Brazovics úr ebéd után a fekete kávéját a felesége szobájában szokta
meginni, irgalmatlan latakia-dohányfüstöt árasztva maga körül.
Kacsuka úr Athalieval sugdosott egy kis asztal mellett ülve, melynek
egyik szögleténél Zófia asszony tett úgy, mintha varrna valamit. (Már
egy év óta folyvást nagy tüntetéssel volt annál a kis asztalnál varrás,
himzés kiterítve, hogy lássa minden látogató, hogy a staffirungot
készítik.)
Kacsuka úr most már csaknem ott lakott a háznál; délelőtt jött, ebédre
ott marasztották, s a késő est vetette haza.
Ugy látszik, hogy nagyon meg lehetett már erősítve Komárom vára, hogy a
mérnöktisztnek egész nap Athalie kisasszonynyal lehetett foglalkozni.
Hanem annál inkább roskadoztak Kacsuka úr saját várának erődítményei.
Itt volt az idő, hogy megházasodjék. Pedig úgy védte magát, mint egy
Zrínyi. Ha elősánczaiból kiszorították, bevonult a fellegvárba. Mindig
volt valami elfogadható ürügye, a mivel a házasságot elnapolja. De már
az utolsó aknákat is felrobbantották ellene; már a cautiót is
betábláztatták a Brazovics-házra s a Hofkriegsrath elfogadta azt
készpénz helyett: már szállást is találtak az új pár számára s jött az
utolsó csapás: Kacsuka úr megkapta a kapitányi előléptetést. Ez volt a
véghatár. Az utolsó mentség tölténye is ki volt lőve, nem volt hátra
más, mint kapitulálni s elvenni a szép, gazdag leányt.
Brazovics úr pedig napról-napra mérgesebb lett, mikor a feket kávéját
itta a nők szobájában, és a ki ezt a mérget itatta vele, az mindig Timár
volt.
Ez volt az ő mindennapi Carthagója!
– Már micsoda istentelenséget gondol ki megint ez az ember? Más
becsületes gabonakereskedő, ha beáll a tél, örül, hogy megpihenhet: ez
meg nekifog olyan dolognak, a minek soha más ember nem hallotta a hirét.
Kibérli a Balatont s télen a jég alatt halásztat benne! A multkor
egyetlenegy fogásra háromszáz mázsa halat húztak ki neki a kenesei
foknál. Hisz ez valóságos rablás! Tavaszra úgy kipusztítja a Balatont,
hogy nem marad abban egy bökle, egy babaj, egy sügér, egy garda, egy őn,
egy kűsz sem, nem hogy fogas. S aztán mind viszi fel Bécsbe. Hát azért
terem a Balaton fogast, hogy azt a német egye meg? Átkozott veszekedett
ember! Ezt igazán közköltségen kellene elpusztíttatni. Én előbb-utóbb is
megölöm ezt az embert, az bizonyos. Mikor a hidon átjön, megfogatom két
hajóslegénynyel s beledobatom a Dunába. Adok egy silbaknak száz
forintot, hogy mikor éjjel elmegy a várta előtt, véletlenségből lőjje
agyon. – Bedobok az udvarára egy veszett kutyát, hogy mikor reggel
kijön, harapja meg. – Hiszen megérdemli az, hogy fölakaszszák! Jobban
megérdelmi, mint Angyal Bandi, meg Zöld Marczi. Mert Zöld Marczi csak
azt a pénzt veszi el tőlem, a mit nálam talál, de ez a tolvaj még a
házamat is ellopja a fejem fölül. Rágyujtatom egyszer a házát, hogy
beleégjen! – S még nemes emberré teszik! S még a vármegyegyülésen
kinevezik assessornak s ott ül a gézenguz velem egy sorban. Velem, a
kinek tősgyökeres magyar nemes volt az öreg apám is, egy ilyen jöttment!
De iszen jöjjön csak még egyszer a restauratio s merje odahozni a
pofáját, felbiztatok egy csoport gibernyúzi nemest, kidobatom velük az
ablakon, hogy a nyaka kitörik! Csak egyszer valami ebéden összejönnék
vele, tudom, hogy megpaprikáznám a levesét úgy gebulával, hogy hanyatt
fordulna tőle, mint a döglött hal. – S még azt hallom, hogy úri
kisasszonyokhoz is eljár látogatóba a semmiházi. Ez a Timár! Ez a
hajós-schreiber! A kinek csak «iszaptaposó» a czíme. Ej, de szeretném,
ha egyszer valami olyan házhoz vetődnék, a hová valami derék vitéz
katonatiszt jár, s az kihíná duellumra s aztán felspékelné, mint a
békát, igy ni!
Brazovics úr világos czélzással tekintett Kacsuka úrra, az azonban úgy
tett, mintha nem is hallgatott volna rá.
