tekintenünk a természetben. Ezen veszteségért más helyen bő pótlás áll
elő.» Kant ugyanis azt gondolta, hogy míg a napok a tejút középponti
égiteste közelében kialusznak, addig a távoli kozmikus ködökben új napok
keletkeznek, és a lakott világok száma így mindig növekednék. Kant nem
tudott megbarátkozni azon gondolattal, hogy a nap és a bolygók a tejút
középpontjában mindörökké holtan maradjanak. Ezt nem tartotta az
észszerűséggel összeegyeztethetőnek. «Ha végül egy oly eszmét fejezünk
ki, amely époly valószínűnek látszik, mint amennyire illő az isteni mű
alkatához, akkor az a megelégedés, amelyet a természet változásainak
képe idéz elő, a tetszés legmagasabb fokára emelkedik. Nem
gondolhatjuk-e, hogy a természet, amely képes volt a kaoszból
szabályszerű és alkalmas rendszerbe illeszkedni, az új kaoszból, ahová
mozgásai csökkenése folytán sülyedt, ép oly könnyen képes megújulni és
az előbbi kapcsolatot helyreállítani? Nem-e lehetséges a rugókat –
melyek az elszórt anyagot rendezték és mozgását előidézték és amelyeket
a gépezet megállása nyugalomba helyezett – újult erővel megindítani? Nem
kételkedhetünk ennek lehetőségében, ha meggondoljuk, hogy midőn a
keringő mozgások végleg kimerűlnek, a bolygók és az üstökösök mind
beleesnek a napba, a nap tüze pedig oly sok és nagy rög hozzákeveredése
folytán roppant megnövekszik, különösen azért, mivel naprendszerünk
legtávolabbi gömbjei bebizonyított elméletünk alapján a természet
legkönnyebb és leggyulékonyabb anyagát tartalmazzák.» A napban új, a
tüzet tápláló anyag hozzájárulása folytán a legnagyobb fokú égési
folyamat állna elő, amely Kant szerint elegendő volna ahhoz, hogy minden
eredeti állapotába térjen vissza; ily módon új bolygórendszer
keletkezhetne az új kaoszból. Ha ez már többször megismétlődött, akkor
végül majd a nagyobb rendszer, amelynek a mienk csak töredéke, a tejút
rendszere is hasonló módon megáll, hogy újra éledjen és az addig üres
térbe új életet hozzon.
«Ha a természet e fönixét, – amely elégeti önmagát, hogy poraiból
megifjodva föltámadjon, – végtelen téren és időn át követjük, a mindezt
átgondoló szellemet ez a legmélyebb csodálatba ejti.»
A mechanikai hőelméletet még akkor nem ismerték, és Kant, aki homályosan
sejtette, hogy a nap tüzét égésnek (kémiai folyamat) kell fentartania,
nem látta azon föltevés következetlenségét, hogy a kiégett anyag
ismételt égés által újra meg újra új energiát tudjon teremteni.
Igazságtalanság volna e szép költeményre a fizika mértékét alkalmazni,
amelyben még Kant is felhagy szokásos írásmodorával. Természettudományi
kritikával tekintve Kant nagyszerű alkotása, amelyben a természet
örökkévalósága iránti vágy igaz kifejezést nyer, semmivé törpül. Nem
fizikai alapja, hanem rendszerének nagyszerűsége az, ami fölkelti
csodálatunkat. Hogy tervének részleteit kidolgozza, nem adatott meg Kant
számára.
