A REGÉNY MESTEREI
SCHNITZLER ARTUR
ÁLMOK ÉJSZAKÁJA
FORDITOTTA
GAÁL ANDOR
_BUDAPEST, 1926_
_PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T. KIADÁSA_
A művészi borítékrajz
_Fiora Margit_ munkája.
Globus, Budapest.
1.
– Huszonnégy fekete rabszolga evezett a díszbeöltözött gályán, amely
Amgiad herceget vitte a kalifa palotája felé. A herceg azonban
bíborpalástjába burkolózva egyedül pihent a födélzeten a mély-kék,
csillagos égbolt alatt és pillantása…
Eddig olvasta fenhangon a kislány; most hirtelen lecsukódtak a
szempillái. A szülők mosolyogva pillantottak egymásra, Fridolin lehajolt
hozzá, megcsókolta a szöszke haját és becsukta a könyvet, amely a még
megterített asztalon feküdt. A kislány úgy nézett körül, mint akit
valamin tettenértek.
– Kilenc óra – mondta az apja –, itt az ideje, hogy aludni menj.
És most, hogy Albertina is lehajolt a gyermekhez, a szülők keze
összetalálkozott az imádott homlokon és a pillantásuk összeakadt egy
gyöngéd mosolyban, mely most már nem egyedül a gyermeknek szólt. A
kisasszony bejött és figyelmeztette a kicsikét, hogy köszönjön el
szüleitől; a kislány engedelmesen fölkelt a helyéről, apjának, anyjának
csókra nyujtotta ajkát és nyugodtan kiment a szobából a kisasszony után.
Fridolin és Albertina azonban most, hogy egyedül maradtak a függőlámpa
vörhenyes fényében, egyszerre sürgősnek érezték, hogy a tegnapi
álarcosbál eseményeit újra letárgyalják, ott, ahol még vacsora előtt
abbahagyták.
Ez volt az első báljuk ebben az évben és éppen a farsang végén szánták
el magukat arra, hogy elmennek. Fridolint, alig hogy belépett a terembe,
két vörös dominó üdvözölte, mint valami türelmetlenül várt barátot.
Kilétükkel nem volt tisztában, pedig a vörös dominók feltűnően jól
ismerték diákságának és a kórházban töltött szolgálati idejének
legkülönfélébb történeteit. Meleg barátsággal meginvitálták egy
páholyba, ahol azzal az ígérettel hagyták magára, hogy nemsokára álarc
nélkül térnek vissza, de olyan sokáig maradtak el, hogy Fridolin
türelmetlen lett és jobbnak látta lemenni a földszintre, ahol azt
remélte, hogy ismét fölfedezheti a két titokzatos jelenséget.
De bármilyen figyelemmel kutatott is, nem tudott többé reájuk bukkanni;
helyettük azonban váratlanul egy más nő akaszkodott a karjára: a
felesége, aki éppen az imént vált el egy ismeretlen férfitől, akinek
fájdalmas, kiélt lénye és külföldi, valószínűleg lengyeles hangsúlya
eleinte lekötötte, egészen addig, amíg egyszerre egy váratlanul
odavetett és alantasan szemtelen szóval nem sértette meg és nem
riasztotta el. Így aztán a férfi meg a nő – alapjában boldogan, hogy
megszabadultak a kiábrándítóan banális álarcosjátéktól, – nemsokára
szerelmesek módjára ültek egymással szemben a többi szerelmespár között
az étteremben, osztriga és pezsgő mellett és mintha most ismerkedtek
volna meg, kellemes szócsatával játszották végig az udvarlás, az
ellentállás, a csábítás és odaadás komédiáját; és egy gyors kocsikázás
után a fehér téli éjszakában, otthon, már régesrég nem érzett szerelmi
mámorban hullottak egymás karjaiba.
Hamarosan szürke reggelre ébredtek. A férjet már a korai órákban betegei
ágyához szólította hivatása; Albertinát meg a háziasszonyi és anyai
kötelességek nem engedték tovább pihenni. Így teltek el az órák józanul
és előre beosztottan a mindennapi kötelesség és a munka közt; az elmult
éjszaka kezdettől végig csak halványan élt és csak most, amikor
mindkettőjük napi munkája véget ért, a gyermek lefeküdt és semmi
zavarótól nem kellett már tartani, csak ekkor támadtak föl ismét az
álarcosbál árnyalakjai, a szomorú ismeretlen és a vörös dominók és
ezeket a jelentéktelen élményeket egyszerre az elmulasztott lehetőségek
csalóka fénye vette körül varázslatos és fájdalmas erővel.
Ártatlan és mégis lesben álló kérdések, finom és kettős értelmű válaszok
váltakoztak, de egyiknek sem kerülte el a figyelmét, hogy a másiknál
hiányzik a teljes őszinteség s így aztán mind a ketten jogot éreztek a
szelíd bosszúállásra. Túlságos jelentőségűnek vették azt a varázst,
amelyet ismeretlen báli ismerőseik sugároztak feléjük, gúnyolódtak
azokon a kis féltékenységi tüneteken, amelyeket egyikük vagy másikuk
elárult és amelyeket mindegyikük a maga részéről letagadott. De az
elmult éj jelentéktelen kalandjairól folytatott könnyed beszélgetést
csakhamar fölváltotta egy komolyabb megbeszélés azokról a rejtett és
alig-tudatos megkívánásokról, amelyek a legtisztább, legátlátszóbb
lelket is zavaros és veszélyes örvénylésbe hozhatják és szóba kerültek
azok a titokzatos dimenziók, ahová tulajdonképpen nem is vágyakoztak, de
amelyek felé a Sors megmagyarázhatatlan vihara – ha csak álmukban is –
egyszer mégis elsodorhatta őket.
Mert bármennyire tökéletesen egymáshoz tartoztak is érzésben és
gondolatban, mégis tudatában voltak annak, hogy tegnap nem elsőízben
érintette meg őket a kaland, a szabadság és a veszély lehellete;
bizonytalanul, önkínzó és tapogatózó kíváncsisággal próbáltak egymás
vallomásában valami nyomra bukkanni és félénken egymáshoz húzódva
kutattak valami közömbös tény, valami jelentéktelen élmény után, amely a
kimondhatatlant kifejezné és amelynek őszinte meggyónása föloldhatta
volna azt a feszültséget és gyanakvást, amely lassanként már
tűrhetetlenné kezdett válni.
