legényei. Csak ugy sivitott, ugy vitte a csónak Sobri Jóskát a tulsó
partra.
A kegyelmes úr is szépen hazaért, a haja szála se görbült meg. A főbiró
ujjongva fogadta a kapuban.
– Ugye megmondtam előre, kegyelmes uram, hogy az a betyár nem mer ide
közel se jönni, ha engem lát. Ime öt óra és szine világát se láttuk.
A kegyelmes úr keserü vidámsággal felelte:
– El is ment már domine spectabilis! Ott van már túl a dunai erdőkben.
Hanem a pohár borát csakugyan nem itta meg. Egyébiránt köszönöm a nemes
vármegye szivességét, de most már nincs szükségem segitségre.
Csak akkor tudták meg, mi történt.
A tarisznya arany csakugyan odaveszett.
Ime, ebből áll a váczi kaland története. A nép még fel is czifrázza,
mókázó párbeszédekkel s apró jelenetekkel még fel is ékesiti ezt a
történetet. Én csak vázlatát adtam elő.
Csak ugy nyomakodik ránk az a kérdés: honnan eredhetett a váczi kaland
meséje? Ki költhette s mikor képződött?
A nép regéli. Ugy keletkezhetett hát, mint az igazi népdal s az igazi
népzene. Valakinek ötlete származik. Ötletét tovább adja. Uj és
mozgékony elmék uj részleteket adnak hozzá. Uj szót, uj alakot, uj képet
s elvégre lassankint a mesének egész művészi alakja felépül s állandóvá
válik.
Két dolog kell hozzá. Az egyik az, hogy a mese hősét igazán szeresse a
nép, sorsát viselje szivén s rokonszenvvel kisérje cselekvését is,
szenvedéseit is. Sobri iránt csakugyan igy érzett köznépünk.
Nem kell ezen csodálkozni. Nem Sobri volt az egyetlen efféle tünemény s
nemcsak a magyar fajta köznépnek van meg ez a sajátsága. Sobri rabló
volt, haramia. De azért a maga korában nagy eszmét is képviselt. Igaz,
hogy torzul, fonákul, visszájáról képviselte, de a köznép előtt csak az
eszme maga tündökölt s annak visszáját észrevenni nem akarta. Erről
egyébiránt szólok még majd.
A másik, a mi ily mese keletkezéséhez szükséges, valami véletlen
alkalomszerü eset.
Sobri megvolt, valóságos cselekményei hiresek voltak, az ő nevében hát
volt valami alkalomszerüség a váczi meséhez. De volt-e ahhoz, hogy épen
Váczhoz s ott is a püspökhöz kapcsolódjék a mese?
Erre már nehezen tudnánk felelni. Egyáltalán nem tudom, hogy a váczi
püspököt kifosztották-e Sobri korában vagy korábbi időben, vagy legalább
a Sobri halála után közel lefolyt esztendőkben? Ha kifosztották: volt-e
abban valami rejtélyes dolog, vagy pedig a birói vizsgálat azt tisztába
hozta. – Mert ha csakugyan kifosztották valamikor: az esetben a csinos
mese könnyen megalakulhatott Sobri neve körül.
Valósággal megtörtént esetként biztos forrásból annyit hallottam, hogy
gróf Nádasdy püspököt egykor a Migazzi-kastélyban, gyönyörü nyaralójában
csakugyan meglopták a duhajok s kirabolták. Azóta nem is tanyázott többé
a nyaralójában. Ez esetből könnyen átalakulhatott a Sobri-kaland.
A mese egyébiránt nem uj.
Legalább szentül hiszem, hogy abban a tizezer regényben és egy millió
novellában, a mely Bocaccio óta napnyugaton és napkeleten készült,
efféle kaland száz meg száz alakban fordul elő.
A Sobriról készült német irodalmat nem ismerem. Sok könyvet s még több
regényt irtak németül a Sobri-dolgokról itthon is, a külföldön is.
Szinte elhiszem, hogy e könyvek és regények valamelyikében a váczi
kaland is meg van irva. S ha megvan: akkor innen is keletkezhetett a
mese.
