Petőfi még tarokkozás közben is verseken törte a fejét s a
nyereségjegyző papir túlsó oldalán az ultimofogás mellett is
megszületett a vers.
Egyszer aztán Petőfi szülői ott hagyták Dunavecsét, átköltöztek
Szalkszentmártonra. Azontúl ő is oda költözött hozzájuk. De azért a
dunavecsei pajtásokkal való barátkozás nem szakadt félbe. A két város
között van egy erdő, annak a szélében egy több százados cserfa. Ez volt
a találkozó helyük, a hol derült nyári estéken összejöttek. Később Fülöp
Gyuri is ott volt. Petőfi ott e terebély cserfa alatt olvasta fel
költeményeit, a miket azok nem is mindig dicsértek meg. Szokása volt a
költeményei szélére a saját arczát és alakját torzítva felrajzolni.
Azokat megőrzés végett átadta Fülöp Gyurinak. Annál jó helyen voltak:
nála volt a helység archivuma.
A nagy cserfa tetejében egy holló károgott, a lombja között egy fülemile
énekelt: «No lássátok», mondá Petőfi, «milyen szépen megfér két dudás
egy csárdában! Mert nem kapnak fizetést.»
Ez a négy vidám czimbora volt az, a kikhez Petőfi azt a halálsejtő
hattyúdalát írta Dunavecsére, egyikét legszebb költeményeinek.
Másban is nyilatkoztak halálsejtelmei.
Egyszer azt mondá pajtásainak:
«Ha meghalok, ti terítsetek ki; a sokat gyalogolt, de el nem fáradt
kitartó lábaim egyenest álljanak, mint katona koromban, kezeimet
szívemen imára kulcsoljátok, hogy ha már egyebet nem tehetek, a
másvilágon is a népszabadságért imádkozzam. Életemben mindig a korlátlan
szabadság volt ideálom, de síromat korláttal vegyétek körül, hogy se
ellenség, se barom rám ne taposhasson.»
Ehhez az óhajtáshoz járult a «víg fiúk» utolsója, Szücs János a
beküldött összeggel.
A többiek nem víg fiúk már; elsiettek jó barátjuk után.
Leghamarább érte utól a jó Fülöp Gyurka. Ez még azután is akart a
szabadságért küzdeni, mikor már az jól el volt temetve. Rajtavesztett: a
Neugebäudeba került: lőpor és ólom lett a megnyugtatója.
Mikor a vesztőhelyre vitték, hű pajtása, Szücs János ott volt a néző
közönség között: odakiáltott a halálba induló bajtárshoz: «hová tetted a
P* betűket?» (Petőfi rábízott verseit.) «Jól el vannak téve!» felelt az
vissza; «De hová?» Erre a kérdésre a kisérő katonák közül egynek a
szuronya emléket hagyott a kérdezősködő oldalbordái közt a hegyével.
Fülöp Gyurka kemény fiú volt: az első sorlövésre még össze sem esett,
csak a második tudta elcsendesíteni. De a Petőfi rábízott iratai és
karczolatai elvesztek az ő halálával. Hiába keresték a többiek, nem
találtak rájuk.
Fülöp Gyurkán kívül Petőfi sokszor megénekelt víg czimborái voltak Balla
István káplán, Bernolák Soma segédtanító és Szücs János rektor, – a
hozzám intézett levél írója.