Albertina – talán mert ő volt a türelmetlenebb, a becsületesebb, vagy a
jobb kettőjük között – előbb bátorodott neki az őszinte vallomásnak:
kissé remegő hangon kérdezte meg Fridolintól, hogy emlékszik-e még arra
a fiatalemberre, aki az elmult nyáron a dán tengerparton egyik este két
tiszt társaságában üldögélt a szomszédos asztalnál, aztán a vacsora
alatt egy táviratot kézbesítettek neki, mire gyorsan búcsút vett a
barátaitól.
Fridolin bólintott.
– Mi volt vele? – kérdezte.
– Én már akkor reggel is láttam – felelte Albertina –, amikor sárga
táskájával a kezében éppen fölfelé sietett a hotel lépcsőjén. Csak
futólag nézett végig rajtam, de néhány lépcsőfokkal följebb már
megállott, utánam fordult és a pillantásunk akaratlanul is
összetalálkozott. Nem mosolygott, sőt, inkább úgy tűnt nekem, hogy
elkomolyodott az arca és valószínűleg velem is ugyanez történhetett,
mert sohasem éreztem még olyan megindultságot, mint akkor. Egész nap
álombamerülten heverésztem a strandon.
– Ha hívna – úgy éreztem, hogy ez mélyen van bennem –, nem tudnék
ellentállni neki. Képesnek éreztem magamat mindenre: úgy hittem, oda
tudnálak dobni téged, a gyereket, a jövőmet, és mégis – meg tudod ezt
érteni? Drágább voltál nekem, mint valaha Még emlékezhetsz rá, éppen
ezen a délután történt, hogy elbeszélgettünk egymással ezerféle
dologról, a kettőnk jövőjéről és a gyerekről, olyan meghitten, mint már
nagyon rég nem. Alkonyatkor az erkélyen üldögéltünk, te meg én és akkor
ő elment előttünk lenn a strandon anélkül, hogy fölpillantott volna és
én boldog voltam, hogy láthattam. De azért megsímogattam a homlokodat és
megcsókoltam a hajadat és ebben az irántad való szerelmemben nagyon sok
volt a fájdalmas részvétből.
– Este nagyon szép voltam, te magad mondtad nekem és egy fehér rózsát
tűztem az övembe. Talán nem is volt véletlen, hogy az idegen éppen a mi
közelünkben helyezkedett el barátaival. Nem is nézett felém, én azonban
azzal a gondolattal kacérkodtam, hogy fölállok, odamegyek az asztalához
és azt mondom neki: Itt vagyok, te Vágyam, te Szerelmesem, fogadj el
engem! Ebben a pillanatban hozták neki a táviratot, elolvasta, elsápadt,
odasúgott néhány szót a fiatalabbik tisztnek és engem egy talányos
pillantással símogatva végig, kiment a teremből.
– És? – kérdezte Fridolin szárazon, amikor az asszony elhallgatott.
– Nincs tovább. Csak annyit tudok, hogy másnap reggel valami bizonytalan
rossz érzéssel ébredtem, Nem tudom, mi aggasztott jobban: az, hogy
elutazik, vagy az, hogy még itt marad; ezt már akkor sem tudtam. De
amikor az ebédnél sem jelent meg, fellélekzettem. Ne kérdezz többet,
Fridolin, a teljes valóságot mondtam el neked. De tudom, hogy azon a
tengerparton te is átéltél valamit…
Fridolin felkelt a helyéről, néhányszor fel-alá járt a szobában, aztán
így szólt:
– Igazad van.
Az ablaknál állott, arcát elfödte a homály.
– Reggelenként, – kezdte fátyolos, kissé ellenséges hangon – néha nagyon
korán, mielőtt még te fölkeltél volna, szokásom volt kisétálni a part
mentén, a helységből kifelé és akármilyen korán volt is, a nap már
mindég fényesen és izzón tüzött le a tengerre. Itt a strandon kívül,
mint te is tudod, kis falusi házak voltak, mindegyik egy-egy külön kis
világ, egynémelyik körülkerített kerttel, néhányat csak maga az erdő
szegélyezett és a fürdőkunyhókat ezektől a házaktól az országút és egy
partrész választotta el. Az ilyen korai órákban alig találkoztam
emberrel, fürdőzőt pedig egyáltalán sohasem láttam ott. Egyik reggel
azonban egész váratlanul egy nőalakot vettem észre, aki abban a
hiszemben, hogy senki sem látja, az egyik homokba cövekelt fürdőkunyhó
keskeny teraszán egyik lábát gondosan a másik elé helyezve és karjait
hátrafelé a fabódénak támasztva óvatosan lépkedett tova.
– Egész fiatal, talán tizenöt éves leány volt, kibomlott szőke hajjal,
amely végigfolyt a vállain és egyik oldalán, egészen a gyönge kebléig. A
lány maga elé bámult, aztán lefelé a vízre és a fal mentén lesütött
szemmel lassan kúszott a másik sarok felé és egyszerre csak előttem
állott; kezeivel erősen hátrakapott, mintha biztosabban meg akarna
fogózni, aztán felpillantott és hirtelen meglátott engem. Remegés futott
keresztül a testén, mintha elsüllyedni, vagy menekülni akarna. De
minthogy a keskeny pallón csak egészen lassan mozoghatott, mégis a
megállást választotta, – és most itt állott, előbb ijedt, aztán haragos,
végül zavart arckifejezéssel.
