TIMÉA.

«Hogy hever a porban a menyasszonyi köntös!…»

A menyegző helyett következett a halotti tor.

S a menyasszonyi himzett öltöny helyett jött a gyászruha.

Az a fekete szín, a miben a szegény és a gazdag egyenlővé lesz. Athalie

és Timéa egyforma ruhát kapnak: feketét.

S ha még a fekete ruha viseléséből állna a gyász!

De Athanáz rögtöni halálával a balsors egész vészmadár-serege lepte meg

a házat, mint a hogy nagy téli zivatar előestéjén végig ülnek a háztetőn

a fekete varjak…

A legelső hollókárogás az volt, hogy a vőlegény visszaküldte a

jegygyűrűt; még csak a temetési szertartáson sem jelent meg, hogy az

ájuldozó menyasszonynak karját nyujtotta volna, mikor az a koporsót a

temetőig kiséri; mert ebben a kis városban megkivánják a gyászolóktól,

hogy akár úr, akár szegény: alázatos, fedetlen fővel kisérje gyalog a

temetőig a maga halottját.

Akadtak is, a kik ezért Kacsuka urat nagyon megrótták és nem tartották

golyómentes mentségnek azt a praktikus indokolást, miszerint Brazovics

úr nem tartván meg a maga feltételét, a százezer forintnyi hozomány

előre átadását, a vőlegény is jogosan föloldva érezheté magát

kötelezettségei alul. Az emberek elég szűklelküek ilyen visszalépésre

nem fogadni el semminemű mentséget.

A hollók pedig egyre jöttek a Brazovics-ház tetejére. Hitelezők

követelték vissza kölcsöneiket.

S akkor az egész kártyavár összeomlott.

A legelső hitelező szavára, a ki a per útjára vetemedett, semmivé volt

téve az egész Brazovics-ház. A hógörgeteg megindult és meg nem állt a

lejtő aljáig. Kiderült, hogy igaz volt, a mit a menekülő vőlegény

sejtett: Brazovics úr üzlete úgy össze volt bonyolítva hasznosnak látszó

s kárt vető vállalatokkal, hibás számításokkal, titkolt tartozásokkal és

képzelt nyereségekkel, hogy a rendbeszedés alkalmával nemcsak elégtelen

volt az összes vagyona az igények kielégítésére, de kiderült, hogy még

olyan összegeket is elköltött, a mik hitbuzgalmára, becsületére voltak

bizva: árvák vagyonát, eklézsia alapítvány tőkéit, kórházak pénzét,

biztosai cautióösszegét, községi hitbizományokat; még a ház tetején is

túlcsapott az ár, s ez az ár tele volt sárral, iszappal – gyalázattal.

Timéa is elveszté minden vagyonát. Az árva bizománya nem volt betáblázva

semmi fekvő birtokra.

Akkor aztán jöttek mindennap a prókátorok, a senátorok, a foglaló birák;

lepecsételtek minden szekrényt, butort a háznál és nem kérdezősködtek a

finnyás úrhölgyektől, mikor szabad látogatást tenni, hanem berontottak a

napnak minden órájában, keresztül-kasul gázoltak a szobában, és szidták,

átkozták az elhunytat a gyászoló hölgyek hallatára, nem kérdezve, hogy

szabad-e itt fenhangon beszélni? És sorba vették, a mit a háznál

találtak, becsülgették, mit ér ez meg amaz? a képek rámástól vagy ráma

nélkül, s a menyasszonyruha a menyasszony nélkül.

És aztán kitűzték a határidőt, még a kapura is kiragaszták, a mikor

hatóságilag el fognak árverezni mindent, bizony mindent, még azt a szép

himzett menyasszonyi ruhát is. És aztán a házat magát, s mikor az el

lesz adva, akkor az eddigi lakók mehetnek, a merre látnak és a szép

Athalie nézhet fel az égre, és kérdezheti, hogy hová fogja ő ezentúl a

fejét lehajtani?

De hová is hajtsa le a fejét Athalie?

Egy bukott csalónak az árva leánya, a kinek mindenét elvették, még a jó

hirnevét is, s a kinek nem marad egy jóakarója a világon; még saját maga

sem.

Mindabból, a mi kincse volt, csak két becses értéke maradt meg, miket

elrejtett a lefoglalás elől: egy chalcedon-szelencze és a visszaküldött

jegygyűrű.

