Rajokban tódultak föl az utcán Serbörn háza felé, indiánok módjára
ordítva, üvöltve s őrjöngve; minden kénytelen volt előlük kitérni,
különben legázolódik vagy palacsintává tapossák, hogy rémes volt nézni.
Gyerekek rohantak a csőcselék élén visongva s próbáltak menekülni láb
alul; és minden ablak az utcán tele volt asszonyi fejjel, néger gyerekek
voltak a fákon és néger sihederek és némberek néztek át a kerítéseken,
és ahogy a csőcselék közelükbe ért, uccu törtettek hátra, ahol nem
érhette őket semmi. Az asszony- és lányféle csapatosan, szinte hótra
ijedve sírt és miegyéb.
Oly sűrűn tódultak Serbörn kerítése elé, ahogy csak képesek voltak
összeszorulni, az ember elképzelheti a lármájukat. Kicsi – mintegy húsz
könyöknyi – udvara volt. Valaki azt kiáltja: Döntsük le a kerítést,
döntsük le a kerítést! Jött aztán egy törés-recsegés-ropogás és a
kerítés lenn volt, s a sokaság első fala kezd betódulni, mint a hullám.
Ebben a pillanatban lépett ki Serbörn a háza elején lévő kapuzat eresze
alá, kezében duplacsövű fegyver s megáll teljesen nyugodtan, elszántan,
egy szót se szólva. A zsivaj megáll és a hullám visszahúzódik.
Serbörn nem szólt egy szót se, csak állt ott és nézett le rájok. A
csendesség rém kellemetlen és félelmetes volt. Serbörn meghordozta a
szemeit lassan a tömegen s valahová nézett, próbáltak vele farkasszemet
nézni, de nem ment; a földre szögezték szemüket és meghunyászkodva
néztek. Csakhamar aztán Serbörn egyet nevetett, nem valami barátságosan,
inkább olyanformán, amitől olyat érez az ember, mikor olyan kenyérbe
harap, amelyben homok van.
Aztán azt mondja lassan és haragosan:
– Hogy ti lincselnétek meg valakit! aszondja. Ez aztán mulatságos dolog.
Hogy azt hiszitek magatokról, van bennetek annyi virtus, hogy egy férfit
meglincseljetek. Mert hogy elég vitézek vagytok arra, hogy egy szegény
senkinélkül való elűzött asszonyt, aki idevetődik, bekátrányozzatok és
tollban meghempergessetek: hát azt gondoljátok, arra is van sütni
valótok, hogy kezeteket egy férfira emeljétek. Hej, egy férfi a ti
fajtátok tízezreinek a kezében bátorságban van, – amíg nappal van és ha
nem vagytok a háta mögött.
– Ismerlek, úgy-e? Ismertem minden porcikátokat. Délen születtem és
nevekedtem, laktam északon; így ismerem az átlagembert mindenütt. Az
átlagember gyáva. Északon átenged magán gázolni akárkit, akinek kedve
tartja, aztán haza megy és alázatosságért imádkozik, hogy el tudhassa
viselni. Délen egy ember egymagában megállított fényes nappal egy
postakocsit tele emberrel és kirabolta az egész frekvenciát. Újságaitok
annyit mondanak benneteket vitéz népnek, hogy már el is hiszitek, hogy
vitézebbek vagytok más népeknél; pedig csak oly vitézek vagytok, mint
mások és nem vagytok vitézebbek. Mért nem akasztják fel esküdtszékeitek
a gyilkosokat? Mert attól félnek, hogy a gyilkos barátai beléjök lőnek –
hátulról, sötétben és épenséggel ez az, amit tennének.
– Ezért mentenek föl mindenkit; és akkor fogja magát egy ember s éjnek
idején, száz álarcos pulyával a háta mögött, nekiindul éjjel és
meglincseli a zsiványt. Abba hibáztátok el a dolgotokat, hogy nem
hoztatok magatokkal férfit; ez az egyik hiba; a másik az, hogy nem éjjel
jöttetek és nem hoztátok el álorcátokat. Egy félembert hoztatok, amott
a, Bökk Háknesszt – és ha ő nem lett volna, hogy elindítson benneteket,
verekedés lett volna belőle.