Egyszerre csak elmosolyodott, csodálatot keltően mosolygott; ez már
üdvözlés volt, sőt talán kacsintás, – de volt abban valami gúny is,
ahogy lábával gyengén paskolta a vizet, amely elválasztott tőle. Aztán a
fiatal, karcsú teste kiegyenesedett, mintha saját szépségében
gyönyörködnék és nyilvánvaló volt, hogy pillantásom tüze, amelyet magán
érzett, büszke és édes izgalomba hozta. Így álltunk egymással szemközt
talán tíz másodpercen keresztül, félig kinyílt ajkakkal és parázsló
szemekkel. Önkénytelenül is kitártam feléje a karomat, az ő
pillantásában pedig odaadás és öröm volt. Egyszerre azonban hevesen
megrázta a fejét és elengedte a falat, majd parancsolóan intett, hogy
távozzam; és amikor nem tudtam magamat azonnal elhatározni, hogy
engedelmeskedjem, olyan kérés, olyan könyörgés villant fel
gyermekszemeiben, hogy nem tehettem egyebet, minthogy elfordultam.
Amilyen gyorsan csak lehetett, folytattam tovább az utamat; egyetlen
egyszer sem fordultam vissza feléje, tulajdonképpen nem is tapintatból,
vagy engedelmességből, vagy éppen lovagiasságból, hanem azért, mert a
legutolsó pillantása alatt olyan, minden élménynél magasabbrendű
megindulást éreztem, hogy közel voltam az ájuláshoz.
Ezzel elhallgatott.
– És aztán, – kérdezte Albertina maga elé meredve és minden hangsúly
nélkül – gyakran jártál még később is azon a bizonyos úton?
– Amit most elmeséltem neked, – felelte Fridolin – véletlenül a dániai
tartózkodásunk legutolsó napján történt. Én sem tudom, hogy más
körülmények közt mi történt volna. Te se kérdezz többet, Albertina.
Még mindig ott állott az ablaknál, mozdulatlanul. Albertina felkelt a
helyéről, odament hozzá; szeme mély és könnyes volt, homlokán könnyű
ránc futott végig.
– Ezentúl mindjárt el fogjuk mondani egymásnak ezeket a dolgokat, –
mondotta.
A férfi némán bólintott.
– Ígérd meg ezt nekem!
Erre magához vonta. – Hát nem tudod? – kérdezte, de a hangja még mindig
keményen csengett.
Az asszony megfogta a kezét, megsimogatta és fölnézett rá fátyolos
szemekkel, amelyből a férfi kiolvashatta a gondolatait. Most eszébe
jutottak Fridolin már fiatalkori élményei, amelyek közül jónéhányat
ismert, mert a férfi engedve az ő féltékeny kiváncsiságának, az első
években sok mindent elárult neki, sőt sokszor úgy tünt, hogy olyanokat
is elmondott, amiket jobb lett volna elhallgatnia. Fridolin biztosan
tudta, hogy ebben az órában sok mindenfajta emlék tolakodott fel
szükségszerűen az asszonyban és nem is csodálkozott, amikor a nő,
mintegy álomszerűen, az ő egyik fiatalkori szeretőjének félig
elfelejtett nevét mondta ki. Ez úgy hangzott, mint valami szemrehányás,
sőt mint enyhe fenyegetés.
Ajkához emelte az asszony kezét.
– Minden lényben, – hidd el nekem, ha túlságos banálisan hangzik is –
minden lényben, akiről azt hittem, hogy szeretem, mindig csak téged
kerestelek. Ezt sokkal biztosabban tudom, mint ahogy te meg tudod
érteni, Albertina.
Az asszony zavartan mosolygott.
– És ha nekem is kedvem támadt volna előbb keresgélni? – kérdezte.
A tekintete megváltozott, hűvös és áthatolhatatlan lett. A férfi
engedte, hogy a keze kicsússzék az övéből, mintha csak valami hazugságon
vagy áruláson érte volna. Az asszony azonban így szólt:
– Ó, ha ti tudnátok… – és megint elhallgatott.
– Ha mi tudnók? Mit akarsz ezzel mondani?
Albertina furcsa keménységgel a hangjában válaszolt:
– Körülbelül azt, amire gondolsz, kedvesem.
– Albertina, hát mégis van valami, amit elhallgattál előttem?
Az asszony bólintott és különös mosolygással nézett maga elé.
Fridolinban megmagyarázhatatlan, értelmetlen kételkedés ébredt.
– Nem értem teljesen – mondta. – Alig voltál tizenhét éves, amikor
eljegyeztük magunkat.
– Igen, Fridolin, tizenhat multam. És mégis – nyugodtan nézett a szemébe
– nem tőlem függött, hogy még szűzen lettem a feleséged.
– Albertina!
És az asszony már mesélte:
– A wörthi tónál történt, Fridolin, alig valamivel az eljegyzésünk
előtt, hogy egy szép nyári éjszakán egy nagyon csinos fiatalember állott
az ablakom alatt, amely a nagy, messzi rétre nyílt; beszélgettünk és a
beszélgetés közben azt gondoltam; de hallgasd csak, mit gondoltam:
Milyen kedves, elragadó ez a fiatalember, – most csak egy szót kellene
szólnia, de persze azt az igazi szót, hát én kimennék hozzá a rétre és
sétálnék vele, ahová csak akarná, – talán az erdőbe, – vagy még szebb
volna, ha kicsónakáznánk a tavon – és ezen az éjszakán mindent
nekiadnék, amit csak kívánna. Igen, ezt gondoltam magamban. – De az
elragadó fiatalember nem mondta ki azt a szót, csak gyöngéden kezet
csókolt nekem – és másnap reggel megkérdezett, hogy akarok-e a felesége
lenni. És én igent mondtam.
Fridolin kedvetlenül elengedte a kezét.
– És ha akkor este – kérdezte –, véletlenül más valaki állott volna az
ablakod alatt és ha annak eszébe jutott volna az az igazi szó, például…
– gondolkozott, hogy milyen nevet mondjon, de az asszony már tiltakozva
nyujtotta feléje a kezét.
– Más valaki, akárki lett volna is, mondhatott volna, amit akart – nem
használt volna. És ha nem _te_ lettél volna az, aki az ablak előtt
állott – mosolyogva nézett föl rá –, talán az a nyári este sem lett
volna olyan gyönyörű.
A férfi gúnyosan elfintorította a száját.
– Ebben a pillanatban ezt mondod, ebben a pillanatban talán így is
hiszed. De…
Kopogtattak. A szobaleány jött be és jelentette, hogy itt van a
házfelügyelőné a Schreyvogelgasseből, hogy elhívja a doktor urat az
udvari tanácsoshoz, aki megint rosszul van. Fridolin kiment az
előszobába, megtudta a küldönctől, hogy a tanácsosnak ismét szív-rohama
van és nagyon rosszul érzi magát. Megígérte, hogy azonnal odamegy.
– Elmégy? – kérdezte Albertina, miközben a férfi gyorsan készülődött,
olyan bosszús hangon, mintha Fridolin szántszándékkal fájdalmat akarna
okozni neki.
Fridolin csaknem csodálkozva válaszolt:
– De hiszen el kell mennem!
Az asszony alig hallhatóan fölsóhajtott.
– Valószínűleg nem lesz semmi baj – mondta Fridolin –, három centigram
morfium eddig még mindig segített ezeken a rohamokon.
A szobaleány behozta a bundáját; Fridolin, mintha az előbbi órák
beszélgetése teljesen kitörlődött volna az emlékezetéből, homlokon és
szájon csókolta Albertinát, aztán elsietett.
2.
Az uccán ki kellett gombolnia a bundáját. Hirtelen enyhébbre fordult az
idő, csaknem teljesen elolvadt a hó a gyalogjáró mentén és a levegőben
már a közelgő tavasz lehellete érzett. Fridolin józsefvárosi lakásától,
amely a Városi Kórház közelében volt, alig negyedórányira esett a
Schreyvogelgasse és így Fridolin nemsokára már felfelé haladt az öreg
ház rosszul kivilágított, kanyargó lépcsőjén a második emeletre és
becsöngetett; de mielőtt még a régimódi csengő megszólalt volna,
észrevette, hogy az ajtó csak kilincsre van betéve, tehát belépett a
sötét előszobán keresztül a lakásba és azonnal látta, hogy már későn
érkezett. A zöldernyős petróleumlámpa, amely az alacsony mennyezetről
függött, bágyadt fénnyel vonta be az ágytakarót, amely alatt egy sovány
test feküdt elnyúlva, mozdulatlanul. A halott arca árnyékban volt, de
Fridolin oly jól ismerte már, hogy szinte tökéletes pontossággal
felismerte keskeny, ráncos, magashomlokú arcát a rövid, fehér
körszakállal és a feltünően csúnya, fehér szőrrel benőtt füleket.
Marianne, a tanácsos leánya, tunyán lecsüggő karokkal, mintegy halálos
fáradtsággal ült az ágy végében. Érzett rajta a régi bútorok,
orvosságok, petróleum és konyha szaga, összekeverődve a kölnivíz és
rózsaszappan illatával és Fridolin valahogy nagyon intenzíven érezte azt
az édeskésen fanyar szagot, amely kiáradt ebből a halvány leányból, aki
fiatal volt még, de lassanként elvirágzott a hónapokon és éveken át
tartó nehéz házimunkában, a megerőltető betegápolásban és az éjszakai
virrasztásban.
Amikor az orvos belépett, a lány feléje fordította a tekintetét, de a
szűkös világításnál nem lehetett látni, hogy elpirult-e, mint rendesen,
ha a férfi megjelent. Fel akart emelkedni a helyéről, de Fridolin egy
kézmozdulattal megakadályozta, és így csak nagy, zavaros szemeivel
küldött neki üdvözletet. A férfi odalépett az ágy fejéhez, gépiesen
megérintette a halott homlokát, és a nyitott ujjú hálóingből az
ágytakaróra kilógó kezeit, aztán könnyű sajnálkozást jelzett a vállával,
bundája zsebébe dugta a kezét, és körüljártatta a szobában pillantását,
amely végül is Marianne-on pihent meg. A lány haja dús és szőke volt, de
száraz, a nyaka jó formájú és karcsú, de kissé ráncos és sárgás
árnyalatú, az ajka pedig keskeny, mintha sok ki nem mondott szó zárult
volna mögéje.
– Nos, kedves kisasszony – mondta az orvos suttogva és csaknem zavartan
–, a dolog bizonyára nem érte önt egészen készületlenül.
A lány feléje nyujtotta a kezét. Részvétteljesen fogta meg,
kötelességszerűen érdeklődött az utolsó és halálos roham lefolyásáról; a
lány szakszerűen és röviden számolt be, aztán a legutóbbi néhány,
aránylag jó napról beszélt, ami alatt Fridolin nem látta a beteget.
Fridolin odatolt egy széket, leült Marianne-nal szemben és vígasztalásul
arról beszélt, hogy az utolsó órákban valószínűleg már nem is
szenvedett, majd arról érdeklődött, nem kellene-e a rokonokat
értesíteni? Ó, igen, a házfelügyelőné már elment a bácsiért, és Roediger
doktor is bizonyára mingyárt itt lesz, „a vőlegényem“, tette hozzá a
lány és Fridolin homlokára bámult, ahelyett, hogy a szemébe nézett
volna.
Fridolin csak bólintott. Az elmult év alatt kétszer-háromszor
találkozott ebben a házban Roediger doktorral. A túlságosan karcsú,
halvány, rövid szőke szakállú és pápaszemes fiatalember, egyébként a
történelem tanára a bécsi egyetemen, valamennyire megnyerte a tetszését,
anélkül, hogy mélyebb érdeklődést keltett volna benne. Marianne
mindenesetre jobb színben volna – gondolta –, ha a szeretője lenne. Haja
kevésbé volna száraz, ajka viszont pirosabb és teltebb lenne. Vajjon
mennyi idős lehet? töprengett magában. Mikor három vagy négy éve először
hívtak a tanácsoshoz, akkor huszonhárom volt. Akkor még élt az anyja.
Sokkal vidámabb volt, amikor még élt az anyja. Rövid ideig, úgy
emlékszem, énekleckéket is vett. Most hát ehhez a tanárhoz megy
feleségül. Vajjon miért teszi? Egész biztos, hogy nem szerelmes belé,
sok pénze sem lehet a fiúnak. Milyen házasság lesz ez? Nos, amilyen ezer
más házasság. Mi közöm hozzá? Lehet, hogy soha többé még csak nem is
látom, hiszen nincs már semmi keresnivalóm ebben a házban. Ó, hány
embert nem láttam már viszont többé, pedig azok nálánál sokkal közelebb
állottak hozzám.
Mialatt ezek a gondolatok suhantak keresztül az agyán, Marianne a
halottról kezdett beszélni, valami olyan beható részletezéssel, mintha
az a halála egyszerű tényével hirtelen nevezetes emberré emelkedett
volna. Hát csakugyan nem volt több ötvennégy évesnél? Persze: a sok
gond, csalódás, – az örökké betegeskedő feleség, – és a fia, aki annyi
bánatot okozott neki! Hogyan, hát fivére is van? Hogyne. Hiszen egyszer
már beszélt is róla a doktor úrnak. A fivére most valahol külföldön él,
itt benn, a Marianne szobájában van egy kép, amelyet a fiú tizenötéves
korában festett. Egy tisztet ábrázol, amint leugrat egy dombról. A papa
mindig úgy tett, mintha egyáltalán nem is látná ezt a képet. De azért
nagyon jó a kép. A fiú kedvezőbb körülmények közt többre vihette volna.
Milyen izgatottan beszél, gondolta Fridolin, és hogy csillog a szeme!
Láz volna? Lehet. Az utóbbi időben soványabb lett. Talán tüdőcsúcshurut…
Marianne egyre csak beszélt, de neki úgy tünt, hogy a lány nem is tudja
valójában, kihez beszél, vagy mintha csak önmagának mondaná a szavakat.
Igen, tizenkét éve van már távol a fiú a háztól, még csaknem gyermek
volt, amikor hirtelen eltünt. Négy vagy öt éve karácsonykor jött
utoljára hír róla, valami olasz városkából. Különös, hogy a város nevét
már elfelejtette. Így beszélt egy ideig közömbös dolgokról,
fölöslegesen, majdnem összefüggés nélkül, amíg egyszere csak
elhallgatott és kezébe temetett arccal némán üldögélt. Fridolin fáradt
volt és még inkább unatkozott, alig várta, hogy valaki jöjjön már,
valami rokon, vagy a vőlegény. Nyomasztó hallgatás súlyosodott a
szobára. Az volt az érzése, mintha a halott is együtt hallgatna velük,
nem azért, mintha nem tudna megszólalni, pusztán csak rosszindulatból és
kárörömmel.
És egy pillantást vetve feléje, Fridolin így szólt:
– Mindenesetre, ahogy most állnak a dolgok, Marianne kisasszony, jó,
hogy nem kell sokáig ebben a lakásban maradnia – a lány kissé fölemelte
a fejét, de nem nézett Fridolinra –, a vőlegénye valószínűleg nemsokára
kap majd professzori katedrát; a bölcsészeti karon ebben a tekintetben
sokkal kedvezőbbek a viszonyok, mint nálunk. – Arra gondolt, hogy
évekkel ezelőtt ő maga is kedvet érzett az egyetemi pályafutáshoz, de a
kényelmesebb életmód iránti hajlandóságból inkább a hivatása praktikus
kihasználása mellett döntött, – és hirtelen úgy érezte, hogy
alacsonyabbrendű valaki a kitünő Roederer doktorral összehasonlítva.
– Az ősszel elköltözünk – mondta Marianne, anélkül, hogy megmoccant
volna –, a vőlegényem meghívást kapott Göttingába.
– Ah – mondta rá Fridolin és szeretett volna valami gratulációfélét
mondani, de nem tartotta hozzá alkalmasnak az időt és ezt a környezetet.
Egy pillantást vetett a csukott ablakra és anélkül, hogy előbb engedélyt
kért volna rá, mintegy orvosi jogának gyakorlásával feltárta mindkét
szárnyát és engedte, hogy betóduljon rajtuk a levegő, amely még melegebb
és tavasziasabb lett és úgy tünt, mintha távoli, ébredező erdők enyhe
illatát hozná magával. Amikor megint befelé fordult a szoba felé, magán
érezte Marianne kérdő tekintetét. Közelebb lépett hozzá és megjegyezte:
– A friss levegő remélhetőleg jót fog tenni önnek. Már csaknem meleg az
idő és tegnap éjszaka… – azt akarta mondani: hóviharban jöttünk haza a
bálból, de gyorsan átfogalmazta a mondatot és így egészítette ki: –
Tegnap este még félméter magasan feküdt a hó az uccákon.
A lány alig hallgatta, mit beszél. Szemét elfutotta a nedvesség, kövér
könnycseppek futottak végig az arcán és megint beletemette az arcát a
kezeibe. A férfi akaratlanul is megérintette a lány haját és végig
simított a homlokán. Érezte, hogyan kezd remegni a lány teste: előbb
alig hallhatóan sírt magában, aztán egyre hangosabban, míg végre egészen
felszakadt belőle a zokogás. Egyszerre csak lecsúszott a székről,
Fridolin lába elé vetette magát és arcát egészen hozzászorítva,
átkarolta a térdét. Aztán tágranyilt, fájdalmasan vad szemeiből
felnézett rá és forrón suttogta:
– Nem akarok elmenni innen. Ha sohasem jön is vissza, ha sohasem látom
is többé; csak a közelében akarok élni.
Fridolin inkább megdöbbent, mintsem csodálkozott: mindig tudta, hogy a
lány szereti őt, vagy legalább azt képzelte, hogy szereti.