Ezzel különben ne törődjünk. Csikós Csúzy János életében csakugyan tudok
oly pontokat találni, melyek körül a váczi kaland megalakulhatott s
kiszineződhetett. Ismertetnem kell tehát az ő életét. Már csak azért is,
hogy tisztán láthassa mindenki: minő alapon kerekedhetett túl a Dunán az
a monda, hogy Sobri Jóska sehogy se volt, sehogy se lehetett más, hanem
épen csak Csikós Csúzy János.
IV.
(Csikós Csúzy János. – Nemzetsége. – Gyerekkora. – Elszökik az
intézetből. – Csikósbojtárrá lesz. – Törvénybe állitják. – Sobri
haláláról. – Népdal Sobri sirjára. – Csikós Csúzy János megjelenik
Pápán. – Pápai élete, szerelmi kalandja, házassága. – Halála s
rokonainak róla való emlékezése.)
Csikós Csúzy János!
Szép név. Nagy regény van mögötte. Az a nagy regény szülte magát a szép
nevet is. Ama regény nélkül csak tekintetes Csúzy János táblabiró urat
ismerte volna Zala- és Veszprémvármegye.
Nagy és régi család származéka. A családot Csúzi és Puszta-Szent-Mihályi
Csúzy-nemzetségnek hivják. Száz év előtt túl a Dunán hat vármegyében
több birtoka volt összesen tizezer holdnál. Még gyermekkoromban is
megvolt e birtokának több mint fele. Az én vármegyémben is birtak a
Csúzyak Pápán, Pölöskén s egyebütt is.
A Veszprémvármegyei ágból született János a mult század elején. Ugy
tudom, apja egyszerüen birtokos, de öreg apja Gáspár Veszprémvármegye
követe s később Komáromvármegye alispánja volt Mária Terézia idejében.
A kis János – a család kebelében csak Mukinak nevezték – rakonczátlan
gyerek volt. Nem fogott rajta semmi oktatás, semmi fegyelem. Nem
engedelmeskedett se szülőinek, se nevelőinek. Nevelőit, tanitóit
megkéselte. Ha kiszökhetett: napokig elcsatangolt erdőn, mezőn, cselédek
közt, csikósok és gulyások közt. Ilyenkor lerugta lábairól a csizmát s
testéről a felső ruhát. Pőre ing, gatya, mezitláb: ez volt tetszésére.
Felkapaszkodott valamelyik csikó hátára s le nem szállt a lóról se szép
szóra, se fenyegetésre. Még aludt is a ló hátán. Csak az éhség tudta
leszállitani.
Vad emberré készült lenni s nem tekintetes úrrá. Igy mondta mindenki.
Igy látták szülei is.
Szülei még egy utolsó kisérletre szánták el magukat.
Volt Váczon egy hires barát. Olyan hire volt, hogy nevelő, tanitó,
oktató képessége csodatevő. Juhot tud szeliditeni a párduczból is. A kis
János szülei megkérték, jó szóért, jó pénzért vegye magához a gyereket,
neveljen belőle emberséges embert, tartsa pórázon maga mellett, ha lehet
a zárdában, vagy akárhol.
A barát nevét nem tudom.
A barát vállalkozott, a János gyereket maga mellé vette s elkezdte
alakitani istennek képére és hasonlatosságára. Hónapról-hónapra nagyobb
sikerekről biztositotta a szülőket. Már a latin, már a franczia nyelvet
is a fejébe verte. Olyan esze van az urfinak, mint a parázs, mint a
láng.
Ez 1815–1816 körül történt.
Egy darabig csak türte a gyerek a barát vaskezét, kegyes tudományát s
mindenféle bölcseségét. Jó végezést várt mindenki.
De egy szép reggel nem jön ki a barát a szokott időben odujából. Várnak,
várnak – utóbb kopogtatnak s rátörik az ajtót. Ott fekszik a barát hideg
ágyán, keze-lába az ágyhoz kötözve: feje, szája, orra mindenféle ruhával
eltömve. Se szólni, se mozogni nem tudott. Majd megfulladt már. Alig
tudták életrehozni.
A másik ágy, a gyerek ágya azonban üres volt, az ágyon felső ruhái.
A barát elmondta, hogy a gyerek őt, édesden alvót, megkötözte,
tehetetlenné tette s azután eltávozott. Azt se mondta neki: bébukk!
Bizonyosan elvette az isten az eszét a szegény gyereknek.