– Ti ugyan nem jöttetek volna. Az átlagember nem szereti a bajt s a
veszedelmet. De ha csak egy félférfi is – amilyen Bökk Háknessz –
elkiáltja, hogy lincseljük meg, lincseljük meg! akkor nem mertek
hátrálni; attól féltek, kitudódik rólatok, mik vagytok, hogy pulya nép
vagytok, hát kitörtök egy ordításban és belekapaszkodtok annak a
félférfinak a kabátja szárnyába és jöttök ide őrjöngve s fogadkozva,
hogy micsoda nagy dolgot fogtok művelni. A legszánalmasabb micsoda a
világon a csőcselék; a hadsereg se egyéb, csak csőcselék. Nem verekszik
az a saját veleszületett bátorságából, hanem tömegvoltától és
tisztjeitől kölcsönvett bátorságból. Hanem a csőcselék, ha férfi nincs
az élin, az még a szánalomnál is szánalmasabb. Már most a ti dolgotok
itt az, hogy húzzátok be a farkatokat, menjetek haza és bujjatok be a
lyukatokba. Ha lesz itt lincselés, az a déliek módjára lesz, sötétben és
ha jönni fognak, elhozzák álarcukat is és keresnek maguknak férfit is.
Most pusztuljatok és vigyétek magatokkal félembertöket és amint ezt
mondta, balkarjára csapta a fegyverét és felhúzta kakasát.
A tömeg hirtelen szétmállott, darabokra szakadozott és elkotródott
minden irányba, és Bökk Háknessz nagyon megereszkedve, utánuk kullogott.
Én ott tudtam volna maradni, ha akartam volna, de nem akartam.
Elmentem a cirkuszhoz és ott őgyelegtem a hátsó része körül, míg a
rendőr odébb ment s akkor bebujtam a sátor alá. Megvolt húszdolláros
aranyom és valamelyes más pénzem is, de mondok, jobb lesz azt
megspórolni, mert meg se lehet mondani, mily hamar rászorulhat az ember,
mikor így messze van hazulról és csupa idegen emberek közt. Az ember nem
vigyázhat eleget. Nem mondom, hogy az ember ne költse a pénzét
cirkuszra, ha máskép nem juthat hozzá, de semmi haszna sincs, ha szükség
nélkül pazarolja rá.
Hát igazán óriási cirkusz volt. Nem lehetett annál ragyogóbbat látni,
mint mikor mind belovagoltak, kettesével, egy úr meg egy hölgy, egymás
mellett, az urak teljesen pőrén, kötött ingükben, se csizmájuk, se
kengyelük, kezüket csípőjükön tartva, könnyedén és lengén – voltak vagy
húszan – és minden hölgy gyönyörű arccal, ragyogóan szép, olyan
teljességgel, mint egy banda igazándi királykisasszony, olyan ruhában,
ami millió és millió dollárba kerülhetett és telisded tele hintve
gyémánttal. Irtóztatóan finom látványosság volt, én soha hozzá fogható
szépet nem láttam. Aztán egyik a másik után felugrott és állva lovagolt
körül a körön és integetett oly édesen, hullámzón és bájosan; a férfi
mind olyan szálas, könnyű és egyenes fejökkel bólogatva, majd a sátor
tetejét érintették, és minden hölgy rózsasziromból készült ruhája oly
édesen, selymesen libegett dereka körül, s maga hasonlított a
legmesésebb napernyőhöz.
És mind sebesebben és gyorsabban száguldottak, mindenik táncolt, előbb a
féllábát rúgta ki a levegőbe, aztán a másikat, a lovak mindjobban-jobban
megdűltek, és lovászmesterük egyre kerülgette a középső oszlopot,
durrogatott az ostorával, kiabálva, hogy »hej-hopp!« A bohóc pedig
bolondozott a háta mögött; aztán azután mind eleresztették a
kantárszárat és minden kisasszony a csipejéhez rakta a lábát és az urak
keresztbe fonták a karjukat és hogy megdűltek a lovak és hogy
nekifeküdtek! Igy aztán egyik a másik után leszökött a porondra és a
legédesebb bókolást csinálta, amit valaha láttam, aztán kiugrándozott és
minden ember összeverte a tenyerét és szinte meg volt vadulva.
Hát bizony mind a cirkuszbeliek a legcsodálatosabb dolgokat mívelték, és
az egész idő alatt a bohóc úgy bolondozott, hogy majd belehalt az ember.
