Athalie felvette gyászruháját, csak azt az egyet hagyták meg neki, s
ment – valakit keresni. Az egész háznál csak anyja és Timéa voltak még,
a kiket felkereshetett. Azok a konyhában lehettek most.
Azok rég ébren voltak, rég felöltöztek már.
Zófia asszony vastag volt, mint egy kád.
Azt tudva, hogy a rajtalevő ruháját senkitől sem kobozzák el, felvett
magára vagy tizenkét öltözetet, egynéhány szalvétát és ezüst kanalat is
eldugott a zsebébe. Alig tudott tőle mozogni. Timéa mindennapos
öltözetében volt, egyszerű, de szegényes viseletben. Tejet és kávét
forralt a tűzhelyen a család számára.
Zófia asszony, mikor meglátta Athaliet, nagy sikoltozásra fakadt és
nyakába borult.
– Jaj, édes kedves szép leányom! Mivé lettünk, mi lesz belőlünk! Bár
csak soha meg ne értük volna ezt a napot! Ugy-e, erre a csunya dobszóra
ébredtél fel?
– Nincs még nyolcz óra? kérdezé Athalie. A konyhaóra még járt.
– Dehogy nincs, dehogy nincs! Hiszen kilencz órakor kezdődik a
liczitáczió; hát nem hallod?
– Nem keresett bennünket valaki?
– Dehogy keresett, dehogy keresett! Ugyan ki keresne bennünket ilyenkor?
Akkor aztán Athalie leült a konyhapadra. Ugyanarra a kis falóczára, a
melyiken Zófia asszony mesélt Timéának a szép menyegzői szertartásról.
Timéa elkészítette a reggelit, megpirította parázsnál a
zsemlyeszeletkéket s megterített a konyhaasztalon a két úrnő számára.
Athalie rá sem hallgatott a kinálásra, pedig Zófia asszony ugyan
szivesen kinálta.
– Igyál, kedves egyetlen szép leányom! Ki tudja, holnap ki ád nekünk
kávét! Minden ember ellenségünk lett! minden ismerősünk szid, átkoz
bennünket. Hová leszünk, hová leszünk?
Hanem azért ő csak megitta a maga csésze kávéját.
Athalie pedig a belgrádi útra gondolt s a várt útitársra.
Zófia asszonynak sajátszerű öngyilkolási és könnyen meghalási gondolatai
voltak.
«Bár csak ennek a kávénak a fenekén egy gombostű volna, az a torkomon
fennakadna s megfulladnék bele.»
Majd meg az a kivánsága jött, hogy bár csak az a vasaló onnan a polczról
leesnék, mikor ő épen alatta megy s épen az ő feje búbjára esnék. Azt is
igen szivesen vette volna, ha most jönne az a hires földindulás, hogy a
ház összeomlana s minden embert, a kit ott kap, agyoncsapna.
De miután ezek a halál nemei nem következtek be s Athalie sem volt
megszólamlásra birható, kénytelen volt abban állapodni meg, hogy Timéán
töltse ki boszúságát.
– Ez csak könnyen veszi a dolgot! A háládatlan. Még csak nem is sír.
Persze, neki könnyű. Elmehet szolgálni, s abból megél. Be is állhat
masamódnénak. Még örül neki, hogy innen megszabadul, maga kényére jut, s
vígan élheti világát! No, no! Majd megemlegetsz te még minket, csak
várj! Majd megbánod te még azt. Majd megbánod te még azt egytül egyig.
Timéa ugyan még semmit sem tett, a mit meg kellene bánnia, hanem Zófia
asszony előre látta azt már mind, s ezen való elbúsulását csak Athalie
fölötti keserve multa fölül.
– De mi lesz te belőled, édes gyönyörű szép leányom? Ki fog téged
pártul? Mi lesz a te szép fehér kezeidből?
– Eredj, hagyj békét! szólt Athalie, lerázva a nyakáról sopánkodó
anyját. Nézz ki inkább az ablakon, nem keres-e bennünket valaki?
– Senki, senki. Ugyan ki keresne minket?