Hallgatott biz az; de a mit Brazovics úr beszédéből megértett, az volt,
hogy ez a felcseperedett milliomos itt a városban Brazovics úr
gazdaságán aligha nagy csorbát nem ejtett, s ez a düh ellene nem csak
Brazovics urat, hanem emeletes házát is rázkódtatja, s ennek a
meggondolása nem igen szaporítá Kacsuka örömét a közeledő menyegzői nap
vártában.
– Dejszen nem várom én azt, hogy valaki más ölje meg ezt a ficzkót!
szólt végre Brazovics úr, fölkelve kávéja mellől s letéve a csibukját, s
előkeresve czukornádbotját a szegletből. Van nekem egy stilétes botom.
Azóta vettem, hogy ez az ember itten graszszál; egyenesen ő érte vettem.
(S hogy valóban elhigyjék, ki is húzta a czukornádból a hegyes
pálczatőrt.) Itt van ni! A mint egyszer összetalálkozom vele, csak
egyszer magunk legyünk ketten! Ezt a gyilkot idáig verem a testébe, ni!
Odaszegezem vele a falhoz, mint a bőregeret, azt fogadom!
S fogadását véres szemei forgatásával igyekezett nyomatékossá tenni.
Azután kiitta a kávémaradékot s felöltve téli kabátját, azt mondá, hogy
már most megy a gschäftbe. Igen: ferblizni. Majd megjön jókor. Azaz,
hogy jókor reggel.
Hagyta menni mindenki.
A mint aztán Brazovics úr házának szűk csigalépcsőjén alá lépegetne:
nagy óvatossággal, mert nehéz termetének nem volt rendeltetése a lépcsőn
alá szaladva sietni, ki jön rá alulról szemközt? Timár…
No most itt van a keze között! Egy késdöfésnyire egymás közelében. Egy
szűk, sötét helyen, a hol senki sem látja őket. A legtöbb orgyilkosságot
lépcsőkön hajtották véghez. Timárnál semmi fegyver, még csak egy pálcza
sincs, Athanáz úrnál pedig két láb hosszu pálczakard.
Athanáz úr, a mint Timárt megpillantja, a jobbjában levő tőrbotot csapja
hóna alá s nagy lármás hangon kiált eléje kalapját levéve:
«Alászszolgája, jó napot kivánok, tekintetes Levetinczy úr!»
Mire Timár azzal viszonz, hogy: «szervusz, Tanaszi! hát már mégy a
gschäftbe?»
– Hehehe! nevet kedélyesen Athanáz úr, mint a tréfás csinyen kapott
gyermek. Hát te Miska, nem jösz egyszer oda közénk?
– Nem biz én. Ha parancsoljátok, hogy egy pár száz forintot elveszítsek,
azt inkább előre kifizetem: de hogy én egész éjjel ott lessem a «sántát»
s izzadjak mellette, az nem nekem való mulatság.
– Hehehe! No hát csak eredj fel az asszonyokhoz, odafenn vannak. Jó
mulatást! Én már nem látlak ma.
Azzal szivélyes kézszorítással elváltak egymástól.
Mert nem kell ám Athanáz úr fenyegetéseit komolyan venni. Csak a hangja
rettenetes annak, meg a termete. Nem is igen fél tőle senki. Még a
felesége sem. Az meg épen nem.
Tudja azt Athanáz úr nagyon jól, hogy Mihály sokat jár az ő házához; és
úgy csinálja ki a dolgot, hogy olyankor ő már ne legyen otthon. Azt is
sejteti vele Zófia asszony, hogy alighanem Athalie szép szemeiért jár
oda. Ez Kacsuka úr dolga. Ha Kacsuka úr nem spékeli fel Timárt, mint a
békát, ez az ő hibája. Az ávisót megkapta rá. És úgy látszik, hogy még
sem spékeli fel! pedig Timárral elégszer találkozik Athalienál.
Dehogy hítta párbajra Timárt a kapitány! Olyan jó barátok voltak, mint
valaha.
Soha olyan egymást szerető társaságot világ nem látott, mint ennek a
háznak a lakói és látogatói.
Brazovics úr sejtette azt, sőt összeköttetéseinél fogva bizonyos
lehetett felőle, hogy a ki Timárnak a legelső ajtót kinyitotta a mostani
nagy uraságához, az senki sem más, mint Kacsuka kapitány. Azt is
kieszelhette, hogy ezt miért tevé? Mert menekülni szeretne Athalieval
kötött viszonyától. Milyen jó volna neki, ha Brazovics úr beleveszne s
kitiltaná a házából. Már most hát csak azért is szereti a kapitányt,
mint édes fiát, egész atyai szivével; most már el kell annak venni
Athaliet; nincs menekülése.
Kacsuka kapitány régi vőlegénye Athalie kisasszonynak, s a hogy
mindennap látja, annak egy veszélyes vetélytárs udvarol. Egy gazdag
ember, a kit neki már azért is gyülölnie kellene, mert jól tudja, hogy a
Hofkriegsrath vitájában a Hofkammerrel hogyan hagyta cserben előbbi
pártolóit, és azért mégis úgy szereti a kapitány régi jó pajtását, hogy
képes volna neki megbocsátani, ha az a menyasszonyát elhódítaná a
kezéről.