Azt a chalcedon-szelenczét eldugta öltönye zsebébe s aztán éjszaka,

mikor egyedül maradt, elővette azt és nézegette a benne levő kincseket.

Azok a kincsek mindenféle mérgek voltak. Az egész gyűjteményt egyszer

olaszországi útjában szerezte Athalie, bizarr szeszélyből. E kincs

birtokában daczos lett. Azt képzelte magában, hogy a legkisebb

megkeserítésre képes volna magát megölni. Ez a képzelet zsarnokká tette

szülői és szeretője irányában. Ha mindent kedvére nem tesznek, itt a

méregszelencze, csak válogatni kell belőle, melyik öl hamarább; őt halva

fogják találni.

Most azután itt volt a nagy kisértet! Előtte állt a kétségbeejtő élet

egész vigasztalan sivatagával. Az apa koldussá tette gyermekét s a

szerető elhagyá menyasszonyát.

Athalie ágyából fölkelve, nézegeté a fölnyitott szelenczét s válogatott

a különféle mérgekben.

És akkor tudta meg magáról, hogy fél meghalni!

Nincs meg szivében az az erő, a mi a sirba elvezet.

Elnézi magát merengve a tükörben. Milyen szép! Nincsen bátorsága annyi

szépséget elpusztítani.

Becsukja a szelenczét, s eldugja ujra. Nem képes ő azon mérgek közül

egyet is bevenni.

Előveszi a másik drágaságot: a jegygyűrűt. És abban is méreg van.

Még pusztítóbb méreg. Ez lelkét öli meg. És azt a mérget az ittasságig

merte felszívni. Ő szerette azt az embert, a kinek ezt a gyűrűt adta.

Nemcsak szerette: szerelmes volt bele.

A méregszelencze rossz tanácsokat ád, a gyűrű még rosszabbakat.

Athalie elkezdi öltönyeit fölszedni. Senki sincs már, a ki segítsen

öltözködésében, minden cseléd ott hagyta már a házat. Zófia asszony és

Timéa a cselédszobában alusznak; a dísztermek ajtaján a biróság pecsétje

van. Az alvókat nem költi fel Athalie, hanem felöltözik egyedül.

Mennyire haladhatott az éj? nem tudja; a pompás állóórákat senki sem

húzza már fel, a mióta tudva van, hogy azokat is árverezni fogják. Ki

reggelt, ki délutánt mutat.

Mindegy, akárhány az óra, Athalie megkeresi a kapukulcsot, s kilopózik

egyedül a házból; nyitva hágy maga után minden ajtót. Kit lopnak meg?

És azután neki indul egyedül a sötét utczának. Pedig a komáromi utcza

akkori időben becsületesen sötét utcza. A szentháromság szobra előtt

pislog egy lámpa, a másik meg a városháza kapujában, harmadik a

főőrhelyen: több nincs.

Athalie az «Anglia» felé siet. Az pedig rossz hirben álló hely. Egy

sötét liget a város és a vár között, hol éjente a hajléktalan némberek,

festett arczczal, kuszált hajjal bujdokolnak, ha a «kis piaczi»

lebujokból kiverték őket. Athalie bizonyosan fog ilyen némberekkel

találkozni, ha az «Anglia» mellett elhalad. Nem irtózik ő most azoktól.

Az a méreg, a mit abból az aranykarikából átszítt, félelmetlenné tette a

találkozást e tisztátalan alakokkal. A sártól csak addig fél az ember, a

míg egyszer bele nem lépett.

Az «Anglia» szögleténél katona őr áll. Annak a figyelmét ki kell

kerülni, hogy rá ne kiáltson a közeledőre: ki vagy?

A szögletháznak oszlopos folyosója van a piacz felől; az ott nappal a

kenyéráruló kofák helye. E folyosó oltalmában haladt végig Athalie.

Siettében megbotlott valamiben. Egy rongyos némber feküdt keresztben a

folyosón: részeg volt. A megrugott félállat csunya káromkodással fogadta

Athaliet. Ő pedig keresztül lépett rajta s nem törődött vele.

Könnyebben érezte magát, mikor a szögleten bekanyarodott az «Angliá»-ba,

s eltünt előle a főőrhely lámpája is s a fák sötétjében találta magát.

Az orgonabokrok közül egy ablak világa csillámlott elő. Athaliet e

csillám vezette. Az volt a kapitány lakása.

