbb szükségleteire.
Ő lett volna hát a tul-a-dunai téves felfogás szerint az igazi Sobri.
Azért vázoltam élettörténetét bővebben, mert ebben találok tüneteket,
melyekből a mesemondó nép képzelete megalkothatta Sobri váczi
kalandjának meséjét.
Csikós Csúzy János követett el Váczott erőszakos cselekményt a baráttal.
Az ő multja volt homályos és titkos. Ő volt a balhit szerint az igazi
Sobri. Ő lett nagy úrrá s neki lehetett ezüstös fogata s diszes
huszárja. Hogy azután a képzelet a barát helyére püspököt, a diákcsiny
helyére aranyrablást s 1816 helyére 1836-ot tett: ezen már nincs
csodálkozni való. Idáig terjednek s igy szólnak a pápai- és bakonyvidéki
hagyományok; ezek azonban azzal, a mit a család tud, nem vágnak össze
mindenben.
Csúzy Jánosról, a csikósról, az előkelő nemzetség két tagjától is
nyertem értesitést. Ez értesités se tartalmaz sok élettörténeti adatot,
sőt van benne a nemzetségi leszármazás kérdésében hézag s talán tévedés
is. Adatai azonban biztosak arra nézve, hogy Csikós Csúzy János
csakugyan mint tanuló szökött meg állitólag a tatai konviktusból s fejét
betyáréletre adta. Öt-hat évig volt a csikósok közt. Jeles műveltségre
tett szert, mint gyerek ifju több nyelven beszélt, utóbb huszár lett s
fölvitte a századosi állásig. Barátnője s majdan felesége, eredeti nevén
nem Madame Pelissier, hanem Marie Faurrucht franczia nő volt. Ismétlem,
Pápán e hölgyet, a ki előbb czirkuszi müvésznő volt, a nagy Napoleon
császár törvénytelen gyermekének tartották. Hasonlitott is a nagy
császárhoz. Csikós Csúzy János Váczott is lakott, Czegléden is, hol a
vasutállomás közelében volt nagy négyszögletü háza, lakása, udvara,
gazdasága. Gondolkozása, a mint élete is bizonyitja, kuszált volt. De
erre mutat halála is. Elméje megháborodott utóbb s Döblingben halt meg,
mint elmebeteg 1856-ban. Két leánya maradt. Mindegyik előkelő házasságra
lépett. Elhunytak már ők is. Mária, az idősebb, mint Dévaványai Halassy
Zsigmondné és Terézia, az ifjabb, mint Galantai Balogh Tivadarné. A
család természetesen semmit se tud, de nem is tudhat arról, hogy Csikós
Csúzy János lett volna valaha az igazi Sobri Jóska, a minthogy nem is
volt.
A gróf Vay József-féle hagyományokra nem terjeszkedem ki. Hallottam
ugyan belőlük sokat, de a részletek kimosódtak emlékezetemből, minthogy
se az esetek szinhelyét, se a szereplő egyéneket közelebbről nem is
ismerhettem. Ezekről Vay Sándor irótársunk hozhatna, ha akarna, érdekes
közleményeket, noha ő igen jól tudja, hogy nagybátyjának Sobrisága csak
üres dévaj mende-monda.
V.
(Répa Rózi csárdásné lesz. – Halála Pakson. – Titok marad. – Miért lett
Sobri a népköltészet hőse? – A két tornai legény szomoru története.)
Répa Róziról kell még valamit mondanom. Ez a lányka népdalok hőse lett.
Képe Sobri életének komor felhői közt örökre világos marad, mint a
fényes sugár. Képét a költészet virágaival magam is feldiszitettem
»Utazás a Balaton körül« czimü művem második kötetében. Ott van egy
fejezet Répa Rózi történetéről.
Saját testvére beszélte el nekem 1854-ben, hogy a mikor Sobri haláláról
megbizonyosodott: a billegei csárdából eltávozott s örökre elbujdosott.
S hozzátette:
– Sohase láttuk többé. Megtalálta-e Sobri sirját, vagy él-e még valahol,
vagy a szive megszakadt, vagy nekiment a Balatonnak: nem tudja
megmondani senki.