Athalie lenézi Timárt, apjának hajdani irnokát, hanem azért nyájasan
bánik vele; a kapitányt szenvedélyesen szereti, hanem azért az ő
jelenlétében Timárt tünteti ki, hogy kedvesét féltékenynyé tegye.
Zófia asszony gyülöli Timárt s azért oly édeskés arczczal fogadja,
mintha azt kivánná, hogy bár csak napaasszonya lehetne neki egyszer, s
aztán laknának csak egy födél alatt!
Timár pedig vesztére esküdt mind valamenyinek. Nagy urat, vén asszonyt,
szép leányt, vőlegényt, mind ki akarja tenni ebből a házból; mégis
ellátogat oda, kezet csókol a hölgyeknek, kezet szorít a férfiakkal és
igyekezik kellemes lenni.
Azok is mind igen szivesen fogadják; Athalie kisasszony zongorához ül a
kedvéért, Zófia asszony pedig ozsonnára marasztja; kávé és befőtt
gyümölcs járja. És Timár megiszsza a kávét azzal a gondolattal, hogy
ebben patkányméreg is lehet.
Mikor az ozsonnaasztalt terítik, olyankor Timéa is megjelenik és segít a
rendezésnél. Olyankor aztán Timár nem hallja, hogy Athalie kisasszony
miről beszél, mi nótát ver? csak őt látja.
De van is rajta mit megnézni.
A leány már a tizenötödik évében jár s egész kifejlett hajadon. Hanem
tekintete, naiv ügyetlensége még a gyermekről tanuskodik.
Beszél már magyarul, hanem idegenszerű kiejtéssel, s néha elferdíti vagy
rosszul alkalmazza a szót, a miért nálunk rettenesen kinevetik az
embert. (Még az országgyülésen is, a legkomolyabb viták alkalmával.)
Athalie jól járt Timéával nagyon. Van neki, a kiből bolondot űzzön.
Szegény gyermek egész tréfa tárgya rá nézve.
Athalie odaadja neki viselni saját ruháit, a mik négy év előtt voltak
divatban. S a divatnak minálunk, művelt nemzeteknél őrült változandósága
van; milyen kaczaj támadna ma az utczán, ha valaki egy terjedelmes
krinolinban jelenne meg fényes nappal; pedig az nem rég uralkodó divat
volt.
Egy időben pedig a krinolint nem a csipőre, hanem a vállra kötötték. A
szoknyaujjak voltak olyan bőre szabva, hogy azokat széles abroncsok
tartották széjjel, mint a kast, s hogy az öltöny ránczot ne vessen,
kitöltötték azt fosztott tollal, mint a vánkost; a ruha pedig bokán
felül ért, fodrokkal szegélyezve; s kiegészíté e divatot egy magasra
felnyuló s onnan megint aláhajló fésü, melyre a hajat felfeszítették s a
kontyra óriási széles szalagcsokrot tűztek.
Az ilyen viselet nagyon szép volt, a mikor divat volt, hanem négy év
mulva, a mikor már senki sem viselte, tiszta maskara volt, a ki még
felvette.
Hát Athalienek tetszett az, hogy ő ilyen maskarát csináljon Timéából.
Ez a szegény leány, ki soha európai divatot nem látott, úgy volt a
piperével, mint minden vad nép nőneme: a felötlő tetszett neki. Úgy
megörült, mikor Athalie felöltözteté divatból kiment rikító
selyemruháiba; hát még, mikor azt a nagy fésüt a hajába dugta, s a tarka
szalagcsokrot a kontyába tűzte. Azt hitte, hogy ő most attól nagyon szép
lett. S mikor minden ember mosolygott rá, a ki meglátta, azt annak
vette, hogy őt most minden ember nagyon csodálja; aztán úgy futott az
utczán, hogy ne csodálják. Nem is hítták másnak, mint «a bolond török
leány»-nak.
Aztán minden bolondot lehetett vele csinálni, nem neheztelt érte. Nagyon
gyermeteg volt még arra, hogy észrevegye, a miért neheztelni kell. A
legérthetőbb gúnyt is komolyan vette.
És Athalie különösen szerette guny tárgyává tenni a gyermeket, kivált
férfiak előtt. Ha fiatal látogatók voltak a háznál, azokat biztatta,
hogy udvaroljanak Timéának. Nagyon mulattatta őt az, hogy Timéa az
udvarlást milyen komolyan veszi, hogy tetszik neki az, ha őt
kisasszonynak nézik; ha tánczestélyek alkalmával őt is előkeresik
valahonnan s a tánczba beviszik; ha bohó udvarlók óriási virágcsokrokat
nyujtanak neki összeválogatott, de nem viselni való kerti virágokból, s
ha aztán valami furcsát mondatnak vele, a min az egész társaság kaczajra
fakad. Ah! hogy hangzik ki a kaczagás közül magasan Athalie gyönyörű
csengő hangja.
