Az új nemes Levetinczynek nagy hire volt már nemcsak Magyarországon, de
Bécsben is.
Azt mondták róla, hogy «arany ember!» a mihez hozzányúl, az aranynyá
válik! a mit ő megkezd, az aranybánya. Itt van az aranybánya, nem a
Csetátye Máreban, nem Selmecz alatt, nem Vöröspatakon.
Főtudomány az, hogy «előbb» megtudja az aranybányász, mint üzlettársai,
hogy a magas kormány minő nagy vállalathoz szándékozik hozzákezdeni.
Ebben a tudományban volt Timár tökéletes.
Ha Timár valami vállalkozáshoz kezdett, mint a raj, tódult utána az
üzérek serege, azt tudta mindenki, hogy ott arany van, csak fel kell
venni.
De nemcsak ezért hitták Timárt arany embernek, hanem még másért is.
Azért, hogy soha sem csalt, nem csempészett.
Nagy vállalatoknál elég nagy a tisztességes nyereség is; a ki lop, csal
még azon felül, az bolond ember, mert bevágja az aranytermő bánya útját,
s elveszti a kirabolt eret. A ki egy garas nyereséggel beéri egy forint
után, az derék, becsületes ember; de egy milliónál az ötvenezer forint,
s hozza maga után a másik milliót. Csak nem kell vele csúnyául bánni. A
szerencse istennője ugyis elég decolletirozva jön elénk, nem kell még az
utolsó kis tuniquet is lehúzni akarni róla, mert akkor megapprehendál.
S ebben volt Timárnak a helyes tapintata. Nagy pénzeket nyert, mert
nagyokra vállalkozott; de nem csalt, nem lopott soha, mert nem is
koczkáztatott soha. Nyereségéből azoknak is bő részt juttatott, a kiktől
függött, hogy egy vállalatot megkapjon és jutányos föltételeket kapjon,
s ez által nyitva tartá maga előtt folytonosan az arany bányát.
Sőt néha valóságos nyereséget is hozott az államnak olyan cselszövények
fölfedése által, mikben az állam pénztára ellen összeesküvő
versenytársai lettek kijátszva. Ebben aztán a versenytársak romlása is
egyik haszon volt. No azok nem is mondták arany embernek; de a
kormánykörökben az volt a neve, s a szegény köznépnél szintén.
Egyszer elkezdett szőlőket vásárolni a Monostoron.
A Monostor egy magas domb Uj-Szőny fölött, melyet az ujabbkori német
hadászok «Sandhügel»-nek neveznek: homokdomb. Innen is sejtheti
mindenki, hogy nem valami pompás bor teremhet rajta. Valami közönséges
bort termő szőlő pedig urfélének nem való, mert nem fizeti ki a
munkáltatást. És Timár mégis összevásárolt valami tiz holdat.
Az üzletvilágban ez szemet szúrt. Mit akar ez ott? ott valami aranybánya
lesz?
Brazovics úr azt hitte, hogy helyes nyomra akadt; megrohanta Kacsuka
urat saját odujában.
– No, fiamuram, most mutassa meg, hogy igazán hű emberem, hogy igazán
apjának tekint. Vallja meg, hogy a kormány a Monostoron várat akar
építeni. No, ne ellenkezzék. Én tudom, hogy ön a hivatalát koczkáztatja,
ha ilyen titkokat elárul. Én tudom, hogy ez becsületbeli dolog. De én
becsületem szentségére esküszöm, hogy el nem árulok senkinek semmit.
Csak nekem mondja meg igazán. Tüzes harapófogóval sem hagyom
kicsikartatni magamból a titkot. Látja, ez a gazember Timár most ott
vásárol telkeket nyakra-főre, ennek már elárulta valaki. Ne engedjük
neki oda egészen a kövér falatot. No ugy-e, hogy várat fognak építeni a
Monostorra?
Kacsuka úr aztán csak ki hagyta magából szorongattatni, hogy hát igen.
El van határozva a Hofkriegsrathban, hogy Komárom erődítéseit odáig
kiterjesztik.
Oh! be kedves tudomány volt ez Athanáz urnak. De sok szép százezer
forintot besöpört ő hasonló alkalommal, mikor előre összevásárolta a
kisajátítandó vityillókat s eladta őket a kormánynak, mint palotákat.
Csak még az erődítési tervet szerette volna látni; azért könyörgött
nagyon szépen leendő veje urának, csak azt mutassa meg, csak egy
pillanatra.