Ez a beszélgetés Sobri halála után tizenhét év mulva történt. Szinte
sajnálkozva kell megmondanunk, hogy Répa Rózi még élt akkor és csak négy
vagy öt év mulva lett szomoru vége. A mikor ragyogó költői kép
hétköznapi szürke alakká válik, olyan, mint a mikor csillag hull le az
égről.
Csaknem ily alakká vált Répa Rózi is. Legalább ezt is gondolni lehet
abból, a mit azóta életéről velem közöltek. Különösen Mészöly Ambrus úr
Dunaföldvárról s mások is.
A közlések szerint, a mikor Billegéből elbujdosott: csakugyan Tolna
vármegye felé vette utját, hogy Sobri halálának helyszinét fölkeresse.
Bizonyára föl is kereste.
Alig lehet azon kételkedni, hogy megmutatták neki Sobri fáját s a fa
tövében szeretője sirját. Két év mulva történt ez s a sirnak akkor már
talán nyoma se volt. Alacsony halmát akkor már elnőtte a fű s eltaposták
legelő jószágok. De azért az érzékeny sziv könnyei előtörtek s a fiatal
leány keserün megsiratta boldogtalan szeretőjét s a vele örökre eltünt
boldogságot.
Mi történt azután vele: senki sem tudja biztosan. Csak annyi bizonyos,
hogy 1858 körül csárdásné volt.
Van a paksi határban egy dunaparti csárda. Vagy legalább volt ezelőtt
ötven évvel. Alsó-Kotyolai csárdának nevezték. Ebben volt csárdásné Répa
Rózi. Feltünő szép asszony volt, piros arczczal. Középtermetü, karcsu.
Szemei különösen bájosak voltak. Lehetett ekkor – 1858-ban –
harmincznyolcz éves. Egyszer-másszor, ünnepek délutánján ki-kimentek
hozzá borozni a paksi urak is. Nevét is tudták. Azt is tudták, hogy
egykor régen, túl a Balatonon a hires Sobri Jóska volt a szeretője.
De nem ment férjhez s köztudat szerint nem is ereszkedett mélyebb
pajtáskodásba senkivel. Talán még mindig fiatal leánykorának édes-keserü
emlékeit őrizte, ápolgatta.
A csárdából azután beköltözött a városba s ott a mult század hatvanas
éveinek vége felé közös háztartásra lépett, a hogy szokás mondani,
összeállt valakivel. Valami hozzávaló emberrel. Nincs mit csodálni,
nincs mit kárhoztatni rajta. Magános nő, közel ötven éves, talán
vagyontalan. Munkás, kereső ugyan, de eljár az idő; – jöhet betegség,
erőtlenség, balsors: ily állapotban szivesen támaszkodik valakihez
minden nő. Sőt minden férfi is.
De azért ebben halálos vétket látott valaki.
Nem messze lakott a vásártérhez. A vásártér tele volt árubódékkal. A
bódék este bezárvák és éjjel azok közt nem csatangol senki.
Egy este látogatója akadt az asszonynak.
A látogató kicsalta a vásártérre. Beszélgetés közben oda kerültek a
bódék közé. Ott a látogató kirántott dolmánya zsebjéből egy pisztolyt s
a szegény asszonyt szó nélkül sziven lőtte. Meghalt nyomban. Csak hideg
testét találták meg.
Ki volt a titkos látogató? Ki volt a gyilkos? Miért kellett a szegény
nőt meggyilkolni? Kinek mit vétett?
Rablásról nem lehetett szó. Nem volt az asszonynak kincse, a mit tőle
elvegyenek. Nem is hiányzott semmije.
Gyilkos szerelmi boszu is alig bánthatott valakit. Csodálatos ritkaság
lenne az, hogy erős munkához szokott ötven éves szegénysorsu nő oly
rettenetes szerelmi indulatot tudjon valakiben gerjeszteni, a mely
halálos boszuállásra ingerel. De nem is merült föl erre nézve semmi
tünet.
A nyomozást, kutatást elvégezték az arra való irók-birók, de bizony a
gyilkosnak semmi nyomára nem akadtak.
Az asszony házastársának volt valami vagyona.
