Egymaga 300-szor adta elő Párisban egy végben.
Csak egyetlen egy előadás, mert elodázhatatlan európai szerződéseink
vannak.
Belépti díj 25 cent; cselédségnek és gyermekeknek 10 cent.
Ezután ide-oda kuncsorogtunk a városban. A házak és a boltok majd mind
rosszul szárított gerendából készült festetlen holmi voltak; s
három-négy lábnyira álltak a földtől cövekeken, hogy el ne érje a víz,
ha kiönt a folyó. A házak körül apró kertek voltak, de nem igen
termesztettek bennük csak beléndeket, napraforgót és hamukupacokat,
viselt csizmát és cipőt, üvegdarabokat, rongyot és konzerv-skatulyát. A
kerítés különféle deszkából készült, mely más-más időben szegeződött
fel; ki erre, ki arra dült s olyan kapuk voltak rajta, hogy csak egy
sarokvason lógtak, de – bőrből valón. Némelyik kerítés be volt meszelve
egyszer, valamikor, de a herceg azt mondta, lehetett Kolombusz idejében,
ami bizony elég valószínű. Rendesen disznók voltak a kertben s valaki,
aki iparkodott a disznókat kiűzni.
A bolt mind egy utcában volt végig. Valamennyinek elül födött pitvara
volt, és a vidékiek a lovaikat a pitvar oszlopfáihoz szokták kötni. A
pitvarban üres faládák voltak s henye nép üldögélt rajtok egész nap és
bugylibicskájokkal farigcsálták a deszkáját; és bagóztak, szájat
tátottak, ásítoztak s nyújtózkodtak, – egy fene ordináré had.
Rendszerint sárga szalmakalapjuk volt, olyan terjedelmes mint egy-egy
esernyő, de se kabátot, se mellényt nem viseltek; egymást Billnek,
Bökknek, Hoeknek, Dzsónak és Endynek szólították, és lustán, vontatottan
beszéltek és sűrűn éltek káromló kifejezésekkel. Annyi ilyen naplopó
volt ott, hogy nekitámaszkodva a pitar minden oszlopfájára jutott
egy-egy és a kezét mind a nadrágzsebében tartotta, kivéve ha kivette,
hogy kölcsön adjon egy marék bagót vagy vakarózni. Amit az ember folyton
hallhatott köztük, ez volt: Hoci egy falás bagót, Henk!
– Nöm löhet, nincs mán magamnak se, csak effalás. Adjon Bill.
Lehet Bill ád neki, lehet az is azt hazudja, hogy nincs neki.
Némelyikének ezek közül a naplopók közül soha sincs egy veszekedett
centje vagy egy marék bagója a magáéból. Mind csupa kölcsönt bagóznak.
Azt mondják az egyik fickónak: »Adhatná kűcsön e’ kis bagót Dzsekk,
ebben a minutában adtam oda, a ki vót Tompszonnak«. Ez pedig jóformán
mindig hazugság; ezzel be nem csapnak csak idegen embert; de Dzsekk nem
idegen ember, hát azt mondja:
– Te adtál volna neki bagót? Te? Adott ám az ángyod macskájának az
öreganyja. Add vissza, Léf Bökkner, amit mán kücsön adtam neked, akkor
adok akár egy mázsát és még csak hasznot se kérek rulla vissza.
– Hát adtam én neked vissza valamikó’?
– Adtál hát, vagy hat falás körű. Én adtam préselt lepényt, de te adtál
vissza hamupogácsát.
A préselt lepény sötét lapos dohánycsomó; de ezek a fickók rendszerint
összehajtogatott nyers dohánylevelet bagóznak. Ha kölcsön kérnek egy
fogra valót, nem vágják kétfelé késsel, hanem a foguk közé veszik a
lepényt és rágják a fogukkal és rángatják a kezükkel, amíg ketté válik,
de akkor néha nagy búsan nézi a dolgot az, akié a dohány volt, s azt
mondja gúnyosan: nesze, legyen tiéd a lepény s hoci nekem a bagót.