Zófia asszony pedig komolyabb szempontból indul ki Timéa irányában. Ő
mindig szidja.
Akármit tesz-vesz a leány, azért megkorholja. Az pedig, növendék
leánykák szokása szerint, már magától is ügyetlen, s mentül jobban
szidják, annál több ügyetlenséget követ el.
– Így kell ezt a csészét feladni, felfordítva? Te bárgyú! Még most sem
ismered meg Athalie kanalát? Hát ebből a czukorsüteményből ki
torkoskodott? Nem te? Csak próbálj nyalánkodni! Mivel piszkoltad már
megint össze a ruhádat? Azt gondolod, mindennap ujat kapsz? Így kellett
ezt a kést megtörülgetni, he? Ki törte le ennek az ibriknek a fülét? Te
ugy-e? Csak azért mondod magadra, hogy le ne húzzam a cselédnek a
béréből; a tiedből meg nem húzhatom le, mert neked nincs béred.
Athalie kisasszony aztán védelmére kél Timéának.
– De ugyan, mama, ne veszekedjél mindig azzal a leánynyal! Te úgy bánsz
vele, mintha cseléd volna; tudod pedig, hogy Timéa nem cseléd; azt én
nem szeretem, hogy így lármázol reá.
Timéa aztán kezet csókol Zófia asszonynak, hogy ne haragudjék rá s
Athalienek, a miért védelmébe vette, azután ismét mind a kettőnek, hogy
ő miatta össze ne veszszenek.
Olyan alázatos, olyan háladatos kedély.
Zófia asszony pedig csak azt várja, hogy Timéa egy perczre kimenjen a
szobából, s ő elmondhassa, a mi a nyelvén van, leányának; de hogy a
vendégek is hallják: Timár és Kacsuka kapitány.
– De bizony jó lesz őtet úgy szoktatni, mintha cseléd volna. Tudod, hogy
milyen szerencsétlenség érte. A mi pénzt Timár… akarom mondani
Levetinczy úr megmentett a számára, kivette kamatra egy földesuraság, az
pedig megbukott, minden pénze odaveszett; most egyebe sincs, mint a
rajtavalója.
(Ah! tehát már egészen szegénynyé tették! gondolá utána Timár, s olyan
könnyebbülést érzett, mintha egy esztendei tanfolyamot elengedtek volna
a tanpályából.)
– Engem csak az boszant, mondá Athalie, hogy mindenre olyan érzéketlen
marad. Ha szidják, ha kinevetik, az arcza el nem pirulna soha.
– Ez a görög fajnak a sajátsága! jegyzé meg Timár.
– Ah! bizony nem az! szólt fitymálva Athalie. Az betegség jele. Ilyen
erőtetett fehér arczszínt, mikor a nevelőben voltunk, akárhány leány
tudott produkálni, a ki krétát evett és nyers pörkölt kávét.
Athalie Timárhoz beszélt, de szemeivel Kacsuka úrra nézett.
Kacsuka úr pedig egy nagy fali tükörbe nézett, a honnan meg lehetett
látni, mikor Timéa ismét bejön az ajtón. Athalie észrevette azt.
És Timár is azt vette észre.
Timéa újra bejött, egy tálczát hozva tele csörömpölő poharakkal, s egész
figyelme arra volt fordítva, hogy valahogy azokból egyet le ne ejtsen.
Minélfogva aztán, a mint Zófia asszony rásikoltott: «vigyázz, el ne ejts
valamit!» csakugyan kiejtette a kezéből az egész tálczát; szerencsére
puha szőnyegre estek a poharak, egy sem törött el, de mind szétgurult.
Zófia asszony sárkánykigyóvá akart lenni rögtön; de Athalie bevágta az
útját; «most ennek te vagy az oka! minek kiáltottál rá? Timéa idebenn
marad nálam; hordja fel az ozsonnát a cseléd!»
Ezért aztán Zófia asszony elkeseredett, kiment maga a konyhába, s ő maga
hordott fel azután mindent.
Kacsuka úr abban a pillanatban, a midőn Timéa elejté a poharakat,
katonai ügyességgel szökött oda s egy percz alatt összeszedte a
poharakat s felrakta a tálczára, mit Timéa reszkető kezeiben tartott.
A leány nagy sötét szemeinek hálás tekintete nem kerülé ki sem Athalie,
sem Timár figyelmét.
– Ugyan, kapitány úr, sugá Athalie vőlegényének; csináljon egy kis
tréfát; bolondítsa el egy kicsit ezt a gyereket. Kezdjen el neki
udvarolni. Az sok mulatságra fog alkalmat adni nekünk. Timéa, te velünk
ozsonnázol; ide ülsz a kapitány úr mellé.
Ez lehetett keserű tréfa, lehetett gúnyos kötődés, lehetett hiú
féltékenység, lehetett gonoszság. Meglátjuk, mi lesz belőle?
