Tíz forintot küldött a kezemhez egy lelkes hazafi Nagy-Kőrösről, azzal
az utasítással, hogy azt a segesvári Petőfi-szobor bizottságnak
juttassam, ennek fele a Petőfi síremlékét őrző korlát, másik fele a gr.
Bethlen Gábor szobor alapjára fordítandó.
Az adakozó neve Szücs János.
Jól emlékezem rá. Ezelőtt több mint ötven esztendővel Petőfi ismertetett
meg vele. Magas, széles vállú férfi volt, harmincz év körül járt, most
már nyolczvan éves.
Kísérő levelében sok érdekes adatot közöl Petőfiről.
1844. év egyik nyári délutánján toppant be a dunavecsei rektori lakba
egy halvány, nyult arczú ifjú ember, e szóval mutatva be magát a
néptanítónak, Szücs Jánosnak:
– Én vagyok Petőfi Sándor.
A néptanító örült a szerencsének: verseiből ismerte már a költőt; azt is
kitalálhatta, hogy mi járatban van. Petőfi szülőit jött látogatni, kik
ott laktak. Szívesen látta a vendégét.
Petőfi bizalmasan közlé vele látogatása okát. Pestről Dömsödig csirkés
szekéren jött, onnan pedig a Dunaparton gyalog.
– Jöhettem volna fogadott kocsival is egész a szüleim lakásáig. Most
kaptam meg a könyvkiadótól a «Helység kalapácsáért» a honoráriumomat,
harmincz forintot. Nem vagyok már rongyos csavargó. De most még sok nép
jár a piaczon, a hol az apám székállása van. Az öreg nehéz szívvel van
irántam; nem szeretném, ha a nép előtt kemény szavakkal illetne. Engedje
meg, hogy estig itt maradjak s akkor menjek haza, a mikor már senki sem
lát.
A rektor leültette jövevényét, azt mondva neki, hogy sürgős dologban ki
kell mennie valahová, s addig is, hogy ne únja magát, kezébe adta a
«Szent Dávidné zsoltárát», a mit hajdanában a diákok írtak össze, furcsa
adomákból és pajkos versekből. (Néhány kötet, kézzelírott, nálam is
rejtőzik.)
Az a «valahová» pedig, a hová a rektornak olyan sürgős mennivalója volt,
Petőfi szülőinek lakháza volt. Azzal a pia fraus-szal lépett be a jó
öreg korcsmároshoz, hogy ő kérdezősködött tőle, nem érkezett-e még haza
a Sándor fia? de szeretné látni ezt a derék ifjút.
Nagyot bámult a jó öreg.
– Hát olyan legény volna az én Sándor fiam, hogy még rektor uram is
érdemesnek tartja tudakozódni utána? Héj talán még be is vehetné maga
mellé preceptornak, ha arravaló volna.
Erre aztán Szücs János elmondta az öregnek, a mit a szíve a nyelvére
adott.
– A kegyelmetek fia most is tanító már; de az egész nemzet tanítója, a
kire kicsinyek és nagyok egyaránt hallgatnak: boldogok a szülők, a kik
ilyen dicső fiút adtak a hazának.
Ezzel aztán az öregnél elkészítve a kedvező hangulatot, visszament a
rektor a lakására: de nem szólt Petőfinek arról, hogy hol járt.
A helyett Petőfi mondta el neki, hogy milyen derék törvények voltak azok
a debreczeniek, a miket most olvasott az írott könyvből; a diákot, ha
nagyot vétett, vagy megcsapták, vagy kicsapták: a miért is a nebulo
ekként vigasztalta magát: «ha megcsapnak, akkor ki nem csapnak, ha
kicsapnak, akkor meg nem csapnak».
Este felé aztán együtt ment el vendégével az öregekhez. Ezt a
találkozást örökíté meg Petőfi «Füstbe ment terv» czímű versében. Szücs
János szemtanuja volt e kedves jelenetnek.
Azután sokáig ott maradt Petőfi a szülői háznál. A Duna ezalatt kiáradt,
szakgatta a partot. Egy este együtt sétált a parton új czimboráival, a
rektorral, a káplánnal és a preceptorral. A rektor járt szélről a víz
felől. Egyszer csak leszakadt alatta a víztől alámosott part s Szücs
János belezuhant a megáradt hullámba, mely az örvény felé sodorta.
Ekkor Petőfi gyorsan beleugrott egy a fűzfához kikötött halászladikba, s
kezébe ragadva az evezőlapátot, beérte a csónakkal a már fuldokló
rektort. Azzal a csónakban heverő halász-szigonyt felé nyujtá: «csipd
meg rektor!» s ezzel a mentő eszközzel kihúzta az örvényből a csónakba.
– Azt hittem már, hogy nem írsz több bucsúztatót, rektor: hanem majd én
írom meg a tiedet: «Partja felé a tónak, Ült el a reménycsónak.»
Mikor aztán hazafelé siettek, a halálból megmenekült rektor azt kérdezé
a pajtásaitól: «ugyan mire gondoltatok, mikor én ott a víz közepén
habuczkoltam?»
– Én bizony arra gondoltam, – szólt a káplán – hogy ha te ott veszel, a
Zsuzsika özvegységre marad. (Ehhez írt verset Petőfi.)
– Én meg arra gondoltam – mondá a preceptor – hogy mi lesz akkor a
padlásra felhordott búzából, árpából.
Petőfi csak unszolásra válaszolt.
– Nem akartam, hogy veszteddel megszomoríts: csak a magam érdekében
tettem. Egy ilyen jó pajtást nem hagyok elveszni. Tudom, hogy te
szabadítottál ki az apám haragjából. Én téged a Dunából. Most már
kvittek vagyunk.
A pajtások egyike azt mondta, hogy e tetteért Petőfinek a mentő
érdemkeresztet kellene adományozni.