Kant eszméjét csaknem változatlanul vette át Du Prel (1882) spiritiszta
filozófus, aki azonban e tanoknak könnyebb alakot adott, és egyúttal
tekintetbe vette csillagászati ismereteink roppant haladását, Kant naiv
teleologikus felfogását pedig elkerülte. Szerinte is beleesnek a kihűlt
napba a bolygók és tüzét ezzel újra fölélesztik. «Nem tételezhetjük föl,
hogy a csillagok tetemei jeges kisértetekként lebegjenek az űrben, míg
csak újra nem egyesültek a középponti rendszerrel, mely végül az éter
ellenállása folytán mozdulatlanná válna. Ellenkezőleg az ősködöt,
amelyből a csillagcsoportok képződnek, inkább úgy tekinthetjük, mint egy
csillagraj összes csillagainak egyesüléséből eredő képződményt, amelyben
a csillagok mozgása fénnyé és hővé változva oly hőmérsékletet
eredményezett, hogy az egész anyag újra köddé változott. Oly ciklus ez,
mely bennünket ama «Kalpasz»-ra emlékeztet, amellyel a buddhisták az
évmilliók miriádjáig tartó világperiódusokat jelezték, amelyeket a
világegyetem pusztulása választ el egymástól.»
Közelebbi vizsgálat azonban Du Prel szerint arról győz meg, «hogy az
egész világegyetemen ugyanazon időben nem szünetelhet az élet; míg az
egyik helyen kihal, máshol pompás alakban fog kivirúlni.» «Valamint
Penelope kifejtette éjjel, amit nappal szorgos kézzel szőtt, úgy a
természet is elpusztítja saját műveit, és nem tételezhetjük föl róla,
hogy szövését befejezni igyekezne.»
«A pusztulás után minden csillagon újból megkezdődik a fejlődés, és
földi belátásunk szempontjából tekintve a teljes feledés mély sötétje
borítja mindazt, amit általában a kihalt csillagok történetének lehet
nevezni. Sem más faj, sem valami magasabbra hivatott lények nem fognak
egykor a föld örökébe lépni; s mindabból, amit emberek létesítettek
semmisem fog más lények kezébe jutni.» Du Prel Mädlerrel megegyezően a
Plejádokat tekinti középponti rendszernek, amely körül kering a napunk.
Ezen felfogást azonban A. F. Peters kutatásai ridegen megcáfolták.
«A világegyetemben így egymásmellett mutatkoznak az örökös átváltozás
összes fázisai, amelyben a gravitációs mozgás hővé és a hő a térben való
mozgássá alakul. Itt fényük tetőpontján ragyogó, lángoló világok raja,
amott hervadó csillagcsoportok, amelyekben a változó csillagok jelzik a
pusztulás korát; az elsötétült napok utolsó erőkifejtéssel kisérlik meg,
hogy a dermesztő halált elkerüljék. Míg az egyik rétegben élesen
határolt ködgomolyban az első napok kezdenek csirázni, addig más helyen
a finoman tagolt naprendszerek oszló gáztömegek gyanánt szétszóródnak az
űrben. De a természet Sziszifusz munkája mindig újra kezdődik.»
Du Prel a ködfoltoknak bolygórendszerekké vagy csillagrajokká való
fejlődésének elméletébe Darwin felfogását viszi bele. Bolygórendszerünk
csodálatosan stabilis, mivel az egyes bolygók csaknem koncentrikus
pályákon mozognak, úgy hogy nem fenyegeti őket összeütközés. Azok,
amelyek pályája kevésbé előnyös helyzetű volt, összeütköztek egymással
és vagy kedvezőbb pályájú égitestekké váltak, vagy végül a napba estek.
Ily módon azon bolygók, amelyek pályái nem zárták ki az összeütközés
lehetőségét, fokozatosan kiváltak, míg végül elértük a jelenlegi
rendkívül célszerű rendszert, amelynek stabilitása oly csodálatos, hogy
Newton szükségesnek tartotta egy eszes lény föltételezését, aki
kezdettől fogva mindent elrendezett. Du Prel ezen gondolatmenete igen
elfogadhatónak látszik. Ez azonban nem egyéb, mint Kantnak modern, igen
szép és illő mezbe öltöztetett felfogása.