Az út és utca mind csupa sár volt, csupa merő sár, szurok fekete sár s
némely helyen szinte egy lábnyi mély sár; két-három coll pedig
mindenütt. A disznók szerte kóboroltak és röfögtek mindenfelé. Látni
lehetett egy-egy maszatos emsét egy sereg malaccal az utcán
végigténferegni s magát befészkelni az útba, ahol a járókelőknek meg
kellett őket kerülni; az emse meg elnyújtózkodott, behúnyta a szemét,
billegette a fülét, míg a malacait szoptatta, s oly boldognak látszott,
mintha megfizették volna a dajkaságért. És csakhamar lehetett hallani,
amint egy ácsorgó elrikkantja magát: »Lele! ide a! Csípd meg bodri!« És
a disznó nekiiramodik iszonyúan ordítva, mindenik fülén lógatva egy-egy
kutyát, míg egy pár tucat másik kutya rohanva jött; és aztán lehetett
látni a naplopókat, mint ugrálnak fel és nézik a dolgot ameddig
láthatják és nevetnek a jó tréfán és gyönyörködnek a zsivajban. Aztán
megint visszaülnek, amíg valami kutyamarakodás nem kerül. Semmi a
világon úgy fel nem tudta őket izgatni és mindenekfelett boldoggá tenni,
mintha a kutyák összevesztek, – kivéve tán, ha bemaszatolhattak egy
bitang kutyát kátránnyal és meggyújtották, vagy ha valami cinedényt
köthettek a farkához s nézhették, mint kergetőzik tőle vesztibe.
A folyó mentén a házak kiálltak a partra és meg voltak rokkanva és
dülve, mintha minden pillanatban bele akarnának zuhanni. Ezekből a
házakból a népek kiköltözködtek. Egy-egy ház sarka alatt a partot
kimosta a víz s ez a sarok a víz fölé lógott. Ezekben mindazonáltal
laktak, de bizony veszedelmes dolog volt, mert hogy időnként egy darab
part – egész házszélességben – hirtelen belezuhant a vízbe. Van rá eset,
hogy egy fertály mérföld mélységű partrész megindul és szakadoz és végre
mind beleszakad a folyóba egy nyáron át. Az ilyen városnak ezért mindig
curukkolni kell mind hátrább és hátrább, mert a folyó örökké
rágja-faragja.
Mentül közelebb volt a dél ezen a napon, annál sűrűbb lett az utcákon a
kocsi, meg a ló és mindig több, meg több jött. A családok magukkal
hozták az ebédjöket a falvakból és a kocsin költötték el. A snapsz
jócskán fogyott, s én három verekedést láttam. Egyszerre hallom, hogy
valaki elrikkantja magát:
– Ehun gyün, fiúk, a vén Boggsz a falujából a kis hónaponkénti
itókájára: ehun gyün e!
Mind a naplopók nagyon föllendültek. Gondoltam, ezek a bolondját szokták
járatni Boggszszal. Egyik aszondja:
– Szeretném tunni, há mén az öreg ezúttal bagózni. Ha mind bebagózta
vóna azokat, akiket ebben a húsz esztendőben ’egfenyegetött vele, hírös
legény vóna mán manapság!
Egy másik aszondja: Bár éngöm fenyegetne meg a vín csont, mer azér hogy
akkó tunnám, ’eg nem halok ezör esztendeig se!
Boggsz vágtatva jön a lován és üvölt és rikácsol mint egy indiánus és
ezt kiabálja:
– Kotródjatok láb alul, hé! Mer’ én a siralom útján járok és fölszökik a
koporsó ára!
Részeg volt s dülöngött a nyergében; túl volt az ötvenen és igen vörös
ábrázata volt. Mindenki rákiabált és megröhögte és szidta, ő meg
visszaszidta őket s azt mondta, majd figyelemmel lesz irántuk és
lefekteti mindeniket sorjába, de most nem ér rá, mert azért jött a
városba, hogy megölje az öreg Serbörn ezredest, s a jelszava, hogy
»előbb a hús, aztán a kanalas étel hegyibe.«
Meglátott engem s felém lovagolt s azt mondja:
– Gyerek, hát te honnan kerülsz ide? Elkészültél a halálodra?