No hát meg hagyta neki nézni azt is Kacsuka úr.
Athanáz úr mindent megtudott aztán abból. Milyen darabot fog
kisajátítani a kormány? mely telkek esnek az erődítési vonalba? Ez a
gézengúz Timár csakugyan kikereste magának azt a helyet, a hová a
fellegvár jön.
«És minő kulcs van megállapítva a kisajátítási árra nézve?» Ez ám a
főkérdés.
De már ennek az elárulása Kacsuka urtól csakugyan kriminálitás volt. Azt
is elmondta Athanáz urnak.
Az van megállapítva kulcs gyanánt, hogy a legutolsó vételárnak kétszeres
összegét fizeti a kormány.
– Elég! kiáltá Athanáz úr, megcsókolva leendő veje urát. Elég! A többi
az én dolgom! A százezer forint itt lesz az asztalodon esküvő napján.
Elég!
Azzal rohant a munkának.
Pedig nem volt «elég», a mit megtudott, még valamit jó lett volna
megtudakolnia Kacsuka urtól; s azt a valamit Kacsuka úr el is mondta
volna neki, ha már ennyit elmondott; de hát Athanáz úr nem kérdezte tőle
s így tudatlan maradt felőle, s aztán úgy járt, mint a vak légy, a
melyik az ablaknak repül. Kacsuka úr pedig nem kivánta már a százezer
forintot sem, és a mi vele jár sem. Ha meglesz, nem bánja, de ha nem
lesz, sem bánja.
Brazovics úr azonnal vágtatott Uj-Szőnybe s járta sorba a szőlős
gazdákat, hogy ki adja el a szőlőjét? Vette tőlük, a hogy adták, a ki
nem akarta adni, annak háromszoros árakat igért. Hiszen annál jobb rá
nézve, mentül drágábban veszi; a kisajátítási kulcs szerint ugyanannyi a
saját nyeresége.
Hanem ez azután a többi spekulánsok figyelmét is megragadta. Jöttek a
versenytársak is a szőlőkért árverezni; a szegény monostori sárfehér és
juhfarku soha el nem tudta gondolni, hogy lett ő belőle olyan hires bor,
hogy még szüret előtt lefoglalózzák? A szőlőárfolyam végre ott állt meg,
hogy a mely telkekért a terv elárulása előtt legfeljebb százezer
forintot fizetett volna a kormány, az új bevásárlók kezéből azokat most
már ötszázezerért kaphatta meg. Maga Brazovics úr százezer forintig
vásárolt belőle, pedig ugyan nagy kínnal szerezte a pénzt: potom árért
adta a gabonáját; hajóin túladott, nagy kamatot fizetett, rábízott
idegen pénzekhez hozzányult. Hanem hiszen ezuttal bizonyosra játszott.
Timár is benne van a dologban! Az ugyan legrosszabbul járt, mert még ő
nagyon olcsón vásárolt; keveset fog nyerni. De mivel ő is benne van, a
dolog bizonyos, s a spekulánsok még ez évben megkapják az egész
nyereséget. Hisz az állam fizeti, annak pedig mi adjuk a pénzt; tehát
tulajdonképen csak a magunk pénzét veszszük vissza.
Timár pedig ezuttal is ravaszkodott. Ez egy kimért csapás volt tőle
Brazovics Athanáz fejére.
Timár azt is tudta, a mit Athanáz úr elmulasztott Kacsuka urtól
megkérdezni.
Mert az mind igaz volt, hogy a kormány a komáromi várerődítést nagy
mérvben szándékozik kiterjeszteni s ahhoz még ez évben hozzáfognak. Csak
az volt a nagy kérdés, hogy hol kezdik el?
Mert az harmincz évi munka.
Timár nagyon gonoszul tréfálta fel a versenytársait. Azok ugyan meg
fogják átkozni.
Hanem mint jó kereskedőnek mindig gondja volt rá, hogy mikor valami
olyan dolgot mível, a miért sokan elátkozzák, ugyanakkor egy másik
olyant kövessen el, a miért még többen áldani fogják, úgy, hogy az átok
és áldás mérlegének egyenlősítése után még mindig maradjon a részére egy
kis «Saldo-Vortrag» az «áldás» táblázatra.
Timár oda hivatta magához Fabula Jánost.
– János! mondá neki, kend öreg legény már, meg van törve a sok
fáradságtól; nem jó volna-e már valami pihenésre gondolni?
Fabula János egészen rekedt volt már, úgy beszélt, mintha a sugólyukból
valami darabot sugna a szinészeknek.