Du Prel felfogását egyébként megtaláljuk már Lucretius következő
jelentős soraiban is. (De natura rerum. I. 1021–1028.)[14]
Mert biz az őselemek, helyöket, nem tartva tanácsot,
Foglalták el ám, eszesen számítva ki mindent,
Sem ki nem alkudták, ki mi mozgást tenne közülök:
De mert nagy számban sokkép változva az űrben,
Végtelen óta lökésektől izgatva üzetnek
Próbálván mindennemű mozgást s összekötődést,
Így elvégre kerültek az olyan szerkezetekbe,
Mint aminőkből áll a teremtés összege máma.
Roche bebizonyította, hogy ha a bolygók valamikor a mozgásaikat gátló
ellenállás következtében a nap felé esnének, amint Kant és Du Prel
képzelték, úgy még jóval mielőtt elérnék a középponti testet, a bolygók
különböző részeire különbözően ható nehézségi erő folytán széttörnének.
Ily módon pusztult el Biela üstököse, amikor közel jött a naphoz. Ezen
megsemmisülési folyamat közben heves vulkánikus kitörések bizonyára a
bolygó töredékeinek ideiglenes föllángolását idézik elő, még ha a nap
már ki is hűlt volna. Ezen tűz azonban sokkal gyöngébb lenne, semhogy
bolygórendszerünkön túl észrevehető volna. Ha a nap nem volna még kihűlt
állapotban, akkor a bolygó kétségkívül izzó, tésztaszerű tömeggé
olvadna, melyből a töredékek minden heves változás nélkül válnának le.
De minden esetre a bolygó végül meteorpor alakjában nyugodtan hullana a
napba, és a nap fizikai állapotában semmi változás sem állna be. Bár
mennyire is csodáljuk tehát Kant és Du Prel teremtési történetét, mégis
be kell látnunk a fizikai alap híját.
Rendszerüknek más módon kell megvalósulnia, mint ahogyan ők gondolták.
IX. A VÉGTELENSÉG FOGALMA A KOZMOGÓNIÁBAN.
Míg eddig főleg természettudományi kérdésekkel foglalkoztunk, most a
végtelenség fogalmának inkább filozófiai kérdése felé fordulunk. Ha egy
csillag, mint a Sziriusz még oly távol is van, még mindig vannak
csillagok, amelyek távolabb állanak és ha el is képzeljük, hogy van egy
legtávolabbi csillag, mindamellett a csillag mögött a teret még
folytatódónak gondolnók. Hogy a tér határolt legyen, azt ép úgy nem
gondolhatjuk, mint az idő határoltságát. Bár mennyire is
visszagondolunk, azt kell képzelnünk, hogy azon időpont előtt is időnek
kellett lennie. Ép oly kevéssé tudjuk az idő végét elgondolni. A tér
végtelen, az idő örök. Azonban ép oly lehetetlen a végtelen teret és
időt átfogni gondolatunkkal. Azért kisérelték meg, hogy a mindenséget
végesnek, és az időt egy kezdetből kiindulónak magyarázzák. Emlékezzünk
vissza a babiloni teremtési mondákra.
Sajátságos, hogy azon felfogásnak, amely szerint a tér határolt, ámbár
végtelennek látszik, több kiváló képviselője volt, többek között oly
éles elméjű tudósok, mint Riemann, a kiváló matematikus és Helmholtz, a
nagy fizikus. Ismeretes, hogy a tenger felszíne görbültnek látszik, mert
a föld gömbalakú, és néhány mértföldnyi távolban lévő szigetről az
ellenkező partnak nem látjuk a talaját, hanem csak a fák és hegyek
csúcsát. Néha azonban sajátságos atmoszferikus állapotok lehetővé
teszik, hogy az ellenkező partot is megláthassuk. Ha a légkör sűrűsége
mindenütt ugyanaz volna, akkor a keresztül hatoló fénysugarak teljesen
egyenes vonalak volnának. A levegő sűrűsége azonban lefelé gyorsan
növekszik és a fénysugár ezért csaknem úgy törik meg, mintha prizmán
menne keresztül. A légrétegek sűrűsödése bizonyos körülmények között
olyan lehet, hogy az a fénysugár, mely a föld felszinével párhuzamosan
indul ki, úgy törik meg, hogy vele állandóan párhuzamos marad és
ugyanazon görbületet veszi fel, mint a nyilt tenger. Ha valaki ily
esetben egyenesen a láthatár felé tekintene, akkor az illetőnek a föld
körül kellene látnia, azaz önmagának a hátát láthatná. Természetesen nem
volna képes észrevenni önmagát; azonban a föld, vagy helyesebben a
tenger minden irányban végtelenül kiterjedő síma lapnak látszanék.