Aztán továbblovagolt. Én megijedtem, de egy ember azt mondja:
– Nem köll fölvenni; mindég így ágál, ha részeg. De a legjámborabb vén
bolond egész Arkanszóban, – soha nem bántott még senkit, se részegen, se
józanan.
Boggsz odalovagolt a legnagyobb bolt elé, ami csak volt a városban s
lehajtotta a fejét, hogy beláthatott az ámbitus függönye alatt és azt
üvölti:
– Gyere ki Serbörn. Gyere ki, állj szembe az emberrel, akit becsaptál.
Te vagy az a kutya, akit keresek és ezúttal meg is csíplek, meg én!
És így tovább, elmondva Serbörnt mindennek, amire csak rátalált a
nyelve, és az egész utca tele néppel, mely fülelt és röhögött egyre.
Egyszerre csak kilép egy büszketekintetű ember, mintegy ötvenöt éves, –
és neki volt messze valamennyi fölött a legjobb ruhája – kilép a boltból
és a sokaság visszahőköl két oldalt s utat ad neki. Azt mondja Boggsznak
rém nyugodtan és lassan:
– Megúntam – aszondja – ezt a dolgot, de még eltűröm egy óráig. Amíg
egyet üt, jegyezd meg, tovább nem. Ha ezután még egyszer kitátod rám a
szádat, akkor nem tudsz olyan messze bujdosni, hogy én rád ne találjak.
Ezzel megfordul és bemegy. A tömeg rém kijózanodott; senki se mozdult és
nevetést se lehetett többet hallani. Boggsz odébb lovagolt végig
gazemberezve Serbörnt az utcán, ahogy csak a száján kifért és aztán
visszajött megint és a bolt elé állt és újra kezdte. Néhány ember
körülfogta s próbálta rávenni, hogy abbahagyja, de ő nem állt kötélnek;
mondták neki, hogy tizenöt perc híjja az egy órának, hát menjen haza,
menjen rögvest. De nem fogott rajta. Káromkodott tovább, ahogy csak
tudott, kalapját lecsapta a sárba és keresztüllovagolt rajta és megmeg
csak végiglovagolt őrjöngve az utcán, a szürke haja csak úgy libegett
utána. Mindenki, aki valahogy hozzá tudott férni, iparkodott őt a
lováról leszedni, akkor aztán lakat alá lehetett volna tenni, amíg ki
nem józanodik; de hasztalan volt minden, csak vissza nyargalt megint az
utcán újra káromolva Serbörnt.
– Hozzátok el a lányát! hamar, hozzátok el a lányát; arra szokott néha
hallgatni. Ha valaki, ő fog vele bírni.
Valaki elindult futva. Én is lementem végig az utcán oldalt. Vagy öt
perc mulva megint csak jő Boggsz, de nem lóháton. Keresztültámolygott az
utcán, arra ahol én voltam, hajadonfőtt, egy-egy barátjával két oldalt,
akik a karjánál fogva cipelték tova. Nyugodt volt és kedvetlennek
látszott és nem vonakodott és húzódszkodott hátra, hanem maga is próbált
sietni. Valaki azt kiáltja: Boggsz!