– Bizony, nagy uram, magam is azon gondolkozom már, hogy odahagyom a
vizet s valami földi foglalatossághoz látok. Nem jók már a szemeim.
Legjobb szeretném, ha betenne nagy uram uradalmába valami sáfárnak vagy
kulcsárnak.
– Én jobbat tudok annál kend részére, János! nem él kend meg már abban a
rácz világban odalenn. Itt meg hozzá van szokva a komáromi fehér
czipóhoz. Legyen kend szekeres gazda.
– Az volna nekem jó; hanem hát kettő hiányzik belőle: a szekér meg a
gazdaság.
– Majd megjön mind a kettő. Valami jutott eszembe. A város most
árverezteti a Vág-Duna melletti régi marhalegelőt. Menjen oda kend, és
vegye meg az egészet.
– Hohó! nagy uram! szólt rekedt nevetéssel Fabula János. Hiszen ha én
azt megvenném, soha akkora kétszarvú állat azon a legelőn nem járt, mint
a mekkora én lennék. Hiszen puszta föld az, nem terem azon más, mint
széki fű, herbaté; én pedig azt a patikában nem árulom; aztán meg
iszonyu darab föld az; sok ezer forint kell ahhoz.
– No csak ne okoskodjék kend, hanem tegye azt, a mit én mondok. Menjen
oda. Itt van kétezer forint bánatpénz; ezt tegye le az árverésnél; aztán
igérjen rá, míg rajta marad; de senkinek másnak azt a darab földet át ne
engedje; a mennyiért rajta hagyják, annyiért tartsa meg; senkivel meg ne
oszsza, akárki ajánlkozik hozzá társnak. A mit majd fizetni kell érte,
azt én kölcsön adom kendnek; megadhatja nekem, majd ha lesz, nem kérek
tőle kamatot, sem a kölcsönről nem kérek irást; becsületre megy az egész
alku. No hát csapjon a tenyerembe.
Fabula János nagyon csóválta a fejét.
– Semmi kamat; semmi irás; tenger sok pénz, rossz parlag föld! Mégis
csak az lesz ennek a vége, hogy engem elébb-utóbb becsuknak, s lehuzzák
a lábamról a csizmát.
– Ne féljen kend semmit, János. Egy esztendeig kendé lesz az a föld, a
mi haszon lesz rajta azalatt, az minden bizonynyal a kendé marad.
– De hát mivel szántsam fel, s mit vessek bele?
– Sehogy sem szántja fel s nem vet bele semmit; hanem most menjen és
végezze, a mit mondtam. Azért lesz azon aratás. De ezt ne mondja
senkinek.
Fabula János hozzá volt szokva, hogy Timárnak minden tettét és mondását
a legnagyobb ostobaságnak tartsa a priori; de a mellett mindent
végrehajtson föltétlen engedelmeskedéssel, mivel hogy a posteriori arról
kell meggyőződnie, hogy ezek a hallatlan ostobaságok mind válogatott
bölcseség következményeit szülik magukból. Azért ugyan ostobaságok
maradnak; hanem hát ennek az embernek valami spiritusa van.
Annálfogva cselekedett úgy, a hogy Timár tanácsolta.
S már most nyissunk tért e sajátságos eljárás magyarázatának.
Az egész erődítési terv a komáromi vár körül igaz és való volt.
Az udvari hadi tanács elhatározá e várnak nagyszerű táborhelylyé
átalakítását. S e czélból kimerítő tervek készültek, a mik magukban
foglalák a monostori fellegvár építését s azt a hosszu erődvonalat, mely
a Vág-Dunát a győri Dunaággal összekötendő volt, a mit most
Nádorvonalnak hínak, s melynek homlokzata a monostori körönd ágyúival
összeműködve, az egész várat és várost egy erődített gyűrűbe foglalná
bele.
A munka bevégzése harmincz-negyven évi időre lett kiszámítva. A költség
ugyanannyi millióra.
A terv létesítése minden bizonynyal el lett már határozva az összes
kormánytanácsban. Erre föltétlenül lehetett már számítani.
Csak egy esély forgott fenn, a mit a Hofkammernek adott a szájába valami
besugó.
Az, hogy ha nem egyszerre fognak hozzá az erődítés minden szakaszához,
akkor fölösleges lesz egyszerre kisajátítani a tervbe eső valamennyi
telket. Elég lesz egyelőre a két Dunaág közötti Nádorvonal számára
szükséges helyek kisajátítása, a monostori kisajátítás maradhat még húsz
esztendeig is.