Arra is gondoltak, hogy társának vannak rokonai, éhes, kapzsi emberek, a
kik féltik a vagyont és örökséget s azért emésztették el a még mindig
elég csinos asszonyt, hogy az ember vakszerelemből rá ne hagyhassa
vagyonát. De ebben az irányban se tudtak semmi fogható eredményhez
jutni.
Végre az utolsó, szinte természetes gondolat rögzött meg az emberek
agyában.
Hiszen Sobri minden társát egykor szent fogadásra birta, hogy a mikor
majd ő már nem lesz: Rózit el nem hagyják, bánatában vigasztalják. Rózit
tehát szeretniök, tisztelniök kell. Derék, jó leány s a vezér szive
életben-halálban hozzá van nőve. Megérdemli, hogy szeressék, tiszteljék.
De hátha Rózi hagyja el a vezért, vagy annak emlékét? Hátha méltatlan
lesz valamikor a vezér égő szerelméhez? Mi lesz akkor? A szent fogadás
akkor is kötelezi-e az egykori bajtársakat?
Hogy a lányka Sobri halála után el nem pusztitotta magát: azt meg lehet
bocsájtani. Meg is kell. Ezt Sobri maga se akarta. Erre még csak nem is
gondolt. Ha gondolt volna, arra a fogadásra nem törekedett volna társait
rábirni.
Ha a lányka utóbb férjhez megy, magát, férjét megbecsüli s férje is
szereti és tiszteli őt: ez is rendén való dolog. Örökké való könnyet és
hűséget és állhatatosságot nem lehet követelni senkitől. Se legénytől,
se lánytól. Csak az az örök, a mi velünk a sirba jön.
Lám, a szegény lány élni akart. Hurczolni az élet terhét, mig le nem
roskad alatta. Szolgálatot vállalt, csárdásné lett, de megmaradt
szilárdnak. A legyeskedőket szép szerével elhajtotta magától. Nem is
volt ellene senkinek kifogása. Nem is bántotta senki. Pedig a
Kotyola-csárdában, ott a Duna partján, ugyancsak bánthatták volna. A
Duna hallgat, zúgását senki nem érti, el nem árult volna semmit.
De most városba ment. Összeállott idegen férfiuval. Éli világát, de nem
magánosan, hanem párosával. Szabad-e ez? Nem bántotta-e meg ezzel
egykori szerelmét, Sobrihoz való örökös hűségét s az egykori bajtársak
igazi barátságát? El lehet-e ezt nézni, meg lehet-e bocsátani annak a
leánynak, a kit azóta szárnyára vett a népdal s a szegény emberek
kegyelete? Nem kell-e ezért halált szenvednie?
Ime, ez a gondolat is föltámadt az emberekben. S tovább füzték a
gondolatot.
Bizonyosan vannak még, a kik egykor Sobri társai voltak. A kik
megmenekültek, félre álltak, a kiket elnyelt a világ s elfelejtettek az
emberek. A kik Répa Rózi minden lépésére vigyáztak s készek voltak arra,
hogy fogadásukat teljesitsék s kezük munkájával, verejtékük harmatával
is, ha kell, gyámolitsák.
De hát nem kell. Mással éli világát.
Meg kell halnia!
S eljött valaki a távolból és a sötétségből, hogy végrehajtsa az
itéletet.
Bizonyosan ismerte Répa Rózi. Ha nem ismerte volna, szavára nem ment
volna vele az elhagyatott vásártéri bódék közé.
Ki maradt meg Sobri társaiból?
Virrasztó és Pap Andor.
Talán ezek jöttek elő, vagy egyik a kettő közül.
Ki tudná ezt?
Most már fejezzük be Sobriról való emlékezésünket. Ugy hiszem, hű képet
rajzoltam életéről s a nevéhez kapcsolódó népköltészetről. Megtörtént és
mesés kalandjainak néhány példáját is elmondottam. De csak olyat, melyre
tudásom biztos forrásból meritettem.
Azonban nagy felelettel vagyok még adós.
Honnan támadt népünk mélységes rokonszenve Sobri iránt? Mi volt az a
nagy eszme, melyet az ő élete képviselt, habár fonákul és bűnösen is? Ha
szemernyi igazság van is a népköltészetben: akkor ő nemcsak
haramiavezér, nemcsak halálos gonosztévő, hanem egyuttal tragikai hős
is.
