találtak, midőn a mechanikai hőelmélet diadalmas pályafutására indult a
természettudomány különböző területein. A mechanikai hőelmélet szerint
az energia épúgy elpusztíthatatlan, mint az anyag, amelynek mennyiségét
hallgatagon változatlannak tartotta mindenki, aki kozmikus problémákról
gondolkozott, ámbár ennek bizonyítását csak a tizennyolcadik század
végén adta Lavoisier.
Ha tehát a nap éltető sugarait a végtelen térbe küldi ki, akkor valamely
úton ki kell pótolnia az energiaveszteséget, vagy pedig gyorsan kihűl.
Az utóbbi feltevés ellen állást foglalnak a geologusok, akik azt
tartják, hogy a nap melege közel egy milliárd év óta körülbelül
ugyanazon mértékben sugárzik a földre. Robert Julius Mayer kisérelte meg
először, hogy energiaforrást keressen a bezuhanó meteorokban; Mayer ezen
eszméjét Helmholtz tovább fejlesztette. Helmholtz nézetét, amely szerint
a nap minden része lassan a középpont felé sülyed és ezáltal hő
keletkezik, általánosan a probléma legjobb és legkielégítőbb
megoldásának tekintették; de a legújabb geologiai kutatások
megállapították, hogy ezen energia-forrás nem volna elegendő.
Abban a mértékben, amint jobban megismerték a testek, különösen a gázak
magatartását a hőmérséklet és a nyomás változásainál, mind behatóbban
kutatták az égitestek hőmérsékletének függését a térfogatváltozástól,
valamint azon energiaváltozástól, melyet az elnyelt, vagy visszavert
sugárzás idéz elő. A legjelentékenyebb ilynemű kutatás, amelyre most
kitérünk, Rittertől ered.
Az égitestek hő és nehézségerő által okozott, tisztán fizikai
változásainak ismeretéhez lényegesen hozzájárul, ha értékesítjük azon
ismereteinket, amelyek a hőmérsékletnek és az égitestek alkatrészei
közötti kémiai folyamatoknak összefüggésére vonatkoznak. Igen valószínű,
hogy ezen kutatások segítségével biztos kivezető utat találunk azon
nehézségekből, amelyeket Helmholtz hagyott ránk, amidőn csak a fizikai
folyamatoknál felszabadult energiamennyiséget vette tekintetbe, míg a
kémiai reakció sokkal nagyobb energia-forrásait mellőzte. Erről többet a
következő fejezetben.
Mily messzire juthatunk, ha a nehézségi erő és az energia megmaradásának
törvényeit fizikai folyamatokra alkalmazzuk, azt láthatjuk Ritter A.
jelentékeny és terjedelmes kutatásaiból, melyek ezen két elven alapulnak
és amelyek az általános gáztörvények érvényét is föltételezik, míg a
hővezetést és hősugárzást csak mellékesen veszik tekintetbe. Nyolc évvel
azelőtt, 1870-ben, hasonló kutatásokat végzett Lane. Később lord Kelvin,
See, és különösen Emden (1907) járultak hozzá értékes tanulmányokkal e
probléma megoldásához. Az utóbbi nagy matematikai művében foglalkozik e
tárggyal, amely ezen irányú kutatások számára igen értékes lesz. Fizikai
szempontból nem múlja felül Rittert. Ehelyütt a Ritter-féle kutatások
főbb eredményeivel fogunk foglalkozni.
Ritter szerint azon gáztömegnek, amely követi az általa érvényesnek
tartott törvényt, általában van külső határa, ahol a hőmérséklet az
abszolut nulla fokra sülyed. Innen kezdve befelé emelkedik a
hőmérséklet, amely olyan lesz minden pontban, aminő azon gáztömegé
volna, amely a határtól az illető pontig esne. Könnyebb megérthetés
végett szolgáljon példa gyanánt a föld légköre. Vegyük fel, hogy a föld
felületén a hőmérséklet 16° (289 fok az abszolut nulla pont felett),
aminő tényleg a földfelület átlagos hőmérséklete, akkor Ritter szerint a
légkör magasságának 28·9 km-nek kell lennie. Mert ha egy kg víz egy
km-nyi magasságból leesik, akkor hőfoka 1000/426=2·35° C-szal emelkedik.
Mivel a levegő fajhője 0·235 kg-kalória, azon melegmennyiség, mely egy
kg víz hőfokát 0·235 fokkal emelné, egy kg levegőét egy egész fokkal
emelné. Ebből az következik, hogy ha egy kg levegő egy km-re esik, 10
fokkal válik melegebbé.[8] Hogy tehát a levegő hőmérséklete 289 fokkal
emelkedjék az abszolut null pont fölé, ahhoz 28·9 km-nyire kell esnie,
és ez lenne légkörünk magassága.
Ha légkörünk hidrogénből állana, amelynek fajhője 3·42, úgy a légkör 421
km magasságot érne el. A légkör magassága igen nagy volna akkor is, ha
vízcsöppeket tartalmazó telített vízgőzökből állana; mert hogy ily
keverék hőmérsékletét egy fokkal emeljük, ahhoz nemcsak a gőzt kellene
melegítenünk, hanem még azon kívül annyi meleggel kellene ellátnunk a
keveréket, amennyi a víz párolgásához szükséges. Tehát e keverék úgy
viselkedik, mintha fajhője aránylag nagy volna. Ritter kiszámítja, hogy
a vízgőzből álló légkör magassága 350 km körül lenne, ha a föld
felszinén a hőmérséklet 0° volna. Tudjuk, hogy a levegő valóban
tartalmaz némi vízgőzt és felhőket; ez okból a 28·9 km-nyi magassághoz,
amelyet fentebb nyertünk, még mintegy két km-t kell hozzáadnunk.
A végérték, amint Ritter maga is jelezte, egyáltalában nem felel meg a
szokásos, elfogadott számoknak. A megfigyelések azt bizonyítják, hogy a
hulló csillagok gyakran a föld szine felett 500 km magasságban lobbannak
fel; tehát kell, hogy még ott az égéshez és a súrlódás folyamatához
szükséges elegendő levegő és oxigén legyen. Az elektromos kisüléseken
alapuló északi fény ívének legmagasabb pontja körülbelül 400 km
magasságban lebeg. Az utóbbi években a léghajókból eszközölt
megfigyelések azt mutatják, hogy 10 km-nél kissé magasabban a
hőmérséklet csaknem állandó, ahelyett, hogy mint az alsóbb rétegekben
fölfelé haladva, kilométerenkint 10 fokkal sülyedne.[9] Ritter a
számításaitól való eltérésnek abban látja az okát, hogy igen nagy
magasságban a levegőt alkotó gázak felhőkké sűrűsödnének, épúgy, mint a
vízgőz az alsóbb rétegekben. A légréteg magassága ezért emelkedne oly
tetemesen.
De ma már tudjuk, hogy az oxigén és nitrogén ezen sűrűsödése −200°
fölött nem lehetséges, tehát jóval nagyobb magasságban kellene beállnia,
mint amit a léghajók eddig elértek, ahol bizonyos magasságon túl fölfelé
haladva, a hősülyedés észrevehetetlen volt. Ezen jelenséget a
meteorológusok különböző módon magyarázzák. Nekem az a véleményem, hogy
ezen folyamatnál fontos szerepet játszik a hősugárzás és a hő elnyelése
a levegő vízgőz és szénsavtartalma, esetleg az ozon által is.
Ritter kiszámítja továbbá, hogy minő volna a föld középpontjának
hőmérséklete, ha a földön keresztül fúrt széles légtárnát képzelünk. Nem
felejti el természetesen, hogy a nehézségi erő a mélységgel változik,
úgy hogy a föld középpontjában nullával lesz egyenlő. Ezt tekintetbe
véve kiszámítja, hogy e légtárna középpontjában a hőmérsékletnek mintegy
32,000 foknak kell lennie. A föld középpontjának hőfoka szerinte 100,000
fok körül van. Ebből megérthetjük, hogy a gázalakú égitestek belsejében
mért emelkedik a hőmérséklet. Amennyiben a föld 400 km mélységen túl
valószínűleg gázalakú, Ritter számításainak ezesetben is van bizonyos
alapjuk. A föld belsejében lévő gázak fajhője azonban kétségkívül sokkal
nagyobb, mint azon gázaké, amelyekkel Ritter foglalkozott. A föld
középpontjának hőfoka ezért kisebb lesz, mint ahogy Ritter kiszámította.
Ha a vegyi folyamatoktól eltekintünk, Ritter becslését kevesebbre mint
felére redukálhatjuk. Azon mélységben körülbelül három millió légköri
nyomást tételeznek fel.
Most visszatérhetünk a napról való elmélkedésünkre. A nap külső
rétegeiben a nehézségi erő körülbelül 27·4-szer nagyobb, mint a földön;
ennek következtében befelé a hőmérséklete kilométerenként 274 fokkal
emelkedne, ha a nap légköre levegőből állana.[10] Azonban e légkör főleg
atomokká bomlott hidrogénből áll, míg földünkön a hidrogén molekuláris
állapotban fordul elő, ahol minden molekula két atomból áll. Az egyatomú
hidrogén fajhője az ottani hőmérsékleten 10 körül van, azaz 42·5-szer
nagyobb, mint a fagyponton lévő levegőé. Ennélfogva a nap legmagasabb
gázrétegeiben a hőmérséklet kilométerenként mintegy 6·5 fokkal
változna.[11] Mivel a világító napfelhők hőfokát 7500 fokra becsülték, a
fölöttük lévő nap-légkörnek körülbelül 1200 km-t kellene elérnie.
Mindamellett e légkör nyomása Jewellnek az elnyelési vonalak helyzetére
vonatkozó kutatása szerint csak öt vagy hat atmoszféra. A földön e
nyomás 27·4-szer kisebb lenne, azaz körülbelül 0·20 atmoszféra. A
világító napfelhők feletti gáztömeg tehát nem nagyobb, mint a 12 km
fölötti légréteg tömege, ahol már csak a legmagasabb bárányfelhők
lebegnek.
Napfogyatkozások alkalmával meghatározták a napon lévő kromoszfera
vastagságát, vagyis a világító napfelhők fölött lévő, a hidrogénre
jellemző rózsaszínű gázréteget, amelyet 8000 km-nyinek találtak, holott
ez az előbb említett értéknek[12] több mint hatszorosa. Ugyanazon
eredményhez jutunk tehát, mint a földet illetőleg, t. i. hogy a
légkörnek sokkal magasabbnak kell lennie, mint ahogy az Ritter
számításai szerint kiadódik.
Sőt helytelen annak a felvétele is, hogy a nap-atmoszfera legkülsőbb
rétegeiben 0 fokra, vagy még alacsonyabbra sülyedne a hőmérséklet. A
sugárzás sokkal nagyobb ott, semhogy ily erős lehűlés előállhatna. A
nap-atmoszfera ezen rétegeiben kétségkívül sok az összesűrűsödött rész;
erre abból következtethetünk, hogy a nap fénye a peremétől kifelé
gyöngül, midőn a fény a nap magasabb gázrétegein halad át. Ezen
csöppeket a nap sugárzása melegíti, és magas hőmérsékletüket a környező
gázaknak átadják. Ugyanaz a dolog áll itt, mint a föld atmoszférájában
is; a nap sugárzását számos porrész nyeli el, miközben e részek 50 vagy
60 hőfokot vesznek föl, amit azután a körülöttük lévő gázakkal közölnek.
Mindkét esetben a magasság növekedésével járó hősülyedés lassúbb, mint a
hogy azt Ritter számította, és ezért a légkör többszörösen magasabb
Ritter becslésénél.
Térjünk vissza Ritter művéhez. Kiszámította, hogy egy gömbalakú,
gázszerű ködfoltban hogyan kell változnia a mélységgel a hőmérsékletnek,
a sűrűségnek és a nyomásnak. E számítások szerint, ha a nap atomokra
oszlott hidrógénből állana, akkor középpontjában a hőmérséklet 25 millió
fok volna, a nyomás 8·5 milliárd atmoszféra és a fajsúly 8·5 lenne (a
vízé 1). Ha a nap jelenlegi sugarának tízszeresével ködfolttá bővülne
ki, akkor középpontjának hőfoka 2·5 millió fokot tenne ki. Azonban a nap
jelenlegi nagyságára való összehúzódás következtében a nehézségi erő
1-nek 100-hoz való arányában növekedne, és a kilométerre eső hőemelkedés
is ennek megfelelően nagyobbodna. De mivel a sugár eredeti hosszának
tized részére csökkent, a középpont hőmérséklete régi értékének száz
tizedrésze lenne, vagyis tízszerte nagyobb volna, mint a ködfoltban. Ez
a nap minden más pontjára is áll; az összehúzódás következtében beálló
hőemelkedés tehát a nap sugarával fordított arányban áll. Viszont a nap
gázai a roppant nyomás következtében valószinüleg nem követik az
egyszerű gáztörvényeket, ezért a nap belsejének hőmérséklete nem oly
magas, amint azt Ritter fölvette. Szerinte ha a nap gázállapotban lévő
vasból állana, hőmérséklete 1·375 millió fokot érne el. A nap
összehúzódása folytán előálló hőemelkedés erős hőelnyelő vegyi
folyamatokat indít meg, amelyek viszont nagy mértékben csökkentik a
hőmérsékletet. A nap hőmérsékletének átlagát körülbelül 10 millió fokra
becsülhetjük.[13]
Ha egy gáztömeg, mint az említett ködfolt, összehúzódik, hőmérséklete,
mint mondottuk, növekszik; e hőemelkedésnél azon meleg nagy része fogy
el, amely meleg Helmholtz felfogása szerint az összehúzódásnál szabaddá
válik. Ha vegyi folyamatok nem fordulnának elő, akkor a fentemlített
érték 81 százaléka melegedésre szolgálna, míg a kisugárzásra csak 19
százalék maradna. Ezen számításaiban Ritter kétatomú hidrogént vesz fel,
H2-t; az egyatomú hidrogén 50 százalékot sugározna ki. Ebből az
következik, hogy a nap nem tarthatná meg tovább jelenlegi sugárzási
energiáját, mint körülbelül 5 (illetőleg 12) millió évig. Azonkívül az
elmult idők folyamán a nap kisugárzásának már tetemesen csökkennie
kellett volna. Ritter jól tudta, hogy a geológusok szerint a földi élet
tartamának sokkalta nagyobbnak kell lennie; de ő, mint a legtöbb
fizikus, annyira meg volt győződve arról, hogy a Helmholtz által
föltételezett hőforrás a nap számára a legjelentékenyebb, hogy nem
fektetett nagy súlyt a geológusok véleményére. A későbbi kutatások
azonban még nagyobbították a geológusoknak a föld korára és a nap
változatlan kisugárzására vonatkozó becsléseit. Van’t Hoffnak kutatásai
azon hőmérsékletre vonatkozólag, amely a különböző geológiai korok
sólerakodásai idején uralkodott, valamint az egyes korok
korall-riffjeinek földrajzi elosztása azt bizonyítja, hogy a föld
felületének hőmérséklete, tehát a nap sugárzási erőssége nem
változhatott nagyon e régi korok óta.
Ez okból oly hőforrást kell keresni, amely nagyobb és kevésbé változó
hőmennyiséget ad, mint aminő a nap összehúzódása által támad. Ily
hőforrást ad kétségkívül a nap lassú kihűlése alatt támadt vegyfolyamat.
Mivel ezen folyamatok a nap-ködfolt összehúzódása idején ellenkező
értelemben hatottak, ebből az következik, hogy a nap összehúzódása még
gyorsabban történt, mint ahogy azt Ritter gondolta. Azon időtartam,
amelyben a nap közvetlenül egy más nappal való összeütközése után egy
messze kiterjedő ködfoltból összehúzódott, aligha tett ki egy millió
évet, föltéve, hogy a kisugárzás mindig oly erős volt, mint most. Azon
idő alatt, míg a nap még ködfolt-állapotban volt, kell, hogy a
hőelnyelés segítségével roppant mennyiségű energiát gyüjtött légyen
össze a külső sugárzó melegből. Ezen energia később, mikor a nap
középhőmérséklete sülyedt, pótolta hőveszteségét. Ily módon a nap
hőmérséklete, és ezzel kiterjedése és kisugárzása hosszú időszakon át
csaknem állandó maradhatott. Ebből arra is következtetünk, hogy a
ködfolt állapot tovább tarthatott, mint ahogy az Ritter számításaiból
következnék.
Ritter kiterjesztette számításait azon esetre is, ha a földünkhöz
hasonló, vagyis szilárd kérgű égitest fölött a légkör oly magas volna,
hogy különböző magasságú helyeken a nehézségi erő számára különböző
értéket kellene fölvennünk. Azt találta, hogy ha az égitest szilárd
felületének hőmérséklete bizonyos értéket meghalad, akkor légkörének
nincs határa, azaz a gázak eltávolodnak tőle. Számításait a hidrogénre
vonatkozólag dolgozta ki és azt találta, hogy a hold csak úgy tarthatna
meg egy hidrogénből álló légkört, ha hőmérséklete állandóan −85° alatt
volna. Azonban a hold hőmérséklete általában csaknem olyan, mint a
földé, legmelegebb részeiben 150°-ot ér el; tehát nem lehet
hidrogén-atmoszférája. Hasonló módon kimutatja Ritter, hogy a hold
felületén nem lehet víz. Ugyanezen megokolás még nagyobb mértékben áll a
holdnál sokkal kisebb aszteroidákra.
Ritter ezen vizsgálataiban számos követőre talált, akik közül Johnstone
Stoney és G. H. Bryan a legkiválóbbak. Mindketten a molekulák mozgására
vonatkozó mechanikai gáztörvényekből indultak ki. Stoney szerint a föld
nem tarthat meg légkörében hidrogént, és ez az állítás valószinüleg
helyes is. Azonban véleménye szerint a héliumnak is sokkal nagyobb a
mozgási energiája, semhogy oly kis égitest, mint a föld,
visszatarthatná. A számítás nem kedvez Stoney felfogásának. De azt
elképzelhetjük, hogy a föld atmoszféráját már igen korai periódusában
hagyta el a hélium, midőn a föld hőmérséklete még sokkal magasabb, és
kiterjedése sokkal nagyobb volt, mint ma. Igen érdekesek Ritternek az
összeütközés hatásaira irányuló kutatásai. Már Mayer kimutatta, hogy egy
igen nagy távolságból, például a Neptunusz távolságából a napba eső
meteor, mely nulla kezdősebességgel indul el, a nap felületére érve 618
km-nyi sebességre tesz szert másodpercenkint és azért a nap energiáját
tömegének (a meteoré) minden grammja 45 millió kalóriával nagyobbítja.
Két nap összeütközésénél roppant melegmennyiségnek kell felszabadulnia.
Ez arra is szolgálhat, hogy az új égitestet kiterjessze. Ha két egyenlő
nagyságú nap nulla kezdősebességgel végtelen távolból egymásnak rohanna,
az összeütközésnél támadó hő Ritter szerint elegendő volna ahhoz, hogy a
két gáztömeg térfogatát az eredeti négyszeresére terjessze ki. Hogy a
két összeütköző nap egész tömege a végtelen térben szétszóródjék, ahhoz
szükséges volna, hogy mindegyikük másodpercenkint 380 kilométernyi
kezdősebésséggel bírjon. Ily sebesség az állócsillagok számára általában
igen nagynak látszik. Ezt a sebességet azonban a Kapteyn által
felfedezett Columba csillagképbe tartozó nyolcadrendű kis csillag, úgy
látszik, még meghaladja. Ezen csillag másodpercenkint több mint 800 km
sebességgel halad; az óriás nap, az Arkturusz 400 km-t tesz meg
másodpercenkint. E nagy sebességek igen ritka kivételek lehetnek. Ha a
mi napunknál lineáris méreteiben százszorta nagyobb nap hasonló nagyságú
gáztömbbel összeütközne, csak 38 kilométer másodpercenkénti
kezdősebességre volna szüksége, hogy egész tömegét a végtelen térbe
szórja szét, és hogy mint Ritter nevezi, «centrifugális» ködfoltot
képezzen, mely a térben mindjobban kiterjedne. «A spirális ködfoltokat,
amelyek keletkezését ferde irányú ütközéssel magyarázzuk, talán a
centrifugális rendszerekhez sorolhatjuk.» Ezen égitesteknek
tulajdonképen minden irányban határtalanul kellene kiterjedniök.
Elképzelhető azonban, hogy ezen gázak mozgását gátolnák és végül meg is
állítanák anyagi részek, amelyekkel találkoznának. Hasonló módon
képződhetnek gyűrűalakú ködfoltok. Croll szerint két összeütköző nap
számára másodpercenkint 700 km-nél nagyobb sebességet kell
föltételeznünk, hogy az illető nap melegének létrejöttét
megmagyarázhassuk; Ritter szerint az nem szükséges. Emellett
kiemelhetjük azt, hogy a napénál százszorta nagyobb sugarú gázszerű
ködfolt, melynek tömege a nap tömegével megegyező, anélkül, hogy más
égitesttel összeütköznék, csupán a nap méretéig való összehúzódása által
elég magas hőfokot érne el ahhoz, hogy mint fényes fehér csillag
világítson.
Ha két összeütköző égitest sebessége a fenti érték alá sülyed, akkor
centripetális rendszer keletkezik, vagyis oly gáztömeg, mely fokozatosan
állócsillaggá húzódna össze. Ritter szerint lehetséges, hogy az ily
csillag egy egyensúlyi helyzet körül periodikusan növekedne és
összehúzódna; ily módon akarja a változó csillagok időszakos
fényváltozásait megmagyarázni. Ezen lüktető mozgásokat azonban igen
hamar meggátolná a kisugárzás; azonkívül ilyen csillagok fényerősségének
változásai rendesen nem oly szabályosak, mint ahogy azt Ritter
számításai föltételezik. E tekintetben véleményét nem fogadták el
általánosan.
Ritter továbbá azt hitte, hogy centrifugális rendszerekben kis
csillagokként jelentkező sűrűsödések keletkezhetnek. Ily módon
keletkezhetnek csillagrajok, és valóban van okunk föltételezni, hogy a
spirális ködfoltok legnagyobbrészt ily csillagcsoportokból állanak.
Ritter végül azt a kérdést veti föl, hogy nem-e valószínű, hogy a tejút
egy ily centrifugális rendszerből eredő csillagcsoport. Azt mondja, hogy
a tejút rendszere abban az esetben nem alkothatná a közvetlen
környezetében lévő anyagnak főtömegét.
Oly nagy kezdősebesség elérésére ugyanis, amely egy centrifugális
rendszernek összeütközésből való kialakulására szükséges, ahhoz szerinte
kell, hogy a két összeütköző gáztömeg előbb még nagyobb tömegek
vonzásának lettek légyen kitéve, és hogy tovább is ezen erők
hatásmezejében maradtak légyen.
Ritter így arra az eredményre jut, hogy centrifugális rendszerek csak
ritka kivételkép keletkeznek kialudt csillagok összeütközéséből t. i.
akkor, ha e napok rendkívül nagy sebességgel mozognak. De semmisem állja
útját azon föltevésnek, hogy a naprendszernek aránylag kis töredéke
centrifugális, míg a főtömeg centripetális rendszer. Ezen állapotot
vettük föl fentebb normálisnak. A centrifugális rendszer spirális
ködfoltot képez a centripetális, mint középpont körül, és az utóbbi
fokozatosan fejlődik ki oly módon, amint azt Laplace a bolygórendszerré
alakuló ködfoltokról képzelte.
Ritter azt is kiszámította, hogy egy a napunkhoz hasonló állócsillag
különböző fejlődési fokozatai mily időtartamot igényelnek. Négy ilyen
periódust különböztet meg. Az első kor a köd állapot. A hőmérséklet
aránylag alacsony, a csillag legelőször ködszínképet ad, azután vöröses
fényt bocsát ki. Több kutató, mint például Lockyer is, elméleti okokból
helyeslik e nézetet, a megfigyelések azonban nem igazolják. A ködfoltok
a hidrogén és a hélium világító vonalait mutatják. Azonban némely
csillag is ugyanazon világító vonalakat adja, és azért kell, hogy a
ködfoltokhoz közel álljon, de fényük nem vörös, hanem fehér. Úgy látszik
tehát, mintha a Ritter által föltételezett átmeneti állapot ködfolt és
fehér csillag között, tudni illik vörösfényű ködcsillag hiányoznék. De
az is lehet, hogyha van is ily átmeneti állapot, az igen ritkán fordul
elő. Ritter is ezen átmeneti állapotot elenyésző rövid tartamúnak tartja
ahhoz az időhöz képest, amely a fehér csillagnak a vörösre való
átmenethez szükséges. Vannak igen erős fényű vörös csillagok, aminő pl.
a Beteigeuze, ennek a vörös fénye valószínűleg a légkörében, vagy a
körülötte lévő por fényelnyeléséből ered. Az első korszak, mely a
kisugárzás maximumáig ér, 16 millió évet tenne ki. Ezután a hőmérséklet
emelkedik, míg eléri a maximumot, azonban nem emelkedik annyira, hogy
egyidejűleg a kisugárzást is fokozza, mert a kisugárzó felület gyorsan
kisebbedik. Ez a periódus aránylag rövid, csak 4 millió év körüli. A
harmadik időszak, amely alatt a csillag fényének ereje folytonosan
csökken és hőmérséklete sülyed, 38 millió évig tartana. Végül az igen
hosszú negyedik kor következne, a csillag fénynélküli, kialudt időszaka.
Mindezen számítások azon feltevésen alapulnak, hogy a nap melege csak
összehúzódás által jön létre és azok azért lényegesen eltérhetnek a
valóságtól, mivel valószínű, hogy nem az összehúzódás játssza a
főszerepet, hanem a vegyi folyamatok a meleg főforrásai.
Ritter számításai azon eredményre vezettek, hogyha a nap már kialudt,
akkor egy bolygóval való összeütközés nem keltheti újra életre. Kant
költői álma tehát a naprendszer újjáéledéséről, melyet a napba eső
bolygók idéznének elő, nehezen valósulhat meg. «Az el nem éghető és a
már elégett anyag felhalmozódása», mondja az ünnepelt bölcselkedő, «és
pedig a felületen lévő hamu, végül a levegő hiánya véget vet majd a
napnak, lángjának el kell egyszer aludnia, és azt a helyet, amely
világegyetemünk világosságának és életének középpontja volt, valamikor
örök homály fogja takarni. Tűzének változó fellobbanása, hogy
elpusztulása előtt új üregek törésével újraéledjen, többször megújulhat;
ez egyes állócsillagok föltünésének és eltüntének magyarázatául
szolgálhat.» «Nem kell azon csodálkoznunk, ha még isten művében is
mulandóságot ismerünk meg. Minden véges dolog, amelynek kezdete vagy
eredete van, magán viseli természetének bélyegét, el kell mulnia.
Newton, aki isten tulajdonságainak művei tökéletessége folytán nagy
bámulója volt, aki a természet nagyszerűségébe való legmélyebb
belátással összekötötte az isteni mindenhatóság megnyilatkozása iránti
legnagyobb tiszteletet, úgy látta, hogy a természet elmulását kell
hirdetnie, mint a mozgás mechanikájából folyó természetes törekvést.»
«Az örökkévalóság végtelen folyamatában kell egy végső időpontnak
lennie, amidőn fokozatos csökkenés minden mozgást megszüntet.»