Csakhogy az üzérek, a kik ez új erődítéseknek neszét vették, épen a
monostori homokdombra vetették minden iparkodásukat, a két Duna közötti
térre nem gondolt senki; ott egy roppant területet, melyet a város
árvereztetett, Fabula János uram vehetett meg húszezer forintért.
Már most, ha a monostori kisajátítás elmarad, akkor majd csak húsz év
múlva kerül rá a sor, s ez idő alatt a semmi hasznot nem hajtó szőlőkbe
vert pénzük a spekulálóknak másfélszer föleszi magát kárba veszett
kamatokban.
Ezt a tréfát szerezte meg Timár versenytársainak s azok között a
legdühösebbnek, Brazovics Athanáznak; mert a mint ő a monostori telkeket
megvette, azonnal elkezdett minden eszközt megmozgatni, hogy a bécsi
kormányban érvényre ne jusson a Hofkriegsrathnak az a szándoka, hogy az
erődítési tervet egyszerre minden ponton megkezdjék.
Igy állt ez az ügy három nappal Athalie menyegzőjének határnapja előtt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Két nappal a menyegzői nap előtt Fabula János uram röpült be Timár úr
folyosójára.
Igen is, röpült. Köpönyeg volt rajta, a mi röptében beillett neki
szárnynak.
«Tízezer! Húszezer! Negyvenezer! Commissió! Fizetés! A császár, a
király! Puszta legelő! Aratás!»
Ez így dült belőle; összefüggés nélküli szavak, miket végre Timár ekként
szedett neki rendbe:
– Jól van, János. Tudom, mit akar mondani. Ma volt kinn a bizottság
megszabni a földek értékét, a mik az új erődítési vonalba esnek. A kend
birtokát, a mit vett húszezer forinton, kisajátították negyvenezer
forintért. Most a fölösleg a kend haszna. Ez volt az aratás. Ugy-e, így
mondtam?
– Így mondtad, uram, eszem azt az «aranyszáju szent Jánosi» beszélődet.
Hiszen így van ez, már most látom. Húszezer forintot kapok most ingyen,
azt is látom; soha életemben annyi pénzt nem kerestem a két tenyeremmel.
Húszezer forint! Meg vagyok bolondulva! Az eszem tótágast áll bennem.
Engedje meg nagy uram, hogy egy czigánykereket vessek.
Timár megengedte.
Fabula János vetett aztán nem egy czigánykereket, hanem hármat, végig a
folyosón. Aztán vissza megint három czigánykereket, mely után ismét
talpra állt egyenesen Timár előtt.
– Így ni! Már most értem a dolgot. Tehát az a sok pénz most az enyim!
Megyek. Megveszem a zsidó templomot.
(S ne hogy valaki azt higyje, hogy ez utóbbi mondat valami rossz élcz
volt Fabula Jánostól, meg kell mondanunk, hogy az akkori viszonyok
között az Izrael vallását követő lakosok egy új imaházat kényszerülvén
építeni a gróf Zichy-féle nemesi telken, a régibb héber imaház csakugyan
árverés alá volt bocsátva, s az Fabula Jánosnak különösen megtetszett.)
De minekelőtte azt megvette volna, még az nap hatszor ellátogatott Timár
urhoz; egyszer a feleségét hozta el, másodszor az eladó leányát,
harmadszor a menyecske leányát, negyedszer az iskolából kikerült fiát,
ötödször az iskolába járó fiát; a felesége hozott Timár urnak pompás
domboru, barna-piros hátu komáromi fehér czipót, mosolygó aranyszín
gyürkével az oldalán, a menyecskeleánya hozott neki egy tál felséges méz
édes csiramálét; az eladó leánya egy mézeskalácsból, piros tojásból,
aranyfüstös diókból s különféle czifra papirosokból mesterségesen
összeállított «mátkatálat»; a nagy suhancz hires madarász volt, az
hozott neki egy kaliczkát, tele stigliczczel meg vörösbegygyel, az
iskolás gyerek pedig hozott neki egy verses köszöntőt. Egész nap ott
hálálkodtak neki, s este későn mind a hatan odajöttek az ablaka alá
elénekelni: «oh! mely boldog az oly ember éltében!»
… De hát még majd a versenytársak, és azok közt Brazovics úr, mit fognak
neki hozni és énekelni, ha megtudják, hogy mibe mártotta őket bele a
monostori vásárlással!