Athalie megragadta az oroszlánfejű kopogtatót a kétfejű sasos kapu kis

ajtaján; reszketett a keze, mielőtt halk koczintást tett volna vele.

Megtette.

A zörgetésre előjött a tiszt szolgája s kinyitá az ajtót.

– Itthon a kapitány? kérdé Athalie.

A ficzkó vigyorogva inte, hogy odabenn van. Sokszor látta ő Athaliet.

Sok szép huszas érte a tenyerét e szép kezekből, mikor ura nevében

virágcsokrot, korai gyümölcsöt vitt ajándékba a szép kisasszonynak.

A kapitány fenn volt még és dolgozott.

Szerény butorzatu szobája volt, semmi fényűzés benne. A falakon

térképek, asztalain könyvek és mérnöki eszközök; rideg katonás

egyszerűség lepi meg a belépőt s azonfelül az a pipafüst-illat, a mi

bevette már magát butorba, könyvekbe, még a padlóba is, s akkor is

kesereg, mikor már nem pipáznak.

Athalie soha sem látta még a kapitány szobáját. Az a szállás, a melybe a

menyegző napján kellett volna őt a vőlegénynek vinnie, az bizony

másképen volt berendezve, de azt még az nap lefoglalták a benne levő

butorral együtt a hitelezők. Ide csak néha az ablakon át tekintett be

Athalie, mikor délutánonkint a Platzmusik alatt anyja kíséretében ezen

végig sétált.

Kacsuka úr nagyon meg volt lepetve. Nem várt női látogatást; ibolyaszín

egyenruháján fölül három gomb a katonai szabályok ellenére ki volt

gombolva, sőt még lószőr kravátliját is levetette, úgy dolgozott.

Athalie megállt az ajtóban és lecsüggeszté karjait és aláhajtá fejét.

A kapitány odasietett hozzá.

– Az Istenért, kisasszony! Mit tesz ön? Hogy jön ide?

Athalie nem tudott szólni; hanem odaborult a keblére és zokogott

keservesen.

A kapitány pedig nem ölelte őt meg.

– Üljön le, kisasszony, szólt, Athaliet az egyszerű bőrpamlaghoz

vezetve, s azután legelső gondja volt a kapitánynak, a levetett

lószőrkravátlit felkötni a nyakára, s a nyitva maradt egyenruhát állig

begombolni. Azután egy széket vont a pamlag elé, arra ült le Athalievel

szemközt.

– Mit tesz ön, kisasszony?

Athalie letörlé könyeit s ragyogó szemeivel hosszasan nézett a kapitány

szemeibe, mintha előbb azt kisérlené meg, hogy szemeivel mondja el neki,

miért jött ide? Vajjon nem érti-e meg.

Nem, az nem értette meg?

S mikor aztán meg kellett szólalnia, olyan reszketés fogta elő, hogy

alig lehetett megkülönböztetni a hangján, mi a nyögés, mi a szó?

– Uram! Míg boldog voltam, ön nagyon jó volt hozzám. Maradt még önnél e

jóságból valami?

– Igen, kisasszony, szólt Kacsuka hideg udvariassággal. Én önnek örökké

tisztelője, barátja maradok. A szerencsétlenség, mely önt érte, engem is

ért, mert együtt vesztettünk el mindent. Én is kétségbe vagyok esve a

miatt, mert nem találok egy mentő gondolatot, mely porrá lett reményeim

újra megvalósultához elvezessen. Életpályám, melyen előmenetelemet

várom, olyan szigorú föltételeket ír elém, a miket teljesíteni nem

tudok. Nálunk szegény embereknek nősülni nem szabad.

– Tudom, szólt Athalie; nem is arra akartam önt emlékeztetni. Mi most

nagyon szegények vagyunk, de sorsunk fordulhat még jobbra. Atyámnak van

egy gazdag nagybátyja Belgrádban, a kitől örökölni fogunk, s akkor ismét

gazdagok leszünk. Én várni fogok önre addig, várjon ön is én rám. Vegye

vissza jegygyűrűjét, vigyen el az anyjához, hagyjon nála, mint jegyesét;

én várni fogok önre, a míg ön értem jöhet, s addig engedelmes leánya

leszek az ön anyjának.