Vizsgáljuk meg ezt a kérdést közelebbről.
Sobri társai közt sok volt a szökevény, az ugynevezett dezentor. E szó
latin szó; helyesen mondva és irva: desertor. A köznép dezentornak
mondja s régebben nemcsak szökevényt értett alatta, hanem általában
duhajt és szegény legényt.
Szökevény sok volt ezelőtt hetven-nyolczvan évvel.
Volt, a ki a fogságból szökött el. A vasat valahogy leverte lábáról s
megugrott.
Volt, a ki a fogság elől, az itélet elől szökött. Nagyot vétett,
sulyositéletet várhatott, kitért hát előle kellő időben.
Volt, a ki mint kész katona, a katonaságtól szökött el.
Volt jobbágy ember, a ki garázda, kemény, kegyetlen uraságától szökött
el s üresen hagyta jobbágytelkét. Az ily telket deserta sessiónak
nevezte a törvény és a közélet. Magyarul: elhagyott telek vagy puszta
telek volt a neve.
Végre volt, a ki a katonafogdosás, az ujonczozás elől szökött el. Ilyen
igen sok volt.
Sobrinak is sok ilyen társa volt. Király Jancsi s az Ádám és Laczi nevü
duhajok ilyenek voltak. A katonafogdosás elől szökött meg a két tornai
legény is. Az egyik haramianéven Pista, a másik Peti, igaz nevén Czifra
Miska.
Maga Sobri is voltaképen szökevény volt. Ő büntetés elől ugrott meg.
Franczli szinte nehéz fogságból szökött. Ilyen is volt több is. De igazi
szökevénynek csak a katonaságtól s a katonafogdosás elől menekülőket
tartották. A többit szökött rabnak vagy szökött jobbágynak nevezték
leginkább.
Minő volt akkor a katonaállitás! Hajmeresztő dolgok a multból!
Sobri korában 1830-ban adott az országgyülés katonát. És pedig 48
ezeret, de ebből 20 ezret csak föltételesen.
Már most a nádorispán vezetése mellett bizottság határozta meg, hogy
ebből a számból a vármegyékre, városokra, székekre, kerületekre
külön-külön mennyi esik. S a vármegyék megint külön rótták ki a
járásokra és egyes falvakra a jutalékot.
Birája, előljárósága, jegyzője volt minden falunak, a nemes születésü
ifjut nem lehetett besorozni. Pap, tanitó, urasági tiszt mentes volt
egész családjával. És pedig vagy a törvénynél fogva vagy a közszokásnál
fogva.
Összeült az előljáróság, a kupaktanács tanácskozni. Kit sorozzanak be,
kit vigyenek el katonának, kit hagyjanak otthon?
Az előljárók és telkes-gazdák fiait meg kellett kimélni, helyettük a
szegény ember fiát kellett katonának adni. A hogy a népdal mondja a
fiakról:
A gazdagét, ha több van is, nem bántják,
A szegénytől, ha egy van is, elhajtják!
Rettentő szemrehányás van az ellen a nemzedék ellen ebben a népdalban.
Gyerekkoromban széltében dalolták még ezt.
Már most nézzük.
Három fia van a gazdagnak. Erős, szép, egyenes, mint a szálfa mind a
három. Katonának való. Ha egyet vagy kettőt elvisznek is belőle: azért
van, a ki otthon marad s végzi az uraság dolgát s a robotot. Apja
különben is tehetős, gazdaságában csak olyan csorba támad, a minőt
könnyen türhet. Ellenben ott van a szegény negyed telkes vagy a még
szegényebb házas zsöllér. Egy fia van. Az apja öreg vagy beteges. Az
anyja tán özvegy. Ha fiát elviszik, nem végezheti az uraság dolgát, vagy
a közmunkát. Eladósodik, elnyomorodik, kilökik a telekből vagy
zsöllérházból. Az országutra vagy az utczára kerül.
Pedig a szegény ember fiát mégis elviszik katonának, ha egy van is; – a
gazdag fiai pedig otthon maradnak, ha többen vannak is.