Az idő pedig egyre telt, és a dobszó és a kikiáltás egymást váltogatták;
a konyhaóra minden ütésénél felrezzent Athalie, s aztán ismét tenyerébe
hajtá arczát és a semmibe bámult. A szép arcz pirja szederjesre vált és
ajkai elkékültek; zöldes, ónfakó, epés szín homályosítá el ragyogó
szépségét, a merev szemek ónkarikáikkal, a duzzadt ajkak, a kigyóvá
görbülő szemöldök, mik mély ránczokat vontak a sápadt homlokon,
fenyegető torzképpé ferdíték az eszményi szépet. Úgy ült ott, mint egy
bukott angyal, kit az égből a pusztába kiüztek.
Az idő délfelé járt már és a kit várt, még sem jött el.
A szomorú kótyavetyélő hangok pedig egyre közelebb jöttek. Az árverezés
szobáról szobára ment. Elkezdték az utczai szobákon s úgy jöttek az
udvari szobák felé, a miknek a sorát bezárta a konyha.
Zófia asszonynak minden kétségbeesése mellett volt annyi figyelő érzéke,
hogy észrevegye, milyen gyorsan megy az árverezés. Alig kiáltanak ki
valamit, már ráütik a dobot: «senki többet?» Az árverezésre csődült
emberek csoportokba állva lármáznak: «hisz itt nem lehet semmit venni,
hisz ez bolond ember!»
De ki lehet az a bolond ember?
Most már csak a konyhafelszerelés van hátra; oda be sem nyitnak. Az
előszobában ráütik a dobot. «Senki többet?» Azt megvette látatlanban –
valami bolond ember.
És az is felötlik Zófia asszonynak, hogy a megvett tárgyakat nem sietnek
a szobákból elvitetni, a hogy az más árverésnél szokás, hogy a mint egy
ágyat megvett valaki, rögtön szedik széjjel s futnak vele odább. Itt
semmi sem mozdul meg a helyéből.
Most következik a fődolog. Lemennek az udvarra mind. A házat árverezik.
A venni kivánók oda tolongnak az árverező tanácsnok asztalához. A
kikiáltási ár hangzik. Arra valaki csendesen egy ajánlatot mond. Arra a
tömeg között szörnyüködés, kaczagás, szitkozódás zürzavaros zsibaja
támad; az emberek futnak széjjel, s megint azt kiabálják: «hisz ez
bolond ember!» s azzal menekül mindenki nagy zugolódások közt. «Először!
Másodszor! Senki többet? Harmadszor!» A dob rápördül utoljára; a ház is
vevőjére akadt.
– No édes szép leányom, most már mehetünk innen. Nézzünk ki utoljára az
ablakunkból, mert soha sem nézünk ki innen többet. Bár csak a szent
János templomának a tornya most épen ledülne s idecsapna mindnyájunkat,
a míg itt vagyunk.
Athalie pedig csak ott ült a falóczán és még várt és nézte a fali órát.
Pedig az már tizenkettőt mutatott.
Még egy halavány reménysugár csábította az egyiptomi sötétségben.
Lehet, hogy a kapitány nem akart, szégyenlett az árverező tömeg között
átfurakodni; megvárta, míg vége lesz a szomorú temetkezésnek; az talán
most jön majd, mikor kiürült az udvar.
– Nem hallod, hogy valaki közelít?
– Nem hallok én semmit, édes szép leányom.
– De igen. A folyosó felől. Csendesen, lábhegyen lépve jön valaki, én
hallom.
Csakugyan halk léptek közelednek s valaki kopogtatni kezd a konyhaajtón,
udvariasan, a hogy vendég szokta, a ki engedelmet kér a bennlevőktől
jeladásával s megvárja, míg odabenn azt mondják neki, hogy «tessék!» s
csak azután nyit ajtót csendesen s belép, előre levett kalappal és
tiszteletadó főhajtással – Levetinczy Timár Mihály.
Timár Mihály tisztelettel hajtá meg magát a hölgyek előtt s az ajtónál
megállt.
Athalie a csalódás és a gyülölet rossz tekintetével állt fel előtte,
Zófia asszony kezeit tördelve nézett rá félelemmel és tétova
reménykedéssel, Timéa nyugodtan, szeliden tekinte szemébe.