Nosza a gyerek után. Keresik, hajszolják az egész városban. A
városbirónak is bejelentik. Kikérdeznek minden halászt, révészt, dunai
molnárlegényt: nem látták-e a gyereket, a mikor a Dunába ölte magát.
Senki se látta. Pedig bizonyos, hogy azt cselekedte. Hiszen minden
ruháját ott hagyta az ágyán. Elmeháborodásában nem is tehetett egyebet.
Utóbb a nemes vármegye is kurrentáltatta. Ennek se lett semmi láttatja.
Az elkeseredett szülők is bejárták, bekutatták az egész országot. Hiába.
A gyereknek semmi nyoma. Édes anyja, a hires Rosty-nemzetségből ügyvédet
is fogadott nagy pénzen, a ki szentül állitotta, előkeriti a fiut.
Hiába. Csak a nagy pénz veszett oda.
Elveszett a fiu szőrén-szálán. A Duna mély s rettenetes titoktartó.
Évekig keresték. Utóbb requiemet is tartottak, misét is szolgáltattak
érte s öt-hat-tiz év mulva el is felejtették. Elhaltak szülei is.
Pedig a gyerek csak elbujdosott.
Hogy pedig rá ne találjanak: pőre ingben, gatyában, mezitláb, kerek
kalapban bujdosott el. Ki keresné a ruhátlan csavargóban a hires nagy
Csúzy-nemzetség sarjadékát?
De hová bujdosott el?
Ki tudná azt? Se maga, sem más soha el nem beszélte apróra.
Tizenhat éves ifju volt, mikor elbujdosott. Erős, szép, vidám, de
féktelen. Mindjárt kezdetben érezte ő, mit akar vele a barát. A barát őt
csak tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő juhvá, ökörré, táblabiróvá
akarja nevelni. De ő párducz akar maradni. Kint az erdőn, kint a
pusztán, kint az isten napja alatt, száguldozó csikó hátán: ott az élet.
Minek ő neki a könyv és a tudomány és a latin-franczia nyelv? Nem koldus
ő, hanem úr! Nem nyomorék ő, hanem épkézláb. Nem kell ő neki se
»alászszolgája«, se »kezeit csókolom«. Hanem az kell ő neki: »gyere
pajtás, igyunk egyet«; »gyere, rózsám, ugorjunk egyet«; »gyere, czigány,
húzd a nótám, vagy agyonütlek«.
Egy darabig csak türt, szenvedett a jó kámzsás barát kezén s szedte
magába kanállal a sok ostoba bölcsességet, de azután szabaduláson
tünődött. Végre is megállapodott abban, a mit azután végre is hajtott.
Tehát elbujdosott, eltünt, neve és emléke is elmult, örökségébe,
birtokaiba beültek azok, a kik utána következtek.
Valami husz esztendő mulva öreg számadó csikós kerül sulyos váddal
Bács-Bodroggvármegye szine elé. Boszut állott, lovat lopott, nagy
dolgokat mivelt, bojtárja is segitette.
Tagadott a számadó vakmerőn. Deresre kellett huzni, Kiporolták keményen.
Ez az itélet szólt a bojtárra is. A bojtárt Kerekes Bandinak hivták. Ez
is tagadott keményen. Még mosolygott is hozzá. Ki volt pödörve a bajusza
keményen. Csak nézte, csak várta, megkinálják-e őt is a deressel?
Megkinálták.
De akkor bátran szólt.
– Tekintetes vármegye urak! Nem vagyok én Kerekes Bandi, nem vagyok én
csikósbojtár, mert én nemes, nemzetes és vitézlő Csúzi és
Puszta-Szent-Mihályi Csúzy vagyok. Ez a becsületes nevem és származásom.
Országbiró volt az én dédősapám, vármegye követe és alispán az öregapám.
Vagyok én olyan ember, mint kegyelmetek. A Sembery, Tallián, Vásonkőy,
Szent-Mihályi, Bogyay-familiák az én rokonságom. Kegyelmetek közt is van
akárhány atyámfia. Becsehelyen van az én uradalmam, harminczhárom
faluban részbirtokom, Pápa városában a kastélyom!
– Ez már más! Most már félre a deressel!
De megváltozott a tekintetes sedria képe szempillantás alatt!
Mindjárt akadt öreg táblabiró, a ki visszaemlékezett a husz év előtti
esetre.