Elképzelhetjük, hogy a térből hozzánk jutó fénysugarak bizonyos okból ép
úgy görbülnének, úgy hogy ha például egyenesen fölfelé tekintenénk, nem
fölfelé látnánk, hanem a föld körül és végül oly tárgyakat pillantanánk
meg, amelyek különben csak a föld másik oldaláról láthatók. Természetes,
hogy ez esetben sem volna lehetséges a földet a látóvonalban
megpillantani, mivel az az út, amelyet a fénynek pályáján a föld másik
oldaláról szemünkig meg kellene tennie, rendkívül hosszú volna, hosszabb
mint bármely látható csillagé. Könnyen érthető azonban, hogy ily módon
nem vehetnénk észre oly csillagokat, amelyek távolabb vannak mint azon
kör legtávolabbi pontjai, amelyet a fénysugár leír. Ámbár tehát a
világegyetemnek csak azon részét látnók, mely egy bizonyos távolságon
belül fekszik – amely ugyan igen nagy, de véges hosszúságú – mégis úgy
látszanék, mintha a földről minden irányban egyenesen a végtelen térbe
pillantanánk. Eszerint nem állíthatnók azt, hogy a tér végtelen,
legalább annyiban nem, amennyire azt észrevehetnők.
Helmholtz azt kivánta, hogy ezen lehetőséget csillagászok kutassák.
Mivel megfigyeléseinkből nem következik ilyesmi, a vizsgálat
meglehetősen fölöslegesnek látszik. Mert amíg a különböző hőmérsékleti
viszonyok a föld felületén megváltoztatják a levegő sűrűségét és
törőképességét és ennek folytán a fénysugár el is térhet az egyenestől,
addig semmiféle alapot sem találunk arra, hogy az éter sűrűségét és
törőképességét különböző irányban változónak tételezzük föl.
Természetellenes tehát azon föltevés, hogy a látóvonal a térben
fokozatosan görbülhet. Ezen felfogást, mely a mult század második
felében egy ideig élénk érdeklődés tárgya volt, csaknem teljesen
elhagyták, annál is inkább, mert természettudományi tekintetben meddőnek
bizonyult. Aki eziránt érdeklődik, kritikai áttekintést találhat a dán
Kroman, az amerikai Sttallo, valamint Poincaré francia matematikus
műveiben. Mi megmaradunk a régi egyszerű felfogásnál.
Régóta vitás kérdés, vajon végtelen-e a csillagok száma vagy sem.
Anaximandrosz, Demokritosz, Szvedenborg és Kant végtelennek tartották.