Lázas félénkséggel s rosszul rejtett örömmel ült le az asztalhoz a
gyermek szemközt a hódító szép Athalieval, ki, midőn azt mondá
vőlegényének, hogy vessen oda egy bókot Timéának is, úgy tett, mint
mikor egy királynő egy koldusgyermeknek egy aranyat ád. Ez boldog lesz
vele – egy napra, ő pedig meg sem érzi.
A kapitány czukorral kinálta Timéát; az ezüst csiptető nem akart szót
fogadni Timéa kezében.
– Vegyen szép kis fehér kezével! bíztatá őt a kapitány.
Mire aztán Timéa olyan zavarba jött, hogy a kivett czukrot a
kávésfindzsa helyett a vizes poharába tette.
Azt még soha sem mondta neki senki, hogy szép fehér keze van.
Pedig meglehet, hogy nem is udvarlási szándékból mondta neki azt a
kapitány, csak hogy épen felszabadítsa rá, hogy vegyen az ujjaival a
czukorból, hiszen nem anæsthetikus dolog az, ha ilyen tiszta gyermekkéz
nyul hozzá.
Hanem a gyermek fejében megmaradt ez a szó, s gyakran nézegetett lopva a
kezeire; ha csakugyan olyan szépek és fehérek-e azok?
Athálie alig tudta visszafojtani nevetését. Élvezetet talált benne, a
kötődést folytatni a gyermekkel.
– Timéa, kináld meg a kapitány urat azzal a czukorsüteménynyel.
A leány leemelte az ezüst állványról a kristálytálczát s odanyujtá azt
Kacsuka úrnak.
– No, válaszsz ki a számára valamit.
Timéa történetesen valami szívalakú czukorsüteményt választott. Ez a
gyermek bizony még azt sem tudta, hogy azt szívnek hivják, sem azt, hogy
hát mi az a szív valósággal?
– Ah! ez nekem nagyon sok lesz! tréfálózék a kapitány, hanem ha ön, szép
Timéa kisasszony, meg akarja azt velem osztani?
S azzal kétfelé törte a czukorszivet s felét visszanyujtá Timéának.
A gyermek otthagyta azt a tányérján s a világért meg nem ette volna. Ott
őrzé féltékenyen a szemeivel s nem várt, míg Zófia asszony vagy a
szobaleány bejön tányért váltani; ő maga sietett összeszedni a csemegés
tányérkákat s eltünni velük a szobából. Azt a fél szivet bizonyosan meg
fogják nála találni. Milyen nagy nevetés lesz abból!
Hiszen semmi sem könnyebb, mint egy tizenöt éves leányt elbolondítani.
Az még mindent elhisz, és hisz a legelső embernek, a ki azt mondja neki:
de szép fehér kezei vannak!
Kacsuka úr pedig épen az az ember volt, a ki nem bocsáthatná meg
magának, hogy ha egy szép leány közelébe jut, annak valami bókot ne
mondana. Még az öreg asszonyságoknak is szokott udvarolni. No hisz
azoknak már udvarolhat. De nem engedi el magának, hogy még a lépcsőn
levilágító szobaleánynak is ne mondjon valami lekötelezőt. Ambiczióját
találja benne, hogy az ő kék egyenruhájának láttára minden leányszív
sebesebben dobogjon. Azért Athalie bizonyos lehet felőle, hogy ő az
uralkodó planéta. Hanem Timéával foglalkozni sem kárbaveszett fáradság.
Most még gyermek ugyan, de előreláthatólag igen szép alak lesz belőle.
Aztán árva gyermek, aztán török leány, még meg sincs keresztelve, aztán
egy kicsit hóbortos is; a mi mind ok arra, hogy az ember lelkiismeret
mardosás nélkül mondjon neki szépeket.
Kacsuka úr nem mulasztott el semmi alkalmat. S menyasszonyának nagy
gyönyörűséget okozott vele.
Egyszer azt mondá Athalie Timéának, mikor aludni akart menni:
– Te Timéa, tégedet a kapitány megkért nőül. Hozzámégy-e?
A gyermek ijedten tekinte Athaliera, s azzal az ágyához futott és
takaróját a fejére rántá; úgy elbujt, hogy ne lássa senki.
Athalie aztán sokáig gyönyörködött benne, hogy a gyermek nem tud
elaludni attól a szótól, a mit neki mondott, hogy forog nyugtalanul
fekhelyén és sóhajtoz fél éjen át.
Ez a leánytréfa sikerült.
Másnap Timéa szokatlanul komoly volt, a gyermeteg szeleskedést elhagyta
modorából; valami gondolkodó mélaság látszott meg arczán s egyszerre
nagyon kevés szavú lett.
Az arcanum jól hatott.
Athalie az egész háznépet beavatta a tréfába. Timéával úgy bánjanak
ezentúl, mint leendő menyasszonynyal, Kacsuka úr jegyesével. A cselédek,
nagyasszony mind kezére játszottak.
De ne mondja senki, hogy ez pogány tréfa volt. Ellenkezőleg. Ez
keresztyén tréfa volt.