– Te volnál, öcsém, az elveszett Csúzy János?
– Én vagyok, bátyám, a Csúzy János, a ki nem veszett el, hanem ott
hagyta Váczot, a barátot, mint Szent Pál az oláhokat.
Hajh, hogy ugráltak fel erre székükről a hatalmas tanácsurak! Hogy
ültették le rögtön a csikós bojtárt, hogy szedték le a vasat nyomban
kezéről-lábáról, hogy rajozták körül ezer szóval, ezer kérdéssel! Egyik
táblabiró, Pilaszanovics nevü, mindjárt el is mondta, hogy ő leányágon
minő foku atyafiságban van a csikós bojtárral.
– Csakhogy megkerültél, édes öcsém!
Ennek az esetnek további részleteit nem ismerem. Csikós Csúzyt kis
diákkoromban láttam ugyan, de vele ismerős nem voltam. A mikor én a
pápai kollégiumba kerültem, akkor ő már Budán lakott s nem pápai
kastélyában. Hanem annyit mégis megjegyzek, hogy a napokban hallottam,
hogy az eset, a miért a számadó csikóst törvénybe állitották, valamint
bojtárját is, a Kárász-féle horgosi puszták valamelyikén történt s ennél
az esetnél mondta volna meg igaz nevét Csikós Csúzy János.
De hát ez most már mindegy.
A rég elveszett alak 1838-ban megjelent Pápán s ősi nemesi udvarát
elfoglalta.
Ime, most már: Csúzy János, a délczeg fiu eltünik 1817 körül, se hire,
se hamva, de föllép a világban Sobri Jóska. Azután Sobri Jóska 1837-ben
eltünik örökre, ettől fogva se hire, se hamva, de nyomban ezután a
szintérre lép az elveszett Csúzy János!
Most már Csikós Csúzy János!
A hogy Sobrit lerajzolták azok, a kik látták: minden vonás teljesen
ráillett Csikós Csúzy Jánosra. Termet, arcz, fejtartás, bajusz, gyors
tekintet, vidámság: minden egyezett.
Csúzy Pápára már születésének s vagyonának megfelelő uri ruhában jött s
azóta állandóan urak módjára öltözködött. De elképzelték hétrétü
patyolat gatyában, pitykés, rövid szines mellénynyel; vitézkötéses,
figurás dolmánynyal, a mely félvállon röpköd: rojtos nyakkendő, magas
sarku kordovány csizma, piros kendő-öv, kostök, darutollas süveg,
rövidnyelü karikás a vállon: vajon miben tér ez el a bakonyi haramiától?
Vajjon Sobri Jóska-e ez, a ki örökre eltünt vagy Csikós Csúzy János, a
ki Sobri eltünte után jött csak napvilágra?
Az se látszott valószinünek, hogy a gazdag nemes ifju, ha csak csikós
akart lenni és semmi más, teljesen titkolózzék s óriási örökségét szó
nélkül türje mások kezén, habár rokonok is azok a mások. Hiszen ha neki
a csikósság a szenvedélye s életének ez a gyönyörüsége: még ehhez is
jobban s biztosabban jut el, ha nagy birtokain magának van ménese s ő
maga magának a számadó csikósa.
De, ha Sobri akart lenni, az más. Maga köré gyüjteni a bujdosókat,
szökevényeket, szegény legényeket, üldözötteket; hadat izenni a rendnek,
államnak, társadalmi biztosságnak, törvénynek és vármegye urainak s
kijátszani, csuffá tenni, vidám kalandokban kitréfálni azokat, a kik a
törvény nevében életére törnek; egyik nap hegyen-völgyön lakodalom, a
másik nap Bakonyi-erdő avarjain dideregni, de mindennap a halállal
játszani: ez ugyan százszor különb szenvedély, mint a csikósság. Ezért
már érdemes titokká válni, álnevet venni föl s lemondani akármekkora
vagyonról és örökségről.
Ezért föl is kell ölteni a Sobri nevet.
Nem is lehet másként. Sobri Jóskát elnyelte a sötétség, Csikós Csúzy
János kibukkant a sötétségből.