Igy mondja a szomoru népdal. Pedig nem mondaná, ha nem volna igaz.
Pedig azt a katonaéletet kutyaéletnek mondta az akkori közpéldabeszéd.
Tiz esztendeig kellett a fegyvert viselni egy folytában s rendesen
idegen országban, a melynek még nyelvét se értette. S tiz év után is
vagy eresztették haza vagy nem. Ha egészséges volt s jó katona volt:
sehogy se eresztették. Ha nyomorék lett, kezét-lábát törte vagy a ló
megcsufolta: akkor meg kilökték. Mehetett koldulni.
De hát hol volt a törvény előtti egyenlőség, a szabadság, a
közteherviselés, az emberi jogok kölcsönös tisztelete?
Ott volt, a hol tökéletes jó szolgabiró volt. Különben pedig csak a
papiroson volt, másutt sehol se volt. Hát még az orvosok és
katonatisztek visszaélései!
Bizony sok érzékeny lélek elkeseredett halálra!
A szegény ifjak között bizony sokan voltak, a kik koldussá lett zokogó
édes anyjuk panaszait el nem viselhették s inkább elbujdostak, inkább
neki mentek az ismeretlen világnak, inkább hadat üzentek a törvénynek s
szegény legényekké váltak s inkább oda álltak Sobri mellé a Bakonyba,
semmint német tiszt kegyetlenkedése alá Csehországban.
Az ilyeneket Sobri fölfogadta, maga mellé vette s bátor szóval
vigasztalta. S az ilyennek családját szivesen föl is segitette.
S azután volt egy bolond törvény is, a mely szólt azokról, a kik
vulgivagi, vagabundi, peregrini. Vajon mit jelentenek ezek a tatár
szavak? Bizony magyarul azt jelentik: csavargók!
Csavargók.
Mik azok? Kik azok?
Talán a házalók, drótos tótok, bálizsok, babkárok, vándorló legények,
oláh czigányok, ügynökök, utazók, vásárosok vagy mik?
Egyik se. Az a csavargó, a kit a pandúr, városi hajdu, komiszáros vagy a
kapitány csavargónak mond. Lehet az akármilyen biztos vagy igaz járatban
levő legény: mondjuk ki csavargónak s fűzzük kötélre katonának.
Igy járt a két tornai fiu. Két haramia Sobri seregében a Pista, meg a
Peti.
Derék, jámbor, szelid két falusi legény volt Tornavármegyében a Pista
meg a Peti. A hagyomány csak annyit tud róluk, hogy a Bódva völgyéből
valók valamelyik faluból. Szegény jobbágy vagy zsöllérfiak voltak. S
vőlegény mind a kettő. Kitüzve esküvőjük napja. A szerelmes szivek alig
várták a napot. Katonaállitás volt ugyan a Bódva völgyén is, de a két
fiura nem került a sor. Szabadon nősülhettek.
Kassán vásár volt még az esküvő előtt. A két tornai legény bement
Kassára a vásárra, hogy vegyen mátkájának bécsi kendőt, piros szalagot,
karikagyürüt. Bevásárlás után beült egy kocsmába falatozni, egy pohár
bort inni.
Kassára is ki volt vetve az ujonczjutalék: hatvan vagy nyolczvan legény.
Egy vagy kettő hiányzott még. Milyen jó lenne egy vagy két csavargót
keriteni.
Ha csak az kell! Betyár volt a kapitány vagy valamelyik hajduőrmestere.
Majd keritenek ők.
Ott ólálkodtak a kocsma körül. S rácsaptak a két tornai legényre, mint a
héjja a galambra.
– Gyertek csak csavargó gazemberek a kapitányságra!
Mentek. Mert megkötözték s vitték őket. Vadul, durván, agyba-főbe verve.
Azt se kérdezték tőlük: mi a nevük. Vérben-fagyban oda állitották őket a
kapitány elé, a sorozók elé, a katonaorvos elé.
Hiába beszéltek, hiába könyörögtek, hiába fenyegetőztek. Hiába mondták
meg igaz nevüket, igaz járatban voltukat, szülőik és falujok nevét.
Besorozták őket. S a miért fenyegetőztek, még a katonaderest is ki
kellett állaniok.