Arra nézek, hogy ki mondta, hát Serbörn ezredes volt. Csendesen állt az
utcán és pisztolyt tartott föl a jobbkezében, nem célozva, hanem úgy
tartotta, a csövével az ég felé. Abban a szempillantásban látok egy
fiatal lányt, aki rohanva jött, vele két férfi. Boggsz és akik
tartották, megfordultak, hogy lássák, ki szólította őt, s mikor
meglátják a pisztolyt, a két ember kétfelé ugrik és a pisztoly csöve
lassan és szilárdan ereszkedik le egy bizonyos irányig, mind a két cső
kakasa felhúzva. Boggsz kitárja égfelé mind a két karját s aszondja: »Az
istenért, ne lőjj«. Durr! szól az első lövés és Boggsz hátratántorodik s
a levegőbe kapkod, – durr! a második és Boggsz hanyatt vágódik nehezen,
mereven, kiterjesztett két karjával. Az a fiatal leány sikoltozva rohan
és odadobja magát atyjára sírva és azt mondja: Megölte, oh, megölte! A
nép körülvette őket és tolongott, taszigálódott, kinyújtva nyakát, ha
látna valamit, és a körön belül lévők iparkodtak a tolongókat
visszanyomni, kiabálva: »Hátra, hátra, hadd legyen levegője«.
Serbörn ezredes földhöz csapta a pisztolyát, sarkon fordult és elment.
Boggszot egy kis drogistaboltba vitték, a nép folyton tolongva
körülötte, s az egész város nyomukban volt, és én elosontam mellettük és
jó helyet találtam magamnak egy ablakban, ahol egészen közel voltam
hozzá és jól beláttam. Lefektették a padlóra s egy nagy bibliát tettek a
feje alá és egy másikat kinyitva a mellére borítottak, de előbb
kigombolták az ingét és én láttam a helyet, ahol az egyik golyó
belefúródott. Vagy egy tucatszor hosszan zihált és a biblia mindig
felemelkedett a mellén, mikor a levegőt beszítta, és leszállt, mikor
kibocsátotta, és azután csendesen feküdt: meg volt halva. Aztán
eltuszkolták mellőle siránkozó, jajgató lányát és elvitték onnan. A lány
lehetett tizenhat éves, igen édes és nyájasszemű lány, de rém sápadt
volt és holtra volt ijedve.
Csakhamar együtt volt ott az egész város löködve, tolongva, fészkelődve,
furakodva, hogy az ablakhoz jussanak s benézhessenek, de aki jó helyen
volt, nem tágított s akik hátul voltak, egyre mondogatták: hé fickók,
már eleget néztétek; nem igazság, nem szép dolog, hogy mégis ott álltok
és senkit sem engedtek oda; más embernek is van hozzávaló joga, csakúgy
mint nektek.
Hátul nagyon hangos lett a dolog, hát én kiosontam, mert mondok még baj
lesz belőle. Az utcák tömve voltak és mindenki nagyon izgatott volt. Aki
látta a lövést, egyre azt beszélte, hogy hogy is történt, és minden
ilyen beszélő fickó körül egész csapat ember volt s kinyújtott nyakkal
hallgatta beszédét. Egy hosszú, nyurga, hosszúhajú úr, a feje búbján
fehér szőr köcsögkalappal, horgas fogantyús bottal kipécézte a helyet a
földön, hogy hol állt Boggsz és hol állt Serbörn, és a nép tódult utána
egyik helyről a másikra és leste, amit mutogatott, és biccentgettek a
fejükkel, hogy mutassák, hogy megértették és le-leguggoltak csípőre tett
kézzel, hogy nézzék, mint jelöli meg a helyet a botjával a földön: aztán
odaállt egyenesen és mereven, ahol Serbörn állt, összeráncolta a
homlokát s a szemére húzva kalapja karimáját és elkiáltja magát: Boggsz!
és aztán leereszti lassan a botját a halálos színtig és azt mondja:
_Durr!_ és megtántorodik és ismét mondja: _Durr!_ és hosszában hanyatt
vágja magát. Azok, akik látták az esetet, azt mondták, nagyszerűen
csinálja; azt mondták, szakasztott így történt minden. Aztán legalább
egy tucat ember előszedte a butykosát és megkínálta belőle a
fehérkalapost.
Hát egyszer aztán azt találta valaki mondani, hogy Serbörnt meg kéne
lincselni. Egy perc mulva már mindenki azt mondta. Hát el is indultak
üvöltve és letépve minden ruhaszárítókötelet, ami kezük ügyébe esett,
hogy majd azzal fogják fölakasztani.