Azt mondják: hiszen ha Sobri meghalt Lápafőn: hogy juthatott tul a Duna
ilyen tévedésbe? És ha Sobri halálát a hatóság biztosan meghatározta:
mire való erről tovább is tanakodni? És pedig ugy határozta meg, a mint
Kovács Ernő öreg honvéd, tiszteletreméltó barátom irja, hogy még édes
apját is oda vitték a halott fölismerésére: akkor épen nincs értelme a
tul a dunai vélekedésnek.
Sobri Jóska más ember volt, – Csikós Csúzy János megint más. Nem is
látták egymást soha.
Igaz.
Én is ezt állitom s kétségtelenül be is bizonyitottam. De hiszen én csak
azokat a tüneteket sorolom most fel, a melyek a dunántuli felfogást
téves utra birták.
Ujra állitom, hogy Sobri halálát se biróság, se más hatóság szakszerü
tüzetes vizsgálat alapján soha meg nem határozta.
Lápafőnél elesett, maga lőtte agyon magát. Eleste után nyomban látta
holttestét boldogult apám, a ki néhány rokon nemes ifjuval
Szilas-Balhásról ment kocsin Sobriék önkéntes üldözésére. Az ütközetről
elkéstek az ifjak, de végére már oda értek. Ott látták feküdni a
holttestet Sobri fája alatt. Azt a hatalmas cserfát azóta nevezték el
Sobri fájának.
A járásbeli főszolgabiró, tolnai, veszprémi és somogyi csendbiztosok,
pandúrok, katonatisztek, ulánusok s önkéntes üldözésre vállalkozott
nemes ifjak voltak ott nagy számmal. A halottat megnézték. Semmiféle
irást nála nem találtak. Fegyvereit, ékszereit, pénzét a biróság kezére
adták. Agyonlőtt társait nem lehetett megkérdezni: ki a halott.
Sebesülten elfogott társa, Varga Pista, nem tudta, hogy a holtak közt
melyik volt a Sobri.
Azonban az urak mégis elháritottak maguktól minden kétséget. Az a
halott, a ki magát agyonlőtte, Sobri volt. Akárhány pandúr látta már őt
s az élőben is, holttestben is biztosan fölismerte. Apám azt mondja,
szürkötője Hunkár legértékesebb aranyláncza volt. Damaszkcsövü fegyvere
is Hunkár legbecsesebb puskája. Kié másé lehettek volna ezek, ha nem a
haramia vezéré?
Kovács Ernő téved. Sobri apját nem vitték oda a halott fölismerésére.
Hol van a tolnavármegyei Lápafőhöz a vasvármegyei endrédi puszta?
Forsponton is háromnapi járás, gyalogszerrel meg kétszerannyi. Ki
költekezett volna ily utazásra? A vármegyék ugyan nem. Nem is volt az
ilyen birósági eljárás akkor szokásban. Föl se bonczolták a deli szép
legény holttestét, hanem még az napon eltemették, nehogy a rókák,
farkasok, falubeli ebek megcsufolják.
Hogy az napon temették el és pedig Sobri fája tövében: igy hallottam
apámtól is, Kiliti Mózsa Mihálytól is. De másoktól is. Hogy pedig Sobri
volt az, a ki magát agyonlőtte ott: azt társa, ki onnan elmenekült,
Fűmag Recze Marczi halálos óráján nyiltan bevallotta.
De hiszen az egész környék jól tudta ezt. Az öregek ma is jól tudják.
Azért nevezték el azt a fát Sobri fájának. Ott volt az utolsó ütközete.
Ahhoz támasztotta utoljára puskáját. Annak tövében lőtte magát agyon.
Annak tövében porladoznak hamvai. A népdal is ugy örökitette meg:
Lápafő határán busul az a nagy fa,
Szegény Sobri Józsi aluszik alatta.
Olyan mélyen alszik a fekete földbe,
Nem is tudja, sirját, hogy a fű benőtte.
Sötét holló gubbaszt a fa tetejébe,
Nézi a sirt, fejét se forditja félre.
Lassan járj ott pajtás, holló meg ne hallja,
El ne szálljon onnan, Sobrit hadd sirassa.
Más változatát is hallottam valamikor e dalnak.
De Sobri fája se busul már ott. Szabó Kálmán barátom s egykori
képviselőtársam ezelőtt vagy öt évvel irta nekem, hogy Sobri fáját
elemésztette a kor s kidöntötte a vihar ugy 1898-ban. Onnan tudja: a fa
apósa birtokán állott.