Hát a szerető mátkák, a sóvárgó szivek, a busuló szülők! Mi lett
azokkal? Soha se látták ők szülőföldjük szép határát. A miért, hogy
csavargónak mondta őket a hatóság!
Mi lett a végük?
Egy-két sorban megirtam már valamikor.
Elszöktek a katonaságtól, a mint tehették néhány nap mulva s meg se
álltak, mig a Bakonyt, mig Sobri Jóskát el nem érték.
Hol az igazság?
Ki a bünös? Ki a nagyobb bünös?
Haramiává lenni nem szabad. Másnak a vagyona és élete is szent. Sobrit
és társait elérte a végzet s mindenki azt mondja: ezt a végzetet ők
maguk keresték, tehát jól megérdemelték.
De a mig érző sziv és tiszta elme lesz a világon: az a végzet egy könyet
mindig kisajtol a szemekből.
A prágai ütközetben halt meg az a két tornai legény. Védték magukat, mig
a támadó pandúrok az aklot rájuk nem gyujtották.
Csak egy menekülésök volt még: a halál. De választhatták a törvény
csufos halálát s a tűznek önkéntes tiszta halálát.
A tűzhalált választották.
Egymást átölelve együtt feküdtek bele az égő zsarátnokba. Ugy találták
meg a korommá égett két tornai legény holttestét.
A szülők és menyasszonyok soha se tudták meg, mi lett végük, hol lett
elmulásuk.
* * *
A mig e sorokat irtam Sobriról: két hét óta több hirlapi közlemény
látott e korról napvilágot s nyájas olvasóimtól az ország minden
részéből tizenegy levél érkezett hozzám többé-kevésbé érdekes
tartalommal.
Alig felelhetek mindannyira. De a mikor műveim gyüjteményes kiadásában a
Sobri-czikkek is megjelennek: akkor méltatom majd a levelek érdekesebb
részleteit.
Most csak hálás köszönetem értük!
UTOLSÓ SZÓ SOBRIRÓL.
(Szederkényi Nándor véleménye. – A zsobri szó a zsebrákból származott. –
E vélemény megdöntése. – Az álnevek. – Sobri állitólag Bejczen született
s még a mult század ötvenes éveiben is élt. – Szép Mihály közlése Sobri
halálának részletes leirásáról. – Herman Ottó, Milfajt képe. – Sobri
ruhája. – Guzmics Izidor apát egykoru följegyzései.)
»Ki volt hát Sobri?« – e czim alatt irt korrajzom végén megigértem, hogy
mindazoknak, a kik a Sobri-kérdésben szives, bizalmas levelükkel hozzám
fordultak, együttesen felelek, a mennyiben a levelek figyelemreméltó
részleteket is érintenek.
Most szavamat állom s legelőször is tisztába kell jönnünk a Sobri
névvel.
Az egyik bakonyi hagyomány szerint Kopácsy József veszprémi püspöknek s
később ország primásának volt Schóber nevü szolgáló embere s ez lett
volna utóbb a hires bakonyi duhaj s az ő nevéből alakult volna a Sobri
név. E hagyományt Szépfaludi Ö. Ferencz szerint Szigety József jeles
egykori szinművészünk terjesztette, a ki veszprémi volt s rokona is az
érsekprimásnak.
Kifejtettem már, hogy e hagyományban nincs igazság.
Bizonyos azonban, hogy a köznép túl a Dunán s különösen a Bakonyban is
ekként ejti ki a nevet: Zsubri. Igy ejtették ki hajdan Pesten is és
szerte az országban.
Részben erre is ügyelve irt nekem erről Szederkényi Nándor barátom,
irótársam s egykor hosszu időn át követtársam, most Heves vármegye
főispánja. Fejtegetései érdekesek, noha felfogásához semmi esetre se
járulhatok.
Azt irja: a rut rablóvilág a 14-ik és 15-ik században a cseh-morva
határon, az ország felső vidékén a cseh »rebjatok« és »zsebrákok«
garázdálkodásával történetünk gyászos lapját képezi. Nagy Mátyásunk
fékezte meg őket, de azért még sokáig szerepeltek s a rebjatokból lettek
a rablók, a zsebrákokból a magyar nép nyelvén a zsobrik vagy sobrik. Az
én megfigyelésem szerint is tehát Sobri nem tulajdonnév volt, hanem a
névtelen rabló a cseh zsebráktól kapta a multból leszármazott
melléknevet.