Kacsuka úr akkorát fohászkodott, majd elfujta a gyertyát s az asztalra

letett czirkalmot vette kezébe.

– Hja, kisasszony, az lehetetlen. Ön az én anyámat nem ismeri. Az egy

nagyravágyó nő, összeférhetlen természet. Maga is szűk nyugdíjából él,

és nem szeret senkit. Ön nem is sejti, mennyi viszálkodásom volt nekem

az anyámmal szívviszonyom miatt. Ő egy született baronesse, s ez

összeköttetésbe nem egyezett soha. Esküvőnk napjára sem jött el. Ő hozzá

én kegyedet nem vihetem. Én kegyed miatt daczoltam az anyámmal.

Athalie keble lázasan lihegett; arcza ki volt gyuladva; most mindkét

kezével megragadá hűtlen vőlegénye balkezét, melyről a jegygyűrű

hiányzott s ezt sugá neki, nehogy a falak meghallják s a könyvek tovább

susogják:

– Ha ön daczolt én miattam az anyjával, daczolok én ön miatt az egész

világgal.

Kacsuka úr nem nézett a szép hölgy mindentmondó szemeibe; hanem a kezébe

vett czirkalommal csinált mértani ábrákat az asztalon, mintha a sinusok

és cosinusok feladványaiból akarná megtudni, mi különbség van az

őrültség és a szerelem között? A leány tovább suttogott:

– Én már oly mélyen vagyok megalázva, hogy semmi gyalázat nem

sülyeszthet alább. Nincs semmi veszteni valóm többé a világon, egyedül

ön. Már megöltem volna magamat, ha ön nem volna. Nem vagyok a magamé, az

öné vagyok. Parancsoljon velem, hogy mi legyek önre nézve. Elvesztettem

az eszemet, és nem bánom. Öljön meg, ha akar, és én nem fogok

sziszszenni.

Kacsuka úr e szenvedélyes szavak alatt kiczirkalmozta, hogy mit

feleljen?

– Athalie kisasszony, én egy őszinte szót fogok kegyednek mondani. Ön

tudja, hogy becsületes ember vagyok.

Ezt nem kérdezte tőle Athalie.

– Becsületes, lovagias ember egy hölgy balsorsát nem használhatja fel

alacsony szenvedélyek kielégítésére. Én kész vagyok kegyednek egy jó

tanácsot adni, mint jó barátja, mint véghetetlen tisztelője. Kegyed azt

mondá, hogy van Belgrádban egy nagybátyja. Menjen le ahhoz. Az

vérszerinti rokona, kell, hogy szivesen fogadja. Én lovagi szavamat

adom, hogy nősülni nem fogok, s ha ismét találkozni fogok kegyeddel,

mindig azt az érzelmet fogom kegyed iránt táplálni keblemben, a mit most

és évek óta.

Kacsuka úr nem hazudott, a mikor ezt a fogadást tette.

Hanem abból, a mit arcza mutatott e perczben, Athalie azt olvasá ki, a

mit nem mondott el: azt, hogy most és évek óta nem szereti őt a

kapitány, hanem valaki mást szeret; s ha az a más is szegény koldussá

tett leány, akkor a kapitánynak elég oka van lovagi szavát adni, hogy

nem nősül meg.

Ezt olvasá ki Athalie egykori vőlegénye hideg tekintetéből.

És akkor valami villant át agyán. A szemei is villámlottak hozzá. Azt

kérdezé a férfitől:

– El fog ön holnap jönni hozzám, hogy elkisérjen Belgrádig

nagybátyámhoz?

Kacsuka úr sietett válaszolni:

– Elmegyek. De most távozzék ön haza. Kisérte önt idáig valaki?

– Egyedül jöttem.

– Minő merészség! Ki fogja visszakisérni?

– Ön nem teheti azt! szólt Athalie keserűen. Ha valaki meglátna

bennünket ez órában együtt, minő gyalázat volna az – önre nézve! Nem

félek. Hiszen nincs már semmim, a mit elvegyenek tőlem.

– Inasom fogja követni.

– Ne tegye. Az őrjárat elfoghatná szegényt, közkatona nem járhat a

takarodó után az utczán. Majd haza találok egyedül. Tehát holnap!

– Reggel nyolcz órakor ott leszek.

Athalie magára burkolta fekete köpenyét s elsietett, mielőtt Kacsuka úr

kinyithatta volna előtte az ajtót.