Azonban térjünk csak vissza Csikós Csúzy Jánosra.
Pápán nagy feltünést keltett feltámadása. Azért is, mert nagy úr volt.
Azért is, mert már réges-régen örökre elveszettnek hitték. Azért is,
mert rögtön elterjedt s meggyökerezett róla az a hir, hogy ő volt az
igazi Sobri. De legjobban azért, mert délczeg alakja, ismeretlen
multjának titkai s szellemes, de betyáros észjárása mindenki előtt
kedvessé tették. Pápa vidámabb ifjai és öregjei nyomban bizalmas
barátságra léptek vele.
Vermes Illés, Pápay Miklós és Pápay Lajos, Osváld Dániel, a kiket már
emlitettem, nagyon sokszor mulattak vele együtt. Azután idősb Osváld
Dániel, a hires Kocsi Sebestyén Gábor, a környékről Ihász Imre, Bottka
Imre s mások: mind előkelő megyei alakok s birtokosok. Jó barátai mind.
A városban is, a vidéken is nagy lakomák. Az ugod-vadkerti fürdőtelepet
a Bakony alján akkor alapitották. A pápai uraság is – ezé volt a
fürdőtelep – gróf Esterházy Károly jó pajtás volt, vidám természetü
ember. Kaszinóban, fürdőn, pápai és somlyai szüreteken, vadászatokon
folyt a vigasság szakadatlan.
Az egykori csikós bojtár a férfiak társaságába nagyon bevált.
De hát a női társaságokba is be kellett az uj embert vezetni. Különösen
Rábáné termeibe.
Ez a Rábáné egy kis termetü, pupos, öreg úrnő volt, de gazdag és igen
szellemes s két igen szép leány-unokáját tartotta házánál. A város
urnői, szép asszonyai és leányai gyakran összesereglettek nála. Nyilt
házat és asztalt tartott, mint mondani szokták. A kártyázás is gyakori
volt nála. Kártyáztak még az asszonyok is.
Csikós Csúzy Jánosnak itt is otthonosnak kellett lennie. Hivták oda
pajtásai.
Vonakodott. Jó kifogása volt.
– Fiuk, sehogy se akarom, hogy fölöttem nevessenek vagy sajnálkozzanak.
Köztetek csak elvagyok. De hogy érezném én magam jól művelt urinők
társaságában? Tudjátok, hogy én pusztához szoktam, csikós voltam,
csárdákban mulattam és csak a csaplárosné nyelvén értek. Hiszen mindjárt
észreveszik, hogy én nem vagyok úr, hanem csikósbojtár. Vagy félreálljak
és hallgassak, mint a kályha?
Pápay Lajos felelt neki, a lángelméjü huszártiszt.
– Soha se törd ezen a fejedet. Te csak viseld magad ugy, a hogy bojtár
korodban szoktad a csárdában, senki se veszi rajtad észre, hogy nem vagy
igazi úr!
Eltalálta.
Ettől kezdve a nőknél is otthonos lett Csikós Csúzy János.
Agglegény volt. Szinte lehetetlen, hogy nő nélkül élje le az életét. De
még se nősült hamarosan. De azért mégis lett állandó barátnéja.
Hol-hol se, nem tudom, de valahol összejött egy franczia nővel. Vagy
Pozsonyban az országgyülés alatt, vagy Bécsben, vagy gróf Esterházy
Károly udvaránál. A nő önálló volt, független, jeles vagyonu s a nagy
urak állandó figyelmének tárgya. Nem is volt gyönge fiatal leány, jó
harminczas volt, de igen szép. Udvaroltak neki bomlottul.
– Igen szép és pajkos jókedvü franczia nő. Igy jellemezte előttem Osváld
Dániel öreg barátom. Igy hallottam másoktól is.
De nem azért bomlottak utána, mert szép volt, pajkos és jókedvü, hanem
azért, mert a nagy császárnak, nagy Napoleonnak volt ő házasságon kivüli
leánya. Hasonlitott is világhóditó apjához. Apjának szemei, orra és álla
tökéletesek voltak nála. Ha jól emlékszem, Madame Pelissiernek hivták.
De föltétlen biztossággal nem állitom: ez volt-e neve, vagy ez volt-e
igaz neve?