Athalie aztán azt mondá Timéának:
– No lássad, a jegygyűrűt is elküldé számodra a kapitány. De ezt nem
húzhatod az ujjadra, míg pogány vagy. Elébb keresztyénné kell lenned.
Akarod, hogy megkereszteljenek?
Timéa keblére tette kezeit és lehajtá fejét.
– Tehát meg fognak elébb keresztelni?
– Hanem ahhoz megint szükséges, hogy elébb meg kell tanulnod a vallás
hitágazatait, a katechizmust és a bibliai történeteket meg a zsoltárokat
és az imádságokat; el kell járnod a paphoz meg a kántorhoz, a ki
tanítani fog. Akarod-e?
Timea csak a fejével inte.
És azután eljárt mindennap a paphoz meg a kántorhoz, és hordta a hóna
alatt az énekes és imádságos könyveket, mint a kis iskolás leányok s
este későn, mikor már mindenki lefeküdt, kivette magát az üres
előszobába, ott tanulta féléjszakákon át az egyptomi tíz csapás, a
Sámson és Delila, a József és Putifárné istendicsérő és szívnemesítő
történeteit fenhangon. Nehezen tanult, mert soha sem volt
hozzászoktatva. Rettenetes munka volt neki az abstract érthetetlen
katecheticus tételeket betanulnia. De hát mit meg nem tett volna azért,
hogy meg lehessen keresztelve.
– No lássák! mondá Athalie, olyankor, mikor Timár is ott volt. E nélkül
a biztatás nélkül soha rá nem lehetett volna venni, hogy megtérjen s
tanuljon valamit, s hogy megkeresztelhessék. Így pedig hogy iparkodik
mentül hamarább készen lenni.
Tehát még egészen kegyes munka volt a gyermek fejét így elkábítani
azzal, hogy ő már menyasszony. És Timár látta azt, hogy milyen kegyetlen
játékot űznek a szegény gyermekből, és nem szólhatott neki. Mit is
mondhatott volna? Nem értette volna az azt meg.
Még rontott a dolgán az, hogy ő a házhoz járt, mert Timéa előtt
kiegészíté a mesét. A gyermek mindenkitől azt hallá, még a komoly öreg
Athanáz úr is elejtett néha egy olyan példálózást, hogy ez a gazdag
Levetinczy úr Athalie miatt jár a házhoz. És azt igen természetesnek is
találta. A gazdag úr gazdag leányt keres. Hozzá is illik mindkettő
egymáshoz. Hát akkor a szegény magyar katonatiszthez ki illenék más
jobban, mint egy épen olyan szegény leánya egy török katonának? Ezt így
tartotta ő legtermészetesebbnek.
Tehát tanult éjjel-nappal.
Káté, zsoltár, biblia végét járta már; ekkor egy új tréfát találtak ki
számára. Elmondták neki, hogy ki van tűzve már a menyegző napja; hanem
addig a napig el kell készülni sok-sok köntösnek. A sok fehérnemű, a sok
pipere, cziczoma hátráltatja a napokat. Hát még a menyasszonyi köntös, a
miben esküvőre fog menni! Azt magának a menyasszonynak kell sajátkezűleg
kihímezni. Ezt már értette Timéa: ez törökül is így van. És gyönyörűen
tudott hímzeni selyemmel, ezüsttel és aranynyal. Arra tanították meg
otthon a háremben legjobban.
Hát aztán odaadták Athalie menyasszonyruháját, hogy varrjon rá oly
pompás himet, a minőre otthon tanították. Azt mondták, hogy ez az ő
saját menyasszonyi köntöse lesz. Timéa telides tele rajzolta annak
uszályát, széleit gyönyörű arabeszkekkel, s aztán hozzáfogott azoknak
kihímezéséhez. Remekmű készült ujjai alatt. Korán reggeltől késő estig
dolgozott rajta; mikor a látogatók jöttek is, nem tette le a kezéből a
munkát; dolgozva beszélgetett velük, s jó volt, hogy szemeit örökösen a
hímzésre lesütve tarthatá; nem kellett senkinek a szemébe néznie.
És azért is jó volt, hogy nem láthatta, hogy kigunyolják a háta mögött.
A némberek integetnek egymásnak s a látogatóba jött férfiaknak, hogy ez
most azért siet oly szorgalmasan a himzéssel, mert azt hiszi, hogy a
saját köntösét varrja. A kis bolond! Timár látta ezt mind.
Oh! hányszor távozott el e háztól oly keserűséggel szivében, hogy mikor
a lépcső alján azt a két márványoszlopot két kezével megfogta, Sámson
jutott eszébe, a ki magára dönti a filiszteusok házát.
Mikor dönti hát már?
Az a nap pedig, melynek közeledtét oly titokteljes remegéssel várta
Timéa, csakugyan Kacsuka úr esküvőjének napja volt, de Athalie
kisasszonynyal.
Hanem annak a napnak sajátságos akadályai voltak még a világon. Nem az
égi aspectusokban, nem is a szeretők sziveiben (mert hiszen szeretik
egymást, a mennyire épen szükséges), hanem – Brazovics úr
pénzviszonyaiban.