– Én, kezdé Timár, előre bocsátva az «én»-t, mint valami római pápa a
bullában, én most a birói árverésen megvettem ezt a házat és mindent, a
mi benne eladó volt. Nem azért vettem, hogy magamnak tartsam, hanem
azért, hogy odaadjam annak, a ki e házban egyedül nem megvehető, nekem
pedig egyedüli kincs a világon. Timéa kisasszony, kegyed mától fogva
ennek a háznak az úrnője. Minden az öné, a hogy áll. Ruhák, ékszerek a
szekrényekben, a lovak az istállóban, értékpapirok a pénztárban, a hogy
a birói lefoglalás itt találta. Minden az ön nevére van irva, s a
Brazovics-ház hitelezői ki vannak elégítve mind. Mától fogva ön e ház
úrnője. Fogadja el ön azt tőlem… S ha volna e házban egy kicsiny kis
hely, a melyben egy olyan csendes ember, mint én, elfér, ki önnek csak
bámulatával, csak tiszteletével alkalmatlankodik, s azt a helyet ön
nekem engedné; s ha volna az ön szivében számomra egy kis menedék, s ha
kezemet ön meg nem vetné, úgy én végtelenül boldog lennék, s fogadom,
hogy egész életemnek nem volna más czélja, mint hogy önt boldoggá
tegyem, mint ön engem.
Timéa arcza e szavak alatt sugárzott a szűzi dicsfénytől. A mondhatatlan
fájdalom, a hajadoni szemérem, a nemes hálaérzet, a szentséges áldozatra
készség minden szép sugára egyesült ez arczon.
«Háromszor… háromszor…» rebegék ajkai, de hangtalanul, csak belül
értették meg azt a visszhangzó idegek, mit mondott magában. Ez az ember
volt annyiszor megszabadítója. Ez mindig olyan jó volt hozzá. Ez nem
üzött belőle csúfot soha. Nem is hizelgett soha. És most mindent odaád
neki, a mit a szív óhajt.
– Mindent? Oh! csak egyet nem.
De hisz az úgy is el van veszve. Az a másé.
Timár nyugodtan várt szavai után, Timéa hosszasan hallgatott.
– Ne siessen ön válaszával, Timéa kisasszony! mondá Timár. Én várni
fogok, míg ön elhatározza magát. Eljövök holnap, vagy egy hét mulva, a
mikor ön megengedi, hogy kérésemre választ nyerjek. Ön úrnője marad
mindannak, a mit önnek átadtam; nem kötöttem hozzá semmi föltételt, már
az mind az ön nevére van átírva. Ön szabad, és senkitől nem függ többé.
Ha nem akar engem e házban többé látni, csak egy szavába kerül. Gondolja
ön meg, ha kívánja, egy hétig, egy hónapig, vagy akár egy évig, hogy mit
válaszoljon nekem?
Most Timéa határozott tekintettel előlépett a tűzhely mellől, hová eddig
a másik két nő szorította, s közelebb jött Mihályhoz. Tekintetében volt
valami érett komolyság, mely arczának női méltóságot adott. Ama végzetes
menyegzői nap óta megszünt gyermek lenni. Komoly és hallgatag lett,
odanézett nyugodtan Mihály szemébe és azt mondá:
– Már meggondoltam.
Zófia asszony irigy kárvágygyal leste Timéa szavait. Hejh, ha azt
mondaná Timárnak: «nem kellesz, elmehetsz!» Pedig kitelik az ilyen szó
az efféle bolond leánytól, a kinek egy más szép férfival telebeszélték a
fejét! S ha akkor Timár egyszerre azt mondaná boszuból: «no hát akkor
maradj magadnak, se a ház, se a kezem, nem a tied; adom mind a kettőt
Athalie kisasszonynak!» S nőül venné Athaliet. Hiszen történt ilyen eset
akárhányszor, hogy a derék kérőt elutasítá a fenhéjázó kisasszony s arra
az boszúból rögtön megkérte a gouvernante vagy a komorna kezét, s azt
vette nőül.
Ez a reménye azonban nem teljesült Zófia asszonynak.
Timéa odanyujtá Mihálynak a kezét és ezt mondá halkan, de biztos hangon:
– Én nőül megyek önhöz.