A lovászmester nem szólhatott egy szót se, hogy rögvest a nyakán nem
termett a legfigurásb dolgokkal, amit valaha ember mondott. És hogy
miként jutott neki annyi mindenféle az eszébe és oly hertelen és olyan
talpraesetten, az nem ment sehogy se a fejembe. Én egy esztendeig
törhetném a fejemet, még se tudnám mind azt kitalálni. Egyszerre aztán
egy részeg ember próbált bemenni a porondra. Azt mondta, lovagolni akar;
azt mondta, tud ő lovagolni úgy, mint akárki más. Azok beszéltek neki és
próbálták kituszkolni, de nem hallgatott rájok és az egész előadás
megakadt. Akkor a közönség kezdett rá hallózni és bolondot csinálni
belőle, amitől rém dühbe jött és hányta-vetette magát. Ez fölizgatta a
népeket és egy csomó ember felugrált a padokról és kezdett tódulni a
porondra, kiabálva: üssétek le, dobjátok ki! És egy-két asszony
elkezdett sikoltozni. Ekkor a lovászmester egy kis beszédet mondott. Azt
mondta, reméli, nem lesz semmi zavar, és ha ez az ember megígéri, hogy
nem csinál több bajt, megengedi neki, hogy lovagoljon, ha azt hiszi, meg
tud állani a lovon. Erre mindenki nevetett s azt mondta, rendben van, és
az az ember nekiment. Abban a percben, hogy a lovon volt, a ló elkezdett
rúgkapálni, ugrándozni és körülszáguldani két cirkuszbeli emberrel, akik
a kantárjába kapaszkodtak s iparkodtak megfékezni a lovat, a részeg
ember pedig a ló nyakán lógott és a sarka a ló minden ugrásánál a
levegőbe szökött és mind a sok nép fölállt és ordítozott és nevetett,
hogy a könnye is kicsordult bele. És végre a cirkuszbeliek minden
igyekezete ellenére a ló kiszabadítja magát és halló neki, mint a
veszedelem, körül a porondon azzal a bolonddal a nyakán s a féllába az
egyik oldalon majd a földig ért, a másik pedig a másik oldalon volt, a
közönség meg majd megveszett. Nekem nem volt nagyon mulatságos a dolog.
Egész testem remegett, a veszedelmet látva. De csakhamar fölkecmergett s
lába közé fogta a lovat, elkapta a kantárszárt ide-oda forogva, aztán
egy szempillantás alatt felugrott, eldobva a kantárszárt és megállt, a
ló pedig futott, mintha égett volna a ház. Ő meg ott állt s oly könnyen
és kényelmesen szállongott körül, mintha soha részeg nem lett volna s
aztán kezdte leszedni magáról a ruhát s elhajigálta. Oly sűrűn szórta
magáról, hogy a levegő szinte tele volt vele és össze-vissza levetett
tizenhét rend ruhát. Aztán ehen ott állt, karcsún és szépen, rém csecse
ruhában, hogy olyat nem lehetett látni, és csapkodta vesszőjével a
paripáját s végre leszökött róla, bókolt és kitáncolt az öltözőszobába
és mindenki üvöltött a gyönyörűségtől és meglepetéstől.
Látta bezzeg a lovászmester, hogy milyen gyönyörűen becsapták, s
gondolom, hogy ebben a percben nem volt még egy olyan nyavalyás
lovászmester. Hát persze, az ő emberei közül való volt! A maga fejébül
kezdett ebbe a tréfába és senkinek sem árulta el. Hát igaz, magam is
elkámpicsorodtam, hogy így becsapódtam, de nem szerettem volna a
lovászmester bőribe lenni, nem én száz dollárért sem. Nem tudom, lehet,
hogy van ennél különb cirkusz is a világon; én ugyan még nem láttam
egyet sem. De akárhogy is van, nekem teljességgel elég jó volt; és
akárhol a világon, ha ott találom, én mindenképen a kuncsaftja leszek
neki.
Ez éjjel megtartottuk mi is az előadásunkat, de bizony nem volt ott több
közönség tán tizenkét embernél. Ezek is folyton nevettek, amitől a
herceg szinte dühös lett; és mindenki elment, mielőtt az előadásnak vége
lett volna, csak egy fiú maradt ott, de azért, mert elaludt volt. Azt
mondta erre a herceg, hogy a tökfejű Arkanszóbeliek nem tudnak Sexpirhez
fölemelkedni; nekik aljas bohózat kell, de talán még a bohózatnál is
valami aljasabb. No majd megcsinálja, aszondja, a nekik valót is. Másnap
reggel aztán beszerzett egy csomó pakkpapirost és fekete festéket,
csinált néhány színlapot belőle s felragasztotta a városban. A színlapon
ez volt: