keresztül mint zongorista tengődött minden lehetséges lengyel, román,
szerb és bulgár városban és városkában; Lembergben felesége van négy
gyermekkel – és hangosan nevetett, mintha az valami rendkívül mulatságos
dolog volna, hogy valakinek négy gyermeke legyen, mégpedig valamennyi
Lembergben és valamennyi ugyanattól az asszonytól. Mult ősz óta megint
Bécsben él. A varieté, amelynél szerződésben volt, rövidesen tönkrement;
most a legkülönfélébb helyeken játszik, ahol éppen alkalma van, sokszor
kettőben, háromban is ugyanegy éjszaka, így például itt lenn is, a
pincében, nem valami előkelő lokál, mondta, tulajdonképpen valami
kuglizóféle és ami a közönséget illeti, hát…
– No de ha valakinek négy gyermekről, meg egy asszonyról kell
gondoskodni Lembergben, és megint nevetett, de most már nem olyan
vidáman, mint az előbb. „Néha privát munka is akad“ tette hozzá gyorsan.
És amikor egy emlékeztető mosolygást vett észre Fridolin arcán,
hozzáfűzte: „nem bankigazgatóknál és más eféléknél, nem, hanem
mindenfajta nagyobb, nyilvános és titkos társaságoknál“.
– Titkos társaságoknál?
Nachtigall bárgyú ravaszkodással révedt maga elé: – Most mingyárt
elvisznek egy helyre.
– Hogyan, hát ma még játszol?
– Igen. Ott tudniillik csak kettőkor kezdődik a muri.
– Ez valami nagyon előkelő dolog lehet, – vélte Fridolin.
– Igen is, nem is, – nevetett Nachtigall, de hirtelen megint
elkomolyodott.
– Igen is, nem is? – ismételte Fridolin kíváncsian.
Nachtigall az asztalon keresztül odahajolt hozzá.
– Ma egy privát házban játszom, de hogy kinél, azt nem tudom.
– Ma játszol ott talán először? – kérdezte Fridolin, egyre növekvő
érdeklődéssel.
– Nem, már harmadszor. De ma bizonyosan megint egy másik házban lesz.
– Ezt nem értem.
– Én sem, – nevetett Nachtigall. – Jobban teszed, ha nem kérdezel
semmit.
– Hm, – mondta Fridolin.
– Ó, tévedsz. Nem az, amire te gondolsz. Én már sok mindenféle dolgot
láttam, nem is hinnéd, hogy kisebb városkákban, különösen Romániában, mi
mindent él meg az ember. De ilyesmit… – Kissé félretolta a sárga
ablakfüggönyt, kinézett a uccára és mintegy önmagához beszélve, így
szólt: – Még nincs itt – aztán magyarázkodón fordult Fridolinhoz: –
tudniillik a kocsi. Mindig egy kocsi jön értem, mégpedig mindig egy
másik.
– Egész kíváncsivá teszel, Nachtigall, – mondta Fridolin hűvösen.
– Figyelj ide, – mondta Nachtigall némi vonakodás után. – Ha van valaki
a világon, akinek kívánnám, – de hogyan is lehetne? – majd hirtelen így
szólt: – Van merszed?
– Különös kérdés, – mondta Fridolin egy sértődött diák hangján.
– Nem úgy értem.
– Hát hogy érted tulajdonképpen? Minek kell különös mersz erre az
alkalomra? Hát mi történhetik velem? – Fridolin röviden és megvetően
felnevetett.
– Nekem nem történhetik semmi bajom, legföljebb az, hogy ma utoljára… de
hát ez enélkül is meglehet.
Elhallgatott és a függöny résén keresztül megint kifelé tekintett.
– Nos?
– Mi az? – kérdezte Nachtigall, mintha álmából riadt volna fel.
– Meséld hát tovább. Ha már egyszer belekezdtél… Titkos alakulat? Zárt
társaság? Meghívott vendégek?
– Nem tudom. Legutóbb harminc ember volt ott, első ízben csak tizenhat.
– Valami bál volt?
– Természetes, hogy bál. – Most úgy látszott, mintha megbánta volna,
hogy egyáltalán beszélni kezdett.
– És te szolgáltatod a zenét hozzá?
– Mi az, hogy hozzá? Azt sem tudom, mihez. Csakugyan, nem is tudom. Csak
játszom, csak játszom, bekötött szemmel.
– Nachtigall, Nachtigall, miket mesélsz te itt össze-vissza!
Nachtigall halkan felsóhajt.
– Sajnos, nem tökéletesen bekötött szemmel. Nem kötik be annyira, hogy
semmit sem láthatnék. A szememet borító selyemkendőn keresztül ugyanis
látom a tükörben… – és megint hallgatott.
– Egyszóval, – mondta Fridolin türelmetlenül és megvetően, miközben
különös izgalmat érzett, – meztelen nőszemélyek.
– Ne mondj ilyet, hogy nőszemélyek, Fridolin, válaszolta Nachtigall
szinte sértődötten, ilyen nőket még soha életedben nem láttál.
Fridolin cinikusan köhécselt.
– És mennyi a beléptidíj? – kérdezte fölényesen.
– Jegyre gondolsz, vagy ilyesfélére? Ugyan, mi jut eszedbe!
– Hát hogy lehet mégis bejutni? – kérdezte Fridolin bosszankodva és
idegesen dobolt az asztallapon.
– Tudnod kell a jelszót, az pedig minden alkalommal más és más.
– És mi a mai jelszó?
– Még nem tudom. Csak a kocsistól fogom megtudni.
– Vigyél magaddal, Nachtigall!
– Lehetetlenség. Nagyon is veszélyes volna.
– Egy perccel ezelőtt még neked magadnak is az volt a szándékod… hogy
„kívánod nekem“. Nos, valahogy csak meg lehet csinálni.
Nachtigall figyelmesen végigmérte.
– Így, ahogy most vagy, semmiesetre sem jöhetsz. Mindenki álarcban van,
férfiak is, nők is. Van neked álarcod, vagy más ilyesféle?
Lehetetlenség. Talán egy más alkalommal. Majd kigondolok valamit.
Felfigyelt, megint kipillantott a függönyrésen az uccára és fellélegezve
mondta:
– Itt a kocsi. Agyő.
Fridolin erősen megfogta a karját.
– Így nem szabadulsz meg tőlem. Elviszel magaddal.
– De kollégám…
– Bízd rám a többit. Tudom, hogy „a dolog veszélyes“ – de talán éppen ez
csábít.
– De mondtam már neked – jelmez és álarc nélkül…
– Van még jelmezkölcsönző a világon.
– Egy órakor éjjel?
– Hallgass ide, Nachtigall. A Wickenburgstrasse sarkán van egy ilyen
intézet. Naponta néhányszor látom a cégtábláját, mikor arra járok. És
gyorsan, egyre növekvő izgatottsággal folytatta. Te maradj itt még egy
negyedóráig, én azalatt szerencsét próbálok. A jelmezkölcsönző
tulajdonosa valószinüleg ott lakik a házban. Ha nem – lemondok az egész
dologról. Döntse el a sors. Ugyanabban a házban van egy kávéház is, azt
hiszem Vindobona kávéháznak hívják. Mondd a kocsisnak, hogy valamit a
kávéházban felejtettél, menj be, én az ajtó közelében várok rád, te
gyorsan megmondod a jelszót és megint beszállsz a kocsiba; én, ha
sikerült jelmezt szereznem, beszállok egy másik kocsiba és utánad
hajtatok, a többi aztán majd magától kialakul. A te kockázatodat,
Nachtigall, becsületszavamra, minden körülmények között viselem.
Nachtigall néhányszor megpróbálta, hogy félbeszakítsa Fridolint, de
sikertelenül. Fridolin pénzt dobott az asztalra a pincérnek bőséges
borravaló kíséretében, amit stílszerűnek talált ezen a különös éjszakán
és elsietett. Künn az uccán egy csukott kocsi állott, a bakon talpig
feketében, magas cilinderrel mozdulatlanul trónolt a kocsis – mint egy
halottaskocsi, gondolta Fridolin. Néhány pillanat alatt, futólépésben,
elérte a keresett sarokházat, becsöngetett, megkérdezte a házfelügyelőt,
hogy Gibiser jelmezkölcsönző itt lakik-e a házban, és közben – magának
sem bevallottan – az ellenkezőjét remélte. De Gibiser tényleg ott lakott
az emeleten, a kölcsönzőintézet alatt és úgy látszott, a házmester nem
is csodálkozik különösképpen a késői látogatáson, sőt miután Fridolin
tekintélyes borravalója megoldotta a nyelvét, megjegyezte, hogy most,
farsang idején, elég gyakran megtörténik, hogy ilyen későn éjjel jönnek
emberek jelmezt kölcsönvenni. Lentről világított neki gyertyájával
egészen addig, amíg Fridolin az első emeleten becsengetett. Gibiser úr,
mintha csak az ajtó mögött várakozott volna, maga bocsátotta be: sovány,
csupaszképű, kopasz ember volt; régimódi, virággal kihímzett hálóköntöst
és bojtos török fezt viselt, amelyben olyan volt, mint a színházban a
komikus apa. Fridolin előadta a kívánságát és hangsulyozta, hogy az ár
nem számít nála, amire Gibiser úr csaknem megvetően jegyezte meg: „Csak
annyit kérek, amennyi jár nekem, és nem többet.“
Egy csigalépcsőn keresztül fölvezette Fridolint a raktárba. Mindenütt
érezni lehetett a selyem, bársony, parfüm, por és száraz virág illatát;
a homály köröskörül ezüstös vörösben fénylett; és hirtelen egy csomó kis
lámpa világa csillant fel a nyitott szekrények szűk és hosszú folyosója
között, amelyet a mélyben elnyelt a sötétség. Jobb- és balkéz felé
mindenféle fajta jelmez függött; az egyik oldalon lovagok, apródok,
parasztok, vadászok, tudósok, napkeleti királyok és bolondok sorakoztak;
a másik oldalon udvari dámák, nemesi kisasszonyok, parasztasszonyok,
szobalányok, éjkirálynők. A jelmezek fölött függtek a megfelelő kalapok
is és Fridolinnak az az érzése támadt, mintha akasztott emberek között
sétálna, akik éppen táncra akarják kérni egymást. Gibiser mögötte
lépkedett. – Van valami különleges óhaja, uram? XIV. Lajos? Direktoire?
Ónémet?
– Egy barna barátcsuhára volna szükségem, meg egy fekete álarcra, más
semmire.
Ebben a pillanatban a folyosó végéről üvegcsörömpölés hallatszott.
Fridolin ijedten nézett a jelmezkölcsönző arcába, mint aki azonnali
felvilágosítást vár. Gibiser azonban maga is dermedten állott előtte és
valami eldugott villanycsavar után tapogatott – a következő pillanatban
vakitó világosság öntötte el a folyosót, amelynek végén egy tányérokkal,
üvegekkel és poharakkal megterített kis asztalka vált láthatóvá. A jobb-
és baloldali székről egy-egy vörös talárba burkolózott inkvizitor
emelkedett föl, de ugyanabban a pillanatban egy csinos, ragyogó
leányalak eltűnt valahová. Gibiser sietve odarohant, átnyúlt az asztalon
és egy fehér paróka maradt a kezében, míg ugyanekkor az asztal alól egy
bájos, egészen fiatal lány bújt elő, csaknem gyermek még,
Pierette-kosztümben, fehér selyemharisnyával; és végigfutott a folyosón
egészen Fridolinig, aki kénytelen-kelletlen karjaiba zárta. Gibiser az
asztalra dobta a fehér parókát és jobbról és balról talárjuknál fogva
megragadta az inkvizitorokat. Ugyanekkor odakiáltott Fridolinhoz: –
Fogja meg erősen a lányt, uram! – A kicsike hozzásímult Fridolinhoz,
mintha védelmet várna tőle. Kicsiny, sovány, kipuderezett arcán kis
szépségtapaszok feketéllettek, gyönge kis kebléből rózsa és puder illata
szállott; szemeiből csillogott a jókedv és huncutság.
– Uraim! – kiáltotta Gibiser, – önök itt maradnak addig, amíg át nem
adom önöket a rendőrségnek.
– Mi jut eszébe? – mondták amazok felháborodva és egyértelműen: – Mi
mind a ketten a kisasszony meghívására jöttünk.
Gibiser erre mindkettőjüket elengedte és Fridolin hallotta, amint ezt
mondja nekik: – Erről majd bővebb felvilágosítást kell adniok. Vagy
talán nem látták azonnal, hogy őrülttel van dolguk? – és Fridolin felé
fordul: – Bocsásson meg, uram, ezért az incidensért.
– Ó, nem tesz semmit, – mondta Fridolin. Legszívesebben ott maradt
volna, vagy mindjárt magával vitte volna a kicsikét; bárhová és bármi
történt volna is azután. A lány mintegy megigézve, csábítóan és
gyermekesen nézett fel rá. Az inkvizitorok izgatottan tanácskoztak
egymással a folyosó végében, Gibiser pedig ezzel a szakszerű kérdéssel
fordult Fridolinhoz: – Ön ugyebár egy csuhát óhajt, uram, egy
zarándokkalapot és egy álarcot?
– Dehogy – szólt közbe a Pierette fellángoló szemekkel, –
hermelinpalástot adj ennek az úrnak és vörös selyem zekét.
– Itt maradj mellettem – szólt rá Gibiser és rámutatott egy barna
csuhára, amely egy landsknecht és egy velencei szenátor között lógott. –
Ez a nagyság megfelel önnek, itt van a hozzávaló kalap, vigye gyorsan.
Az inkvizitorok újra életjelt adtak magukról.
– Azonnal bocsásson ki bennünket, Chibiser úr. – Fridolin
elcsodálkozott, hogy franciásan mondták ki Gibiser nevét.
– Szó sem lehet róla, – válaszolt fölényesen a jelmezkölcsönző, –
egyelőre lesznek szívesek megvárni, amíg visszatérek.
Fridolin közben belebújt a csuhába, csomóra kötötte a lelógó övet,
Gibiser egy keskeny létrán állva lenyújtotta neki a fekete,
széleskarimájú zarándokkalapot, ezt Fridolin rögtön a fejébe nyomta.
De minden mozdulata olyan volt, mintha kényszer hatása alatt
cselekednék, mert egyre erősebbé vált benne az az érzés, hogy
ottmaradjon és Pierettet megvédje a fenyegető veszedelemtől. Az
álarcnak, amelyet Gibiser most a kezébe nyomott és amelyet ő azonnal fel
is próbált, valami idegenszerű, kissé kellemetlen parfümszaga volt.
– Te majd előttem mégy – parancsolta Gibiser a kicsikének és a lépcsőre
mutatott. Pierette megfordult, hátrapillantott a folyosó végére és félig
fájdalmasan, félig vidáman búcsút intett a kezével. Fridolin követte a
pillantását; az inkvizitorok már eltűntek, helyettük két karcsú
fiatalember állott ott frakkban és fehér nyakkendővel, de mind a kettő
arcát még elfödte a vörös álarc. Pierette lefelé libegett a csigalépcsőn
és a menetet Fridolin zárta be. Lenn az előszobában Gibiser kinyitott
egy ajtót, amely a belső szobába vezetett és ráförmedt Pierettére: –
Most azonnal lefekszel, elvetemült teremtés, aztán majd beszélgetünk, ha
odafönn az urakkal leszámoltam!
A lány ott állott az ajtóban, fehéren és törékenyen, egy pillantást
vetve Fridolinra és szomorúan megrázta a fejét. Fridolin jobbkéz felé a
nagy fali tükörben megpillantott egy sovány zarándokot, aki nem volt
más, mint ő maga és elcsodálkozott rajta, bár tudta, milyen egyszerű
eszközökkel történt az egész változás.
Pierette eltünt, az öreg jelmezkölcsönző betette mögötte az ajtót. Aztán
kinyitotta a lakás ajtaját és kitessékelte Fridolint a lépcsőházba.
– Bocsásson meg – mondta Fridolin –, de szeretném a tartozásomat ki…
– Csak hagyja, uram, fizetni csak akkor kell, ha visszahozta a holmit;
én megbízom önben.
De Fridolin csak nem tágított a helyéről.
– Ígérje meg, hogy nem fogja bántani ezt a szegény gyermeket!
– Mi köze önnek ahhoz, tisztelt uram?
– Hallottam, amikor a kicsikéről az előbb azt mondotta, hogy őrült, –
most pedig elvetemült teremtésnek nevezte. Mindenesetre feltünő ez az
ellentmondás, ezt nem tagadhatja.
– Nos, uram – válaszolta Gibiser színpadias hangon –, hát vajjon az
őrült nem elvetemült-e isten előtt?
Fridolin undorral megrázkódott.
– Akárhogy is áll az ügy – mondta végül –, jól meg kell fontolnia. Én
orvos vagyok. Holnap majd még beszélünk a dologról.
Gibiser hangtalanul és gúnyosan nevetett. A lépcsőházban világosság
gyúlt ki, az ajtó becsukódott Gibiser és Fridolin között és odabenn
gyorsan rázárták a reteszt. Fridolin, miközben lefelé ment a lépcsőn,
levetette a kalapot, a csuhát és az álarcot, az egészet a hóna alá
gyűrte, a házmester kaput nyitott; az uccán szemközt ott állott a
halottaskocsi, bakján a mozdulatlan kocsissal. Nachtigall éppen el akart
távozni a kávéházból és láthatólag nem túlságos kellemesen érintette,
hogy Fridolin pontosan megjelent.
– Hát csakugyan szereztél magadnak egy jelmezt?
– Amint látod. És a jelszó?
– Mégis ragaszkodol hozzá?
– Föltétlenül.
– Nos – a jelszó: _Dánia_.
– Megőrültél, Nachtigall?
– Miért őrültem volna meg?
– Semmi, semmi. Az idén véletlenül a dán tengerparton nyaraltam. Nos
hát, szállj be a kocsiba, de ne mingyárt, hogy legyen időm ott szemben
egy kocsit szerezni.
Nachtigall bólintott és kényelmesen rágyujtott egy cigarettára. Fridolin
ezalatt sietve átment az ucca túlsó oldalára, kiválasztott egy
kétlovast, és mintha valami tréfáról volna szó, könnyed hangon odaszólt
a kocsisnak, hogy kövesse csak mindenütt a gyászkocsit, amely éppen
akkor indult el előttük.
Végigmentek az Alserstrassen, aztán egy vasúti viadukt alatt áthaladva
kijutottak a külvárosba és tovább hajtottak rosszul világított, kihalt
mellékuccákon keresztül. Fridolin arra az eshetőségre gondolt, hogy
kocsisa elveszítheti az elől haladó kocsi nyomát; de valahányszor csak
kidugta fejét a nyitott ablakon át a természetellenesen meleg levegőbe,
kis távolságban mindig megpillantotta maga előtt a másik kocsit,
amelynek kocsisa magas fekete cilinderével rendületlenül ült a bakon.
Rosszul is végződhetik a dolog, gondolta Fridolin. És közben még egyre
érezte azt a rózsa- és parfőmillatot, amely Pierette kebléből szállt föl
hozzá. Micsoda különös regénybe keveredtem én itt? – kérdezte magától.
Nem kellett volna, sőt talán nem is lett volna szabad elmennem onnan. De
hol is vagyok tulajdonképpen?
Szerény villák között enyhe emelkedéssel vezetett az út. Fridolin úgy
gondolta, hogy itt már kiismeri magát; évekkel ezelőtt, séták alkalmával
már járt erre: minden valószínűség szerint a Galitzin-hegy volt, amelyre
most felkapaszkodtak. Balkéz felé, a mélységben megpillantotta a ködben
úszó és ezernyi fénytől csillogó várost. Hátulról kerékzörejt hallott és
erre kinézett az ablakon hátrafelé. Két kocsi jött mögötte, ami kedvére
való volt, mert így ő sem tűnhetett föl gyanúsnak az elől hajtó kocsis
előtt.
A kocsi erős rándulással hirtelen befordult egy másik útra és most
rácsok és falak közt hajtottak lefelé, mintha csak valami szakadékba
gurultak volna. Fridolinnak eszébe villant, hogy legfőbb ideje volna
kimaszkirozni magát. Levetette a bundáját és belebujt a csuhába,
ugyanazzal a mozdulattal, amivel a kórházi osztályán reggelenként bele
szokott bujni a fehér vászonköpenye ujjaiba; és mint valami megváltó
gondolat, úgy jutott eszébe, hogy ha minden jól megy, már néhány óra
mulva ismét ott lesz, mint minden reggel, betegeinek ágya mellett – ő, a
segítő kezű orvos.
A kocsi megállott. Mi lenne, gondolta Fridolin, ha most egyáltalán ki
sem szállnék, hanem rögtön visszafordulnék? De hová? A kis Pierettehez?
Vagy a Buchfeldgasse-i örömlányhoz? Vagy Mariannehoz, a halott
leányához? Vagy haza? És könnyű borzongással állapította meg, hogy
sehová a világon nem vágyódik most kevésbé, mint éppen haza. Vagy talán
csak azért érezte így, mert az az út tünt neki a leghosszabbnak? Nem,
most már nem lehet meghátrálni, gondolta magában. Megyek tovább az
utamon, ha belehalok is. Ezen a fellengző frázison ő maga is
elmosolyodott, de azért nem volt valami túlságosan derült
kedélyállapotban.
Az egyik kerti kapu tárva-nyitva volt. A halottaskocsi éppen elgördült
onnan még beljebb a mélységbe, vagy a mélységnek látszó ködbe.
Nachtigall tehát már nyilvánvalóan kiszállott. Fridolin gyorsan kiugrott
a kocsiból és meghagyta a kocsisnak, hogy följebb, a kanyarodásnál
várjon rá, amíg visszatér, bármilyen hosszú ideig maradna is távol. És
hogy megnyugtassa, búsásan kifizette előre az egész utat és megígérte,
hogy ugyanennyit kap majd visszafelé is. Közben odaértek azok a kocsik
is, amelyek az övé mögött jöttek. Fridolin még látta, hogy az elsőből
egy lefátyolozott nő szállt ki; de ekkor már belépett a kertbe.
Magára öltötte az álarcot, végigment egy keskeny úton, egészen az
ajtóig, a két ajtószárny föltárult és Fridolin egyszerre egy szűk, fehér
előcsarnokban találta magát. Harmónium-hangok ömlöttek feléje; jobbról
és balról egy-egy barna livrés lakáj állott, szürke álarccal.
– A jelszó? – suttogták mind a ketten.
– Dánia – válaszolta ő.
Az egyik lakáj elvette a bundáját és eltünt vele egy szomszédos
szobában, a másik föltárt előtte egy ajtót, és Fridolin belépett egy
homályosan megvilágított, csaknem sötét terembe, amelynek falait
köröskörül fekete selyemkárpit födte. Egyházi öltözetű maszkok jártak
itt föl és alá, talán tizenhat-húsz ember, szerzetesek és apácák
vegyesen. A harmónium, amely lágy modulációkkal valami olasz templomi
éneket játszott, mintha a magasból szólt volna. A terem egyik sarkában
egy kisebb csoport állott, három apáca és két szerzetesbarát; ezek,
mintegy szándékosan, hol odapillantottak feléje, hol megint elfordultak.
Fridolin észrevette, hogy ő az egyedüli, akin kalap van, lekapta a
zarándokföveget és igyekezett minél elfogulatlanabbul föl-alá járkálni;
az egyik szerzetes elmenőben súrolta a karját és üdvözletképpen feléje
biccentett, de az álarc mögül egy másodpercig éles, kutató pillantás
fúródott Fridolin szemébe. Idegen aromájú, fülledt illatot érzett
mindenfelé, mint a délszaki kertekben. Megint hozzásúrlódott egy kar.
Ezúttal az apácák egyike volt. Mint a többinek, neki is fekete fátyolba
volt burkolva a homloka, feje és válla; és az álarc fekete
selyemcsipkéje alatt vérvörös száj izzott. Hol vagyok? töprengett
Fridolin. Bolondok, vagy összeesküvők között? Talán valamilyen vallásos
szekta gyűlésére kerültem? Hátha Nachtigallt megbízták, vagy
megfizették, hogy egy mit sem sejtő embert hozzon magával, akiből aztán
majd gúnyt űznek? De holmi álarcos tréfához viszonyítva túlságosan
komoly, túlságosan egyhangú és barátságtalan volt az egész dolog. A
harmónium szólamába most egy női hang vegyült, és valami régi olasz
egyházi ária csendült föl a teremben. Mindenki elhallgatott, és úgy
látszott, hogy feszülten figyelnek, még Fridolint is lenyügözte egy
ideig ez a csodálatosan szárnyaló melódia. Hirtelen egy női hang ezt
súgta a háta mögül:
– Ne forduljon meg. Még van ideje, hogy eltünjön innen. Maga nem
tartozik közénk. Ha fölfedezik, vége van.
Fridolin megrázkódott. Egy pillanatig az villant át rajta, hogy
engedelmeskedik a figyelmeztetésnek. De a kíváncsiság, a csábítás és
mindenekfölött a büszkesége erősebb volt, mint a megfontolás. Ha már
ennyire vagyok, gondolta, legyen, aminek lennie kell. És anélkül, hogy
hátrafordult volna, tagadólag intett a fejével.
És a hang tovább suttogott mögötte:
– Nagyon sajnálnám magát…
Most hátrafordult. Megpillantotta a vérvörös szájat, amely a csipkék
közül világított és két homályos szem kapcsolódott az övébe.
– Maradok – mondta olyan heroikus hangon, amely még magának is idegennek
tűnt és megint elfordult a nőtől. Az ének egyre lenyügözőbb lett, a
harmónium már egész máskép szólt, egyáltalán nem templomi módra, hanem
éppen ellenkezőleg, világiasan, tikkadtan, búgva, mint valami orgona; és
Fridolin, amint körülnézett, észrevette, hogy az apácák valamennyien
eltüntek és már csak a szerzetesek vannak a teremben. Ezalatt az
énekhang is átcsapott egy művészien fokozódó trillával a mély
szomorúságból a vidám ujjongásba, a harmónium helyett világiasan és
kihívóan egy zongora szólalt meg; Fridolin azonnal megismerte Nachtigall
vad, izgató játékát; és az imént még nemesen csengő női hang egy végső
durva és érzéki rikoltásban tört ki, amely szinte keresztülfúródott a
mennyezeten és elszállt a végtelenben. Jobbra is, balra is ajtók
tárultak föl, az egyiken át Fridolin felismerte Nachtigall elmosódott
körvonalait a zongora mellett; a szemközti terem azonban vakító fényben
úszott és ott állottak a nők mozdulatlanul, fejük, homlokuk és nyakuk
fekete fátyolba burkolva, arcukon fekete csipkeálarccal, de ezen kívül
teljesen ruhátlanul. Fridolin szemei szomjasan vándoroltak testről
testre, törékenytől buján virágzóig, – de az, hogy ezek a nők
végeredményben mégis rejtélyek maradtak és hogy a fekete álarcokból
érthetetlen talányként villogtak feléje a nagy szemek: a látás
kimondhatatlan kéjét a megkívánás csaknem elviselhetetlen kínjává
változtatta. De a többiek is ugyanazt érezték, amit ő. Az első
elragadtatott felkiáltások után sóhajtások törtek elő, amelyekben
fájdalom rezgett; valakiből felszakadt egy jajszó; – és hirtelen, mintha
valami kergette volna őket, a homályos teremből valamennyien berohantak
a nőkhöz – de többé már nem barátcsuhában, hanem fehér, sárga, kék,
vörös ünneplő lovagöltözetben –, be a másik terembe, ahol őrjöngő,
majdnem gonosz nevetés fogadta őket. Fridolin volt az egyetlen, aki
barátcsuhában maradt és most már kissé félve behúzódott a legtávolabbi
sarokba, Nachtigall közelébe, aki háttal ült. Fridolin jól láthatta,
hogy Nachtigallnak be van kötve a szeme, de egyszersmind azt is látni
vélte, hogyan fúródik pillantása ezen a kötésen keresztül a szemközti
magas tükörbe, amelyben végignézhette a tarka gavallérok és mezítelen
táncosnők forgását.
A nők egyike váratlanul Fridolin mellett termett, és halkan – mert senki
sem beszélt itt hangosan, mintha még a hangok is titkolóznának – ezt
suttogta:
– Miért vagy ilyen egyedül? Miért nem csatlakozol a tánchoz?