Mihály megragadá a neki nyujtott kezet, nem egy ifju szerelmes hevével,
hanem egy férfi hódolatával, és hosszasan nézett a leány túlvilágian
szép szemeibe. A leány engedé öt lelkébe nézni. Timéa ismétlé szavait:
– Én nőül megyek önhöz, és leszek önnek hűséges, engedelmes felesége.
Csupán egyet kérek öntől. Igen kérem, ne tagadja azt meg.
Mihályt önfeledtté tette a boldogság; elfeledé, hogy kereskedőnek nem
szabad fehér papiron aláírni a nevét.
– Oh szóljon ön! A mit kigondolt, már teljesítve van.
– Én arra kérem önt, szólt Timéa, hogy ha engemet elvesz ön nejének, s
ez lesz az ön háza, s én leszek az ön házában a nő: engedje ön, hogy az
én nevelő-anyám, ki engem, árvát, eddig ápolt, és fogadott testvérem, ki
mellett felnőttem, itt maradjanak mi velünk. Tekintse ön őket az én
anyámnak és az én testvéremnek, s bánjék velük jól…
Timárnak önkénytelenül szemébe szökött a köny erre a szóra.
Timéa észrevette az áruló könyet s mindkét kezével megfogva Timár kezét,
hevesen ostromolta annak meglepett szivét.
– Ugy-e ön megteszi azt, a mire kértem? És visszaadja Athalienak azt, a
mi az övé? A szép ruhákat, az ékszereket! És együtt fog ő velünk lakni,
és ön olyan jó lesz ő hozzá, mint édes testvéremhez? És Zófia mamát is
úgy fogja ön nevezni, a hogy én?
Zófia asszony erre a szóra el kezdett hangosan sivalkodni, s térdre
borulva Timéa előtt, megakadályozhatatlanul végig csókolá annak ruháját,
térdeit, le egészen a lábáig, érthetlen, szótagolatlan kiabálással.
Timár letörlé szeméből a könyet s a másik perczben már helyén volt józan
esze, az a messze belátó, előre vigyázó, óvakodó tekintet, mely őt
minden válságos fordulatnál vezérelte és versenytársai fölé emelte.
Segélyére jött a gyors leleményesség, mely egy pillanat alatt megsugja,
mit kell tenni messze idők megelőzésére?
Összefogta két kezével Timéa két kezét.
– Ön nemes szivű, Timéa! Engedje, hogy röviden nevén híjam ezentúl; jó
lesz? És én nem akarok az ön szivének szégyenére válni. Keljen fel,
Zófia mama; ne sírjon; szóljon Athalienak, hogy jöjjön hozzám közelebb.
Én még többet akarok tenni, mint a mit Timéa kivánt, ő értte és önökért.
Én nem menedéket, de boldog otthont akarok szerezni Athalienak. Én
leteszem a házassági biztosítékot vőlegénye számára, s a mit néhai atyja
nászhozományul igért neki, én megadom. Legyenek egymással boldogok!
Timár a láthatáron is alul eső tájakat látott be tekintetével és arra
gondolt, hogy semmi áldozat nem lesz részéről elég nagy azért, hogy ez a
két némber házától és Timéától eltávozzék, s hogy a daliás-kapitány a
szép Athaliet nőül vegye!
Most azután ő rajta volt a sor, hogy Zófia asszony tetőtől talpig végig
áraszsza hálakitörése csókjaival.
– Oh! Levetinczy úr, oh! drága kedves, nagylelkű Levetinczy úr, hadd
csókoljam meg a kezét, a lábát, azt az okos fejét! És meg is tette, a
mit programmjában igért, még a vállát, a gallérját, a hátát is
megcsókolá Timárnak, utoljára egymáshoz ölelte Mihályt és Timéát, rájuk
adva forró áldását: «legyetek boldogok!»
Lehetetlen volt el nem mosolyodni szegény asszony örömkitörésein.
Hanem Athalie elrontotta valamennyinek az örömét.
Büszkén, mint egy megtérésre hívott rossz angyal, a ki inkább választja
a kárhozatot, mint büszkesége megtörését, fordult el Timártól, s
indulattól elfojtott hangon így szólt:
– Köszönöm, uram. De én nekem Kacsuka úr sem ez életben, sem a más
világon nem kell többé! Én hozzá nőül nem megyek; hanem itt maradok
Timéánál – cselédnek!