Úgy tetszett neki, mintha a kapitány, azután, hogy ő az ajtón kilépett,

kardját felkötni sietett volna; talán messziről akarja kisérni? Az

Anglia szögletén megállt; nem jött utána senki.

Sietett a sötétben hazafelé.

És siettében egy tervet főzött agyában. Csak egyszer a kocsin üljön vele

a kapitány, csak egyszer Belgrádig elmenjen vele, akkor aztán látni

fogja, hogy semmi hatalom meg nem szabadítja őt többé.

Az oszlopos ház hosszú folyosóján végighaladva, ismét megbotlott abban a

némberben, a ki ott feküdt a kövön. Most már fel sem ébredt az rá, nem

is káromkodott. Milyen jó álma van a nyomorultnak.

Hanem a mint házuk ajtajához ért Athalie, ott az a gondolat zsibbasztá

meg egyszerre lángoló lelkét, hogy hát ha a kapitány csak azért sietett

megigérni a Belgrádba kisérést, hogy meneküljön jelenlététől; hát ha el

sem fog jönni holnap, se nyolcz órakor, se később?

E gondolat denevérei röpködtek feje körül, a mint a sötét lépcsőn

felbotorkázott, a mint a sötét tornáczon végig tapogatózott. «Hát ha nem

jön el!»

Kínzó féltés izgatta idegeit.

Az előszobába érve, keresé a sötétben az asztalon hagyott gyertyát és

gyujtószert. A helyett egy kés akadt a kezébe.

Egy csontnyelű éles konyhakés.

Az is jó világosság a sötétben.

A kést szorította marokra s úgy ment végig a sötét szobákban.

Fogai összeverődtek.

Az járt a fejében, hogy ha ő most azt a kést annak a fehér arczú

leánynak, a mint az ott alszik mellette a másik ágyban, a szivébe verné,

akkor aztán otthon volnának mind a ketten. Őt is kivégeznék, s

megtalálná a kijárást a világból.

Ah! csak egy döfés kellene azzal a késsel, oda, a hol az a fehér alak

azon a fehér vánkoson alszik.

Csak hogy az nem alszik ott.

Athalie akkor tért magához, mikor hálószobájába lépve, Timéa ágyához

lépett s eszébe jutott, hogy hisz az kinn alszik most a cselédszobában

Zófia asszonynyal együtt.

Ekkor aztán kiejté a kést a kezéből és utólérte a rettegés.

Most kezdé érezni, hogy milyen egyedül van; és a milyen sötét volt

köröskörül, és lelkében is olyan a sötétség.

Leveté magát ruhástól az ágyára és azt akarta, hogy imádkozzék.

De az imádság helyett az az egyiptomi istencsapásokról irt vers jutott

eszébe, melyet a gyermek mondott el félelmében a menyegző nap előtti

éjszakáján, s melyért őt úgy kinevette. Annak versei csengtek fülében:

vértavak, hideg békák, sáskasereg, kőeső, dögvész, fekélyek!

«Sűrű sötétséggel ég, föld befedetett.»

«Végre mind meghala, ki elől született.»

S ha behunyta is a szemeit, ugyanazok a képek jöttek eléje, s mikor

elnyomta is a kábító álom, ugyanazok az álomképek gomolyogtak körülötte:

vértavak, hideg békák, sáskafelhők, kőeső, dögvész, fekélyek, nyuló,

tapadó, ólomnehéz sötétség, első szülöttek legyilkoltatása!…

A mély, bágyasztó álomból dobpörgés ébreszté fel Athaliet.

Épen az volt az álma, hogy egy ifju hölgyet, ki vágytársnőjét

meggyilkolta, a vesztőhelyre visznek, ott térdel már a vérpadon, a

pallos ki van már húzva ellene, a biró az itéletet olvassa fel:

«Istennél a kegyelem!» s aztán pördül a dob… Erre fölébredt.

Az árverési dobszó volt az.

Kezdődött a hivatalos kótyavetye.

Ah! ez még a pallosütésre jelt adó hangnál is szomorúbb.

Hallani azt, hogy kiáltják ki utczahallatára egymás után az ismerős, a

megszokott, a megszeretett tárgyakat, miket még tegnap sajátjának

nevezett: «először, másodszor! ki ád többet érte?» S aztán «harmadszor!»

a dob rápördül s már leütött a pallos!