Kacsuka úr, mikor Brazovics úr leánya kezét megkérte, igen őszintén
feltárta előtte a sorsát. Ő szegény legény, a mi jövedelme van, az épen
arra elég, hogy mint magános ember, katonai rangjához illően
megjelenhessen a világ előtt; de egy nőt abból eltartani nem lehet, s
különösen egy nőt, a ki minden kényelemhez s fényüzéshez van szokva;
azért tisztán és világosan megmondta az apának, hogy ő csak azon esetben
nősülhet, ha feleségének hozománya azt képessé teszi a háztartás
fedezésére. No, ez ellen Brazovics úrnak sem volt semmi kifogása. Ő nem
fukarkodik ily kérdésben. Ő leányával a menyegző napján százezer
forintot ád készpénzben nászhozományul s azzal tehetnek, a mit akarnak.
És akkor, a mikor ezt megigérte Brazovics úr, képes is volt azt
teljesíteni. Hanem azóta közbejött ez a Timár. Ez mindenféle hallatlan
útakon és módokon annyi zavart csinált Brazovics úr spekuláczióiban, úgy
megrontotta legbiztosabb számításait, úgy megtörte a gabnapiaczon, úgy
kiturta a versenyzéseknél, úgy betette előtte az ajtót a hajdani
befolyásos köröknél, hogy Brazovics úr ez idő szerint lehetetlenségnek
találta akárhonnan is százezer forintot előteremteni.
Az is igaz volt, a mit Kacsuka úr Timárnak mondott, hogy Brazovics úr
maga soha nem tudja, hogyan áll az üzlete? vajjon víz fölött uszik-e,
vagy víz alatt? Úgy össze vannak abban bonyolítva új vállalatok a
régiekkel, hasznosak a károsakkal, úgy másznak egymás hátára abban a
képzelt nyereségek, behajthatlan követelések az önmagától eltitkolt
tartozásokkal, a lerázhatlan szerződésekkel, per alatt levő kétséges
ügyekkel, hogy Brazovics úrról senki sem tudhatja, ő maga legkevésbbé,
hogy mikor Croesus, mikor Irus? Azért a kinek igénybevehető százezer
forintja van nála, az okos ember lesz, ha ezt inkább ma akarja látni,
mint holnap.
És Kacsuka úr volt ennyire okos ember.
Athanáz úr egy párszor elővette, hogy megközelítse a hadmérnök sánczait;
tett neki kedvezőbb ajánlatokat; minek az ő kezébe az a százezer forint?
az asszony majd eltékozolja azt; annak a kamatja csak hatezer forint.
Nem jobb lenne-e, ha Athanáz úr évenkinti nyolczezer forint segélylyel
váltaná fel azt s a tőke maradna nála? Nem jobb lenne-e, ha egy fekvő
birtokát engedné át az új párnak, mely hétezer forintot jövedelmez? De a
hadmérnök nem engedte az utolsó redoutját bevétetni. Rögtön betömte a
viárkokat s azzal fenyegetőzött, hogy a levegőbe röpíti az egész
házassági citadellát, ha ő neki a százezer forintot esküvő előtt le nem
fizetik.
Brazovics úr tehát nagyon meg volt akadva, s ha volt valaki, a ki még
nagyobb elkeseredéssel nézte a Timéa ujjai alatt készülő nászruhát, mint
Timár, úgy az bizonyosan Brazovics úr volt.
De ad vocem Timár! Egy mentő gondolat támadt Brazovics úr fejében. Ezt a
Timárt ő gyülöli nagyon. Elvesztené egy kanál vízben. Vajjon nem jó
volna, ha a leányát hozzá adná feleségül?
Hiszen nincsen ő Kacsuka úrhoz hozzávarrva. Ha nem akar a kapitány
házasodni, hát menjen sánczot ásatni; itt az a kérdés, hogy Athalie
férjhez menjen.
És a csere nem volna rossz. Ez a Timár ugyan egy megvetésre méltó
gézenguz, egy felakasztani való rabló, de mindjárt nem lenne az, mihelyt
Athaliet nőül venné. Lám, még az is egyszerre becsületes emberré lenne
általa. Megszünnék az ellenségeskedés, a versenyzés; társ lenne az
üzletben; minden újra rendben lenne.
És a dolog egészen valószínű. Timár sokat jár a házhoz. Csak nem a
szolgálók kedvéért jár? Csak az a hiba nála, hogy olyan szemérmetes. Nem
mer nyilatkozni, hogy hajdani főnöke kisasszonyáig merte légyen emelni a
szemeit. Meg ettől a katonatiszttől is tart; fél, hogy levágja a nyakát.
No, ezen a félénk emberen segíteni kell.
Egy délután Athanáz úr dupla porczió ánizs-szeszt töltött a fekete
kávéja közé (a mi a bátorságot növeli), azt saját szobájába vitette,
meghagyva az asszonyoknak, hogy ha Timár jön, küldjék át hozzá egy
szóra.
Azzal rágyujtott szobájában a török dohányra, s olyan ötödik elementumot
csinált maga körül füstből, hogy a mint abban alá s fel járkált,
el-eltünt benne s megint úgy merült ki belőle kiülő nagy vörös
szemeivel, mint az óriás tintahal, a ki lesi a tengerbe eső prédát, hogy
kiszíjja a vérét.
Nem sokára jött a préda.
Timár, a mint megérté Zófia asszonytól, hogy Athanáz úr akar vele
beszélni, sietett át hozzá.
A nagy tintahal odauszott eléje a füsttengeren keresztül, rámeresztve
polypusi két ijesztő szemét s tengerbeli szörnyeteg módjára rögtön
megrohanta ragadmányát s egyenesen a szájába kiáltott:
– Hallja az úr! Miért jár az úr ehhez a házhoz? Mi czélja van az úrnak
az én leányommal?
Ez a legjobb mód az ilyen gyáva legényt nyilatkozatra birni. Az ilyen
szótól az ember megijed; forogni kezd vele a világ; mire észreveszi,
elesett, s hova esett? bele a szent házasságba!
Borzasztó dolog az ilyen kérdésre megfelelni.
Timár legelőször is azt tudta meg Athanáz úr szavából, hogy az most
nagyon sok anisettet ivott. Attól ilyen vitéz.
– Uram, monda neki nyugodt hangon, én nekem az ön kisasszonyával semmi
czélom nincsen. S annál kevésbbé is lehetne, minthogy a kisasszonynak
már vőlegénye van, s az nekem jó barátom. Hogy miért járok én önnek a
házához? azt megmondom. Ha nem kérdezte volna ön, nem szóltam volna; de
mert kérdezte, hát tudja meg. Én azért járok ide, mert megfogadtam az ön
szerencsétlenül elhalt barátjának és rokonának, hogy árva gyermekére
ügyelni fogok. Én jártam ide azért, hogy meglássam, mint bánnak önök a
kezükre bízott szegény gyermekkel? Czudarul bánnak önök vele, Brazovics
uram, czudarul! Ezt én önnek szemébe mondom, és a saját házánál. Ön
elsinkófálta az árvának minden vagyonát! Igen is! elsinkófálta: ez rá az
igazi szó. S önnek az egész családja átkozott gúnyt űz a szegény
gyermekből. Megmérgezik a lelkét egész életére. Megveri önöket az Isten!
És most utoljára találkoztunk ketten együtt ennél a háznál, Brazovics
uram, s ne kivánja ön megérni azt az órát, a mikor még egyszer ide
visszajövök!
Timár megfordult a sarkán s becsapta az ajtót. A tintahal pedig
visszasülyedt dohányfüst iszapja homályos mélyébe s kihörpentve a
harmadik pohár anisettet, gondolá magában, hogy erre ugyan kellett volna
valamit mondani, de mit?
Timár pedig visszament a látogatási terembe. Nemcsak a kalapjáért, a mit
otthagyott, hanem egyébért is.
A teremben nem volt más, mint Timéa. Athalie és vőlegénye a
mellékszobában voltak.
Timár kigyuladt arczán Timéa észrevette a nagy változást. A mindig
szelid, alázatos arcz most büszke volt és indulattól átszellemült, a mi
azt egyszerre széppé tette. Sok arcz megszépül, ha a szenvedély átlobog
rajta.
Egyenesen odament Timéához, ki a nászruhára arany rózsákat himzett ezüst
levelekkel.
– Timéa kisasszony! szólt forró mély hangon. Én most kegyedtől búcsút
veszek. Legyen ön boldog: legyen ön még sokáig gyermek. De, ha egyszer
eljön egy olyan óra, a melyben ön boldogtalannak fogja magát érezni,
gondoljon rá, hogy van egy jó ember, a ki önért…
Nem tudta tovább kimondani. Hangja elakadt, szive elszorult.
Timéa kiegészíté az elakadt szót.
«Háromszor…»
Timár megszorítá Timéa kezét s súgva rebegé:
«Örökké».
Azzal meghajtá magát s eltávozott, a nélkül, hogy a mellékszobában
levőknek alkalmatlankodott volna.
Nem jött ki a száján a szó, hogy «Isten önökkel!» Oh! hisz e perczben
arra gondolt: hogy Isten elvegye kezét erről a házról.
Timéa kiejté kezéből a himzést s mereven nézett maga elé, még egyszer
sohajtva: «háromszor». Az aranyfonál kicsúszott a tű fokából.
Mikor Timár lement a lépcsőn, megint elhaladt ama két márvány oszlop
mellett, a mik a lépcsőpadmalyt tartották.
Minő dühvel ütött rá az oszlopra öklével!
Vajjon megérezték-e azok odafenn azt az ütést? Nem mondta meg nekik a
megrázkódó épület, hogy siessenek imádkozni, mert a fejükre szakad a
tető? Azok nevetnek a megtréfált gyermek fölött, ki oly sietve himzi
menyasszonyi köntösét.