– Na, keljen fel hát, Marianne – mondta halkan, aztán lehajolt hozzá és
gyöngéden felemelte. Természetesen hisztéria is van a dologban,
gondolta. Egy pillantást vetett a halott apára. Vajjon nem hall-e ez
mindent, jutott eszébe. Hátha csak tetszhalott? Hátha minden ember csak
tetszhalott ezekben a kimúlás utáni első órákban? – Karjaiban tartotta
Mariannet, de kissé távol magától és csaknem önkénytelenül megcsókolta a
homlokán, ami még neki magának is kissé nevetségesnek tünt. Homályosan
visszaemlékezett valami regényre, melyet még évekkel ezelőtt olvasott és
amelyben arról volt szó, hogy egy fiút az anyja halotti ágya mellett
elcsábított a barátnője, azaz hogy tulajdonképpen erőszakot követett el
rajta. Ugyanebben a pillanatban, nem tudta, miért, a feleségére kellett
gondolnia. Valami keserűség tolakodott fel benne az asszony ellen, és
tompa nehezteléssel gondolt a dániai úrra, aki sárga kézitáskájával megy
fel a hotel lépcsőjén. Erősebben magához szorította Mariannet, de nem
érezte a legcsekélyebb izgalmat sem; inkább valami könnyű undorodás
támadt benne a fénytelen, száraz haja láttára és a kiszellőzetlen
ruháiba itatódott édeskésen-fanyar illattól. Ekkor megszólalt odakünn a
csengő és úgy érezte magát, mint aki hirtelen megszabadult valamitől;
gyorsan kezet csókolt Mariannenak, mintha hálás volna és ment ajtót
nyitni. Roediger doktor sötétszürke felöltőjében, sárcipőben, esernyővel
a kezében és az alkalomhoz illő komoly arckifejezéssel állott az
ajtóban. A két férfi egy biccentéssel üdvözölte egymást, de valahogy
bizalmasabban, mint ahogy az a tényleges viszonyuknak megfelelt volna.
Aztán mindketten beléptek a szobába, Roediger elfogódott pillantást
vetett a halottra és részvétét fejezte ki Mariannenak; Fridolin bement a
szomszédos szobába, hogy megírja a halálesetről szóló orvosi jelentést,
feljebb csavarta a gázlángot az íróasztal fölött és tekintete a fehér
egyenruhás tiszt képére esett, aki kirántott karddal ugratott le egy
domboldalról valami láthatatlan ellenség felé. A képet keskeny ó-arany
keret vette körül, és nem hatott sokkal jobban, mint egy közönséges
olajnyomat.
A halotti jelentéssel elkészülve, Fridolin megint visszament a másik
szobába, ahol a jegyespár kézt-kézbe öltve üldögélt az apa ágya mellett.
Az ajtóban megint megszólalt a csengő, Roediger doktor fölkelt a
helyéről és ment ajtót nyitni; Marianne ezalatt lenézett a földre és
alig hallhatóan ezt mondta:
– Szeretlek.
Fridolin válaszképpen, nem minden gyöngédség nélkül kimondta Marianne
nevét. Roediger visszajött egy idősebb házaspár kíséretében. Marianne
bácsija és nénije volt; a körülményeknek megfelelően néhány szót
váltottak, azzal az elfogódottsággal, amelyet egy éppen elhúnyt ember
jelenléte szokott maga körül terjeszteni. A kis szoba hirtelen úgy tünt,
mintha tele volna részvétlátogatókkal; Fridolin úgy érezte, hogy ő most
fölösleges itt, elköszönt. Roediger, miután kikísérte az ajtóig, úgy
vélte, hogy még néhány köszönő szót kell mondania és kifejezte azt a
reményét, hogy mielőbb viszontlátják egymást.
3.
Fridolin a kapu előtt állva, felnézett arra az ablakra, amelyet nemrég ő
maga tárt ki; az ablakszárnyak könnyedén rezegtek a kora tavaszi
szélben. Azok az emberek, akik ott fönn maradtak, az élők épúgy, mint a
halott, egyaránt kísértetiesen valószínűtleneknek tüntek fel neki.
Ő maga úgy nézte magát, mint aki megmenekült; nem annyira valami élmény
elől, mint inkább valami fenyegető varázslat elől, amelynek nem volt
szabad erőt venni rajta. Egyedüli utóhatásként csak az jelentkezett,
hogy különösképpen nem volt kedve hazamenni. Az uccán elolvadt a hó,
jobbra és balra apró, piszkos-fehér hódombocskák meredtek, az uccai
lámpákban pislákolt a gázfény, az egyik közeli templomban tizenegyet
harangoztak. Fridolin elhatározta, hogy mielőtt aludni tér, még eltölt
egy félórát valamelyik kávéházban a lakása közelében és ezért a Városház
parkján keresztül vette útját. Az árnyékba merült padokon itt is, ott is
egymáshoz simuló szerelmespárok ültek, mintha már igazán megérkezett
volna a tavasz és a csalóka-meleg levegő nem lett volna veszélyekkel
terhes. Az egyik padon egész hosszában elnyúlva és kalapját homlokára
húzva, egy meglehetősen züllött külsejű ember feküdt. Mi lenne, ha most
felkölteném, gondolta Fridolin és pénzt adnék neki éjjeli szállásra?
Ugyan, mit segítene ez, töprengett tovább, akkor holnap megint egy
másikról kellene gondoskodnom, mert különben nincs értelme az egésznek,
sőt végül még valami bűnös viszonnyal is meggyanúsíthatnák. És sietni
kezdett, hogy amilyen gyorsan csak lehetséges, meneküljön minden
felelősség és kísértés elől. Miért éppen ezzel törődjek? – gondolta, –
hány ezer ilyen szegény ördög van csak magában Bécsben! Ha az ember
mindegyikkel törődni akarna, – minden ismeretlen ember sorsával! És
eszébe jutott a halott, akitől éppen most jött el, és bizonyos
borzongással, sőt nem egészen utálat nélkül gondolt arra, hogy a barna
flanelltakaró alatt kinyúló sovány testben az örök törvények szerint már
megkezdte munkáját a pusztulás és az enyészet. És örült azon, hogy ő még
él, hogy tőle minden valószínűség szerint még messze vannak mindezek az
utálatos dolgok; igen, örült, hogy még fiatal, hogy vonzó és
szeretetreméltó asszonya van; sőt még egy másik, vagy még több is az övé
lehet, ha éppen kedve tartja. Az ilyesmihez persze több szabad idő
kellene, mint amennyi neki van és erről az jutott az eszébe, hogy holnap
reggel nyolc órakor már az osztályán kell lennie, tizenegytől egyig a
magánbetegeket kell látogatnia, délután háromtól ötig rendelnie kell és
még az esti órákban is meg kell néznie néhány betegét. – Nos, –
remélhetőleg majd nem az éjszaka kellős közepén hívják el, mint ahogy ma
történt.
Keresztülvágott a Városház téren, amely zavarosan csillámlott, mint
valami barna tó, és betért hazájába, a Józsefvárosba. Messziről tompa,
szabályos lépteket hallott és meglehetős távolban, éppen az egyik
uccasarkon befordulóban, megpillantott egy kis csapat tányérsapkás
diákot, akik, hatan vagy nyolcan, feléje közeledtek. Amikor a
fiatalemberek az egyik uccai lámpa fénykörébe kerültek, a kék
Alemannokra vélt ismerni bennük. Fridolin sohasem tartozott egyik
egyesület kötelékébe sem, de annak idején végigcsinált néhány
kard-menzúrát. Ezzel a diákkori visszaemlékezésével kapcsolatban eszébe
jutottak a vörösdominós nők, akik tegnap este a páholyukba csalták,
aztán faképnél hagyták őt.
A diákok már egészen közel voltak, hangosan beszéltek és vihogtak; –
vajjon nem ismerte-e egyiket vagy másikat a kórházból? De a bizonytalan
világításnál lehetetlen volt az arcvonásaikat pontosan kivenni. Egészen
a falhoz kellett lapulnia, hogy ne ütközzék össze velük; – már
elébevágtak, csak az egyik nyitott télikabátos, hosszú fickó, akinek
balszemét kötés takarta, maradt vissza valamennyire, láthatólag
szándékosan és oldalt kifeszített könyökével megbökte őt.
Szó sem lehetett véletlenségről. Mi baja ennek a kölyöknek, gondolta
Fridolin és önkénytelenül megállott; a másik két lépésnyire ugyancsak
megállt és így egy percig elég közelről egymás szemébe meredtek.
Fridolin azonban hirtelen elfordult és továbbment. Elfojtott nevetést
hallott a háta mögött – kedve lett volna megint megfordulni és a diákot
felelősségre vonni, de valami különös szívdobogást érzett – úgy, mint
egyszer tizenkét vagy tizennégy évvel ezelőtt, amikor valaki hevesen
dörömbölt az ajtaján, éppen akkor, amikor az a jókedvű fiatal lány volt
nála, aki szeretett valami távolélő és valószínűleg egyáltalán nem is
létező vőlegényéről mesélni; de ekkor csak a levélhordó volt az, aki
olyan vésztjóslóan dörömbölt. – És azt érezte, hogy most épúgy kalimpál
a szíve, mint akkor.
Mi ez, kérdezte magától bosszankodva, és most vette észre, hogy kissé
remegnek a térdei. Gyávaság? – Nevetséges, felelte önmagának. Odaálljak
egy részeg diákkal, én, a harmincöt éves ember, gyakorló orvos, nős, egy
gyermek apja! – Kihívás! Tanuk! Párbaj! És a végén az ilyen buta
összeütközés miatt egy vágás a karra? Néhány hétig munkaképtelennek
lenni? – Vagy ha kiütik a szemét? – Sőt, esetleg vérmérgezés? – És nyolc
nap alatt ott van, ahol a Schreyvogelgasse-ban hagyott öreg úr, a barna
flanell ágytakaró alatt! Gyávaság? – Három kard-menzúrát vívott és
egyszer már pisztolypárbaj előtt állott, akkor sem az ő kérésére
intézték el barátságosan az ügyet. Hát a hivatása? Minden oldalról és
minden pillanatban veszély fenyegeti, – erről mindig szeretnek
megfeledkezni.
Mikor is volt csak, hogy egy difteritiszes gyermek az arcába köhögött?
Három vagy négy napja, nem lehet több. Ez mindenesetre sokkal
meggondolandóbb eset volt, mint holmi vagdalkozás. És már egyáltalán nem
is törődött vele többé. Legfeljebb, ha ezzel a fickóval ismét
találkozik, még mindig tisztázni lehet a dolgot. Semmiesetre sem lehet
kötelessége, hogy éjfélkor, amikor valamelyik betegétől jön, vagy amikor
valamelyik betegéhez siet – hiszen ez is épúgy megtörténhetett volna –
nem, igazán nem lehet kötelessége ilyen otromba diákcsínyekre reagálni.
Ha most pédául az a dániai fiatalember kerülne a szeme elé, akivel
Albertina… de nem, hát mi is jut eszébe? Nos – mégis csak éppen olyan,
mintha a szeretője lett volna. Még rosszabb. Igen, bárcsak a szeme elé
kerülne. Ó, az volna az igazi élvezet, ha valahol egy erdei tisztáson
szemben állhatna vele és a pisztolya csövét nekiirányíthatná a síma,
szőkehajú homlokának.
Hirtelen észrevette, hogy már túlment a célján és egy szűk uccába
került, ahol csak néhány kopott uccalány kóborolt éjszakai
férfivadászaton. Kísérteties ez, gondolta a férfi. És emlékezetében a
kéksapkás diákok is hirtelen kísértetiesnek tűntek föl, épúgy, mint
Marianne, meg a vőlegénye, a bácsi, a néni, akiket most képzeletében
összefogva sorbaállított az öreg udvari tanácsos halotti ágya mellé.
Még Albertina is, akit most tisztán látott gondolatban, amint mélyen
alszik, karját a nyaka alá fektetve – még a kislánya is, aki már
összegubózva pihen a kis fehér rézágyacskában; még a pirosarcú nevelőnő
is, bal arcán az anyajeggyel, – mind-mind kísértetieseknek tűntek fel
előtte. És ebben az érzésben, bár kissé megborzongva tőle, volt mégis
valami megnyugtató, mert úgy érezte, hogy ez feloldja őt minden
felelősség, sőt minden emberi kapcsolat alól.
Az egyik kószáló lány megszólította, hogy menjen vele. Csinos, nagyon
sápadt, kifestett szájú és még egészen fiatal teremtés volt. Hallotta a
háta mögött a lány lépteit, majd nemsokára a hangját is: „Nem gyönnél
velem, szép doktor?“
A férfi önkénytelenül hátrafordult.
– Honnan ismersz engem? – kérdezte.
– Nem ismerem én – felelte a lány –, de ebben a kerületben mindenki
doktor.