– Az én megfigyelésem szerint, – igy folytatja Szederkényi, – a magyar
rablóvilág alakjai rendesen tulajdonneveikkel szerepeltek. Te is
felsorolsz egy csomót. Palatinszky, Zöld Marczi, Angyal Bandi, Fábián
Pista, Rózsa Sándor, Bogár, stb. mint tulajdonnevek.
– Ki rejlett, – mondja tovább, – a mult század első felében szerepelt
Zsobri alatt? Azaz, ki volt ez a zsebrák? Megyénként más-más meséket
füztek hozzá. Akkor, mikor még nem volt se ujság, se vasut, se távirda,
a vidékek mesékből is éldegéltek, mert – nem úgy, mint ma – a mesék
füstjét nem volt, a mi eloszlathatta volna.
– Én ugy vélem, – igy végzi sorait, – hogy tulajdonképen Sobri senki sem
volt. Sobrik, azaz zsebrákok voltak. S midőn az akkori betyárok egyike
vagy másika a maga nevével ijeszteni nem tudott, hát ijesztett azzal,
hogy ő egy igazi zsobri.
Ime, az érdekes levél.
De én semmiben se érthetek egyet tisztelt barátommal. Sobri Jóska igenis
volt s a Bakonynak épen olyan élő alakja volt, a milyennek én e
könyvemben, de egyuttal gyüjteményes műveim »Emlékezések« czimü VI-ik
kötetében leirtam. 1812 körül születhetett s 1837-ben halt meg.
Halálának napja, helye és órája hitelesen meg van bizonyitva. Több
emberrel beszéltem, a ki személyesen ismerte. Holttestét halálakor saját
édes apám is látta. Egy öreg barátom, Osváld Dániel, egykor megyei
tiszttársam, ma is él Pápán, a ki személyesen ismerte s beszélt is vele
a vasvármegyei ostfiasszonyfai határban levő »Ragyogó« csárdában. Száz
meg ezer megyei és birósági hiteles okirat bizonyitja voltát és kilétét
Veszprém, Győr, Sopron, Vas, Komárom és Zala vármegyében. Emlékiratok,
magánföljegyzések untig emlegetik. Hivatkozom egyebek közt Guzmics
Izidor bakonybéli apát s nemes emlékü főpap egykoru emlékirataira. Az
egykori ujságok is feltünőbb cselekményét mindig emlegették. Jókai Mór
is leirta halálát teljesen hiven. Kik és mik voltak forrásai, a honnan
tudását meritette, nem tudom. Forrásai mások voltak, mint az enyémek, de
azért az ő leirása minden lényeges pontban egyezik az enyémmel. Én az én
forrásaimról mindenütt számot adtam. Lovat, pipát, kopót, agarat, bikát
ezelőtt hatvan-hetven évvel szivesen neveztek Sobrinak. A német nyelvü
irodalom róla igen nagy. Szinte csodálni lehet. A Pallas lexikona
felsorolja a róla irt német könyvek egy részét. A mi irodalmunk is
foglalkozott vele, különösen szépirodalmunk és szinmű-költészeti
kisérleteink. Népdalok özöne hangzott róla egykor. Kalapja, szüre,
dolmánya ma is emlékezetes Vasban, Zalában, Veszprémben. Minden Rózsa
Sándor-féle alak elenyésző törpeséggé töpped Bakony rengetegének ez
alakja mellett. Ily tömeg hir, tudósitás, dal és hagyomány és
hivatalbeli cselekmény nem származik olyan név körül, a melyet egykor
élő és hatalmas egyéniség nem viselt. Effélére nincs példa a nagy
világban.
Igaz, hogy családi neve nem Sobri s nem is Zsubri Jóska volt, hanem Pap
Jóska. Ez volt apjának is, az Endréd-pusztai kanásznak a neve.
Szederkényi barátom ebből is következtet valamit s azt mondja, a mi
rablóink nem szoktak használni álnevet s példákat is hoz fel erre.