Ha a csillagok némileg egyenletesen volnának a térben elosztva, és nem
csoportosulnának ott, ahol a nap van, akkor az egész égnek
csillagfényben kellene ragyognia, talán még nagyobb fénnyel, mint a nap,
és minden elégne a földön. Föltételezzük emellett, hogy az összes
égitesteknek átlag ugyanazon hőmérsékletük van, mint az
állócsillagoknak, amelyeknek hőmérséklete általában magasabb, mint a
napé. Mivel azonban a föld el nem ég, annak csak két oka lehet. A
csillagok naprendszerünk szomszédságában összpontosítva lehetnek és
mennél távolabb állanak tőle, annál ritkábbak. Különös, hogy a legtöbb
csillagász ezen nagyon is nem filozófiai nézetet hajlandó elfogadni. A
sugárzási nyomás megismerése azonban tarthatlanná tette ezen
álláspontot. Mert ennek hatására végtelen idő alatt az összes csillagok
szétszóródtak volna a végtelen térben, ha valamikor bizonyos középpont
körül, aminő a tejút közepe pl., összpontosultak volna. Ha ezen
megokolás tehát helytelen, akkor más lehetőséget kell tekintetbe
vennünk, hogy t. i. nagyszámú, a látható csillagoknál mérhetetlenül
nagyobb, roppant alacsony hőmérsékletü, sötét égitestnek kell lennie az
űrben. A hideg ködfoltok ily égitestek. Ezek az állócsillagoknál sokkal
nagyobb részét fedik el az égnek. Az a fény, amit összesen nyerünk
valamennyi csillagtól együttvéve, a napból hozzánk jutó fénynek csak egy
harmincmilliomod része. A Herschel Vilmos katalogusában 5. számmal
jelzett nagy, bolygó alakú ködnek, amely a Nagy Medve B csillaga
közelében terül el, mintegy 160 ív másodperc az átmérője, tehát
260,000-szer nagyobb területet föd el, mint az összes látható
állócsillagok együttvéve. A bolygóalakú ködfoltokhoz járulnak a
szabálytalan alakú ködfoltok, ilyen pl. az Orioné, amelynek igen kicsiny
a sűrűsége, de rendkívül nagy a terjedelme. Túlnyomó terjedelmüknél
fogva tulajdonítunk oly nagy befolyást a ködfoltoknak. Az a sajátos
tulajdonságuk van, hogy a kivülről felvett sugárzó meleg hatására
kiterjednek és lehűlnek. Kiterjedésük közben azon molekulái, amelyek a
legnagyobb sebességűek, elszakadnak és a ködfolt belső, nagyobb sűrűségű
részeiből más gáztömegek lépnek azok helyébe. Ily módon az entropia
csökkenésével mindig nagyobb energiamennyiséget halmoznak fel azon
elszakadó gáztömegek, amelyek a közeli csillagokon gyűlnek össze.
Nem marad hátra más megoldás, mint az, hogy a csillagok számának a
végtelen térben végtelennek kell lennie. Távol állunk attól, hogy még
csak azokat a csillagokat is mind ismerjük, amelyeket előttünk fekvő
sötét égitestek el nem takarnak. Minél tökéletesebbé válnak optikai
műszereink, annál több világ új és új csillagcsoportjai tárulnak
szemeink elé. Számuk növekedése azonban nem áll arányban a műszerek
segítségével növekedve elénk táruló térrel. A csillagok száma sokkal
lassabban emelkedik, és ez legalább részben a sötét égitestek
elhomályosító hatásából ered.
Hogy az anyag elpusztíthatatlan vagy örök, azt a primitiv fajok
homályosan sejtették teremtési mondáikban. Általában örök időtől létező
kaoszt vagy ősvizet tételeztek föl. Érettebb gondolkozás azután
Demokritosz és Empedoklesz filozófiai fölfogására vezetett. Azonban a
középkoron át azon metafizikai felfogás kezdett érvényesülni, amely
szerint az anyag a teremtés ténye által semmiből keletkezett.
Descartes-nál is találkozunk ez eszmével, bár nem biztos, hogy hitt
benne, továbbá Newtonnál, sőt Kantnál is, a nagy filozófusnál, és sokkal
későbben Faye és C. Wolfnál. Azonban valamennyi kozmogóniai elméleten
keresztül vonul az anyag fokozatos fejlődésének vezérgondolata,
mennyiségének változatlan megmaradásával. Különös következetlenség van
abban a föltevésben, hogy az anyag hirtelen keletkezett. Nem lehet
kívánni, hogy a világproblémát a maga teljességében valaki egyes-egyedül
fejtse meg, azért igen érthető, ha Laplace azt mondja, hogy csak azt
akarja megmutatni, hogy a fejlődés bizonyos része miként ment végbe, a
többit pedig más természettudósra hagyja. Gyakran azonban ahelyett, hogy
ily egyszerű megszorítással elégedtek volna meg, természetfölötti
magyarázathoz folyamodtak. Emellett elhagyták Spinozának a természet
törvényei állandóságáról szóló világos törvényét.[15]
Herbert Spencer is világosan fejezi ki e tekintetben felfogását.
Kijelenti, hogy nem hihetjük azt, hogy a látható világnak kezdete vagy
vége lenne. Amikor Spencer ezt írta, jól ismerte az energia (akkor
erőnek nevezték) megmaradásának tanát és a Lavoisier által bebizonyított
anyag megmaradásának elvét, amelyet már előbb hallgatagon fölvettek,
ámbár világosan nem ismerték föl. A legutolsó évtizedekben azt a kérdést
vetették föl, hogy az anyag (súlyára nézve) elpusztulhat-e? Landolt a
lehető legnagyobb gonddal eszközölt kisérleteket arra nézve, hogy két
anyagnak egymásra való vegyi hatása alatt változik-e a súly. Landolt
néhány esetben jelentéktelen, a kisérleti hibákat kevéssel meghaladó
változásokat észlelt. Folytatólagos kisérletekből azonban meggyőződött
arról, hogy ezen súlybeli változások csak látszólagosak, amelyeket a
reakciók alatti elenyésző hőemelkedés okozott. Ezért jogosan mondhatjuk,
hogy a kémikusok többszörös tapasztalai megerősítik a régi filozófusok
felfogását az anyag megmaradásáról.
Sajátságos, hogy azok a tudósok, akik kozmogóniai problémák
tárgyalásánál fölveszik az anyag hirtelen létrejövését, rendszerükben az
anyagnak nem tulajdonítanak időbeli véget. Ez a következetlenség valóban
érthetetlen, ép oly érthetetlen, mintha merészen azt állítanók, hogy a
nappályától északra végtelen számú csillag van, de attól délre nem.
Itt azt az ellenvetést lehetne fölhozni, hogy bizonyos fogalmaknál
fölveszünk végtelenséget egy irányban, egy pontból kiindulva, de
ellenkező irányban nem veszünk fel folytatást. Így a hőmérsékletet az
abszolut nulltól fölfelé számítják, de alatta nem. Ennek ellenében azt
mondhatnók, hogy nem volna lehetetlen oly hőmérsékleti skálát alkotni,
amely negativ végtelen hőmérsékletet tételezne fel. Elegendő volna pl. a
hőmérsékleti adatokat a −273° C-tól számított hőmérséklet logaritmusával
kifejezni; másrészt azonban valószínű, hogy a hőmérséklet a molekulák
mozgásán alapul, és a negativ irányú mozgásnak a pozitiv irányúval
egyenértékűnek kell lennie, tehát ez okból lehetetlen túlmenni az
abszolut nulla fokon, azaz a teljes mozdulatlanságon. Ép oly kevéssé
képzelhetünk negativ tömeget. De negativ (azaz elmult) időt nemcsak,
hogy elképzelhetünk, hanem kell is, hogy gondoljunk, és ezért teljes
következetlenségre vall, ha az anyagnak nem a mult, hanem csupán jövő
örökkévalóságáról beszélnek.
Amint Spencer a fentemlített idézetben mondja, lehetetlen az energia,
valamint az anyag teremtését elképzelni. «Energia nem keletkezhet
semmiből, sem nem válhat semmivé.» Ez esetben is homályosan ezen eszme
lebegett a filozófusok előtt, még mielőtt a természettudósok hozzá
fogtak volna a fogalmak tisztázásához. Descartes, Buffon, Kant műveiben,
mint a régi kozmogóniákban általában, folyton az energia megmaradása
homályos sejtésének nyomára akadunk. Descartes és Kant azt tartották
hogy a nap izzásának fentartására égésfolyamat szükséges, amelynek
fentartására ismét nélkülözhetlennek tartották a levegőt. Sőt Buffon azt
hitte, hogy a többi napok, amelyek hasonlóképen folytonosan hőt
sugároznak ki, napunkba ugyanannyi fényt küldenek, mint amennyit tőle
nyernek. Ő tehát a hőegyensúly egy nemét tételezte fel. Sajnos nem
bocsátkozott a kérdés további kutatásába.
Ezen viszonyok tisztább belátása csak a mult század elején adatott Sadi
Carnot lángelméje által. Művei egy része azonban kiadatlan és ismeretlen
maradt korai halála folytán, és az energia megmaradásának elvét Mayer,
Joule és Colding keltették új életre és Helmholtz dolgozta ki. Igen
jellemző, hogy e kiváló férfiak közül egy sem volt szakszerű
természettudós, Helmholtz azonban kiválóan képzett matematikus volt.
Carnot és Colding mérnök volt, Mayer és Helmholtz orvosok, Joule
sörfőző. Ha a felfedezés alapjait közelebbről vizsgáljuk, akkor azt
találjuk, hogy azok főleg filozófiai természetüek és ezen úttörők ellen
filozófiai felfogásuk miatt heves támadásokat is intéztek. A
természetkutatók már régóta azt tartották, hogy a hő a legkisebb részek
mozgásán alapul. Erre vonatkozó kijelentéseket Descartes, Huygens,
Laplace, Rumford és Davy műveiben találunk. E felfogással egy másik
állott szembe, amely szerint a meleg anyagi természetű volna. A
mechanikai hőelmélet fölfedezője bizonyos értelemben már tisztában volt
az előbbi fölfogással. Azonban Carnot elmélkedéseiben a legfontosabb
szerep a hőgépeknek jut, amelyek oly módon végeznek munkát, hogy a meleg
testről hidegre áramlik át a hő. Carnot szerint egy adott melegmennyiség
oly módon való átváltozásánál, hogy amellett a lehető legnagyobb munka
jőjjön létre, a munka mennyiségének minden esetben függetlennek kell
lennie a hőátvivő közegtől, ha csak a hideg és meleg test állandóan
megtartja hőmérsékletét. Ezt az elvet úgy is fejezhetjük ki, hogy a
«perpetuum mobile» lehetetlen. Ebben a mérnök azon szilárd meggyőződése
jut kifejezésre, hogy semmiből nem jöhet létre munka. Mayer
értekezésében sűrűn fordulnak elő az ily kifejezések: «semmiből semmisem
támad»; át volt hatva a munka anyagszerűségének eszméjétől. Colding azt
írta: «szilárd meggyőződésem, hogy azon természeti erők, melyeket úgy a
szerves, mint a szervetlen világban, a növény- és állatvilágban,
valamint az élettelen természetben találunk, nemcsak a világ kezdetétől
fogva léteztek, hanem mindig is működnek, hogy a világot a teremtésnél
belé fektetett értelemben fejlesszék.» Joule egy népszerű előadásában
azt mondja: «Apriori megállapíthatjuk, hogy az «eleven erő» _mv_2/2
teljes megsemmisülése nem lehetséges; nem tételezhetjük föl, hogy azon
erő, mellyel isten az anyagot fölruházta, emberi tevékenység által
elpusztulhat, avagy létrejöhet.» Helmholtz négy vagy öt évvel később
megjelent értekezését, amelyet ma a fizika klasszikus alkotásának
tekintünk, az akkori legelőkelőbb természettudományi szaklap,
«Poggendorfs Annalen» visszautasította, ép úgy, mint Mayer tanulmányait.
Ebből világosan látható, hogy ezen művek fizikai jelentőségét nem
ismerték föl, hanem csupán filozófiai elmélkedéseknek vélték. E
kutatások rendkívüli újítások alapjául szolgáltak a mult század
folyamán, nemcsak a fizikában, hanem a kémia és a fiziológia terén is.
Az energia megmaradását és örökkön-örökké való fenmaradását ezek által
egyszersmindenkorra megállapították.