Ez a nő megszerette Csikós Csúzy Jánost. A sokkal szebb és fiatalabb és
vagyonosabb udvarlókat félvállról vette s a csikósbojtárt kegyeivel
elhalmozta.
A társaság elbámult. Azonban ki ismerné a női elhatározások minden
titkát?
Csikós Csúzy János nem volt se szinlő, se hetvenkedő. Se hizelgéshez, se
dicsekvéshez nem értett. Őszinte szaván, férfias arczán s délczeg
termetén kivül más fegyvere nem is volt asszonyt hóditani.
Megmondta nyilván, ő ki és mi? Születését, vagyonát, jó és rossz
szokását hiven felsorolta. Csikós volt, szőrén üli a lovat, puszták fia
volt. Ő bizony a franczia szépművészetekben nem jártas s mindenféle
tudományt és bölcseséget és rendőrséget szive szerint utál. De azért jó
magyar nemes s asztala és szerelme biztos.
– Ha önnek Madame, ez elég, akkor hű lovagja leszek, a mig élek.
A nagy császár leányának elég volt. Eljött Pápára s közös háztartást
rendezett be kettőjük számára. Általános hit szerint törvényes
házasságra is léptek. Szerette a csikósbojtárt hiven.
Pedig bizony lovagja el nem kényeztette.
Madame Pelissier tudott is, szeretett is lovagolni, de csak úrnők
módjára. A csikósbojtár pedig azt követelte, hogy szőrén ülje meg a
lovat. Vita kerekedett köztük.
– Ejh, aranyos rózsám, csikósbojtár a szeretőd, ugy lovagolsz, a hogy én
akarom!
Kivezette szilaj paripáját, csak ugy szőrén rádobta a Madameot s
karikásával nagyot csörditett a paripa hátuljára.
No, most mi lesz ebből?
Az lett a vége, a mi természetes. A tüzes paripa nagyot ugrott,
bomlottul ficzánkolt s a szép asszonyt lehányta magáról. Estében a szép
asszony összekuszálta minden öltönyét. Viganója a nyakáig türődött. A mi
aztán alkalmat nyujtott lovagjának, hogy a földről fölemelje s a
homlokától kezdve a lába hegyéig végigcsókolgassa.
Nem tört se keze, se lába, sőt nagyot nevettek mind a ketten az
ijedelmen. De még a néző publikum is nevetett. Két-három főből álló jó
barát volt a publikum.
Ezt a kis esetet csak például beszéltem el, hogy mindenki lássa, miféle
pajkosságokat művelt az egykori csikósbojtár. Művelt ő vaskosabbakat is,
de már azok mind nem tartoznak ide.
Egész élete, multja, egyénisége, csodálatos regény, majdnem hihetetlen.
Hogy a nagy császár leánya volt barátnéja: ez szinte kiemeli őt a magyar
világból s általános érdeküvé teszi, mint regénytárgyat.
De azért regényét nem irta meg senki. Azt se tudom, hogy az óriási
Napoleon-irodalomban a franczia nő származását, sorsát, édes anyjának a
nagy császárral való szerelmi viszonyát kinyomozták-e, tisztába
hozták-e, megirták-e?
Csodálkozom, hogy a mi nagy költőnk, Jókai, föl nem dolgozta. Hiszen ez
méltó tárgy volt az ő hasonlithatlan költészetének felbuzditására. Pedig
Csikós Csúzy János történetét igen jól ismerte.
Ő is, Petőfi is, Kerkapoly, Kozma s mind ama jeles férfiak, a kik a mult
század negyvenes éveiben a hires pápai kollégiumot látogatták. Maga Deák
Ferencz is nagyon érdekesnek tartotta e történetet s nem egy adomát
beszélt el annak részleteiből.
Jókai egyébiránt a »Magyar nábob« regényében érdekes, de mellékalakként
kissé halványan, de mégis szerepelteti az alakot. Leir egy deli paraszt
csikósféle alakot, a ki utóbb nemességet szerez, úrrá lesz s bejut a
magasabb társaságokba.
Jókai édes nénje, Eszter s annak férje, Váli Ferencz, hirneves pápai
tanár, ott lakott Csikós Csúzy János közvetlen szomszédságában. Házuk,
kertjük végig szomszédos volt az óriási Csúzy-kuriával. Minden furcsa és
pajkos mulatságot, mely a nagy kurián folyt le, jól ismertek.