Gimnazista évei óta nem volt dolga ilyenfajta nővel. Vajjon gyermekkora
tért-e vissza, hogy most vonzotta ez a teremtés? Eszébe jutott egyik
futólagos ismerőse, egy elegáns fiatalember, akiről az a hír járta, hogy
mesébe illő szerencséje van a nőknél és akivel még mint diák egyszer bál
után egy mulatóban üldögélt, aztán, mikor az üzletszerű női vendégek
egyikével eltávozott, Fridolin kérdő pillantására ezt felelte:
– Még mindig ez a legkényelmesebb; – és nem is a legrosszabbak.
– Hogy hívnak? – kérdezte Fridolin.
– Na, hát hogy hívhatnak engem? Természetesen Micinek.
Már meg is fordította a kulcsot a kapuban, belépett és várt Fridolinra,
hogy kövesse.
– Siess! – mondta, amikor a férfi tétovázott. Egyszerre csak ott állott
a lány mellett; a kapu becsapódott mögötte; a lány bezárta a kaput,
meggyujtott egy viaszgyertyát és világította az utat a férfi előtt. –
Megőrültem én? – kérdezte Fridolin.
A szobában petróleumlámpa égett. A lány feljebb csavarta az égő belet:
egész otthonos, csinosan berendezett szoba volt és mindenesetre sokkal
kellemesebb illat terjengett benne, mint például a Marianne lakásában.
Persze – itt nem feküdt semmiféle öreg ember hónapokig betegen… A lány
rámosolygott és tolakodás nélkül közeledett Fridolinhoz, aki azonban
szelíden elhárította. Akkor hellyel kínálta meg a hintaszékben, amelyben
a férfi kényelmesen el is helyezkedett.
– Bizonyára nagyon kifáradt vagy – mondta a lány. Fridolin bólintott. És
a lány, miközben sietség nélkül vetköződött, ezt mondta:
– Persze, persze, az ilyen embernek mennyi rengeteg dolga is van egész
nap. Akkor már a magamfajtának mégis csak könnyebb!
Fridolin észrevette, hogy a lány ajka nincs kifestve, hanem természetes
piros színe van és ezzel kapcsolatban bókot mondott neki.
– Mi a csodának festeném ki magam? – kérdezte a lány. – Már mit
gondolsz, hány éves vagyok?
– Húsz? – találgatta Fridolin.
– Tizenhét – mondta a lány és az ölébe ült. A nyakát átfogta a karjával,
mint egy gyermek.
Kinek jutna eszébe ezen a világon, gondolta a férfi, hogy én most itt
vagyok ebben a szobában? Hát én magam egy órája, vagy csak tíz perce is
lehetségesnek tartottam volna ezt? És – miért? Miért vagyok itt? A lány
ajkával az övét kereste, Fridolin azonban visszahúzódott tőle; a lány
hosszasan, kissé szomorúan nézett rá, aztán lecsúszott az öléből. A
férfinak csaknem rosszul esett a mozdulat, olyan sok vígasztaló
gyöngédséget érzett az ölelésében.
A lány kezébe vett egy háziruhát, amely a vetett ágy szélén hevert;
belébujt és karját keresztbefonta a mellén, úgyhogy most az egész
alakját ruha takarta.
– Így jó lesz? – kérdezte minden gúny nélkül, sőt szinte félénken,
mintha nagyon igyekeznék eltalálni a férfi akaratát. Fridolin alig
tudott felelni.
– Eltaláltad – mondta végül –, valóban nagyon fáradt vagyok és most
nagyon kellemesnek találom, hogy itt üldögéljek a hintaszékben és
pusztán csak hallgassam, amit beszélsz. Olyan kedves, lágy hangod van.
Beszélj csak, mesélj csak valamit.
A lány az ágyon ült és megrázta a fejét.
– Az az egész, hogy félsz – mondta halkan, majd maga elé, alig
hallhatóan: – Kár!
A bankjegyeket, amelyeket a férfi adni akart neki, olyan
határozottsággal utasította vissza, hogy az nem is erőltethette tovább.
Magára kapott egy vékony kék gyapjúsálat, gyertyát gyujtott és
megvilágította az utat a férfinak; lekísérte és kinyitotta neki a kaput.
– Ma már itthon maradok – mondta.
A férfi megfogta a kezét és önkénytelenül kezet csókolt neki. A lány
csodálkozva, szinte ijedten nézett fel rá, aztán zavartan és boldogan
nevetett.
– Mintha valami kisasszony vónék – mondta.
A kapu becsapódott mögötte és Fridolin gyors pillantással emlékezetébe
véste a házszámot, hogy másnap bort és édességeket küldhessen a szegény,
kedves kis teremtésnek.
4.
Odakünn ezalatt még valamivel melegebbre fordult az idő. A langyos szél
besodorta a szűk uccába a nedves rétek és a távoli hegyek tavaszi
illatát. Hát most hová? – gondolta Fridolin, mintha nem is az lett volna
a legtermészetesebb, hogy végre hazamenjen és lefeküdjön aludni. De nem
tudta erre elhatározni magát Milyen hontalannak, milyen kitaszítottnak
tünt fel önmaga előtt az Alemannokkal való visszataszító találkozása
óta… Vagy Marianne vallomása óta?… Nem, még régebben – az Albertinával
folytatott esti beszélgetés óta egyre jobban eltávolodott eddigi élete
megszokott keretétől valami más, távoli, idegen világ felé.
Keresztül-kasul kóborolt az éjszakai uccákon, hagyta, hogy a könnyű,
meleg szél símogassa a homlokát, míg végül elhatározott léptekkel,
mintha valami régóta keresett célhoz ért volna, belépett egy másodrendű
kávéházba, amelynek régimódian barátságos, nem túlságosan tágas és
mérsékelten megvilágított helyiségében e kései órán már csak igen
kevesen voltak.
Az egyik sarokban három úr kártyázott; a pincér, aki addig a játékot
figyelte, lesegítette Fridolinról a bundát, felvette a rendelést és
illusztrált lapokat és néhány esti ujságot tett eléje az asztalra.
Fridolin valami kötelezettségfélét érzett és gyorsan lapozni kezdett az
ujságokban. Itt is, ott is megfogta egy-egy hír a pillantását.
Konstantinápolyban a kisázsiai vasútépítés ügyében konferencia volt,
amelyen Lord _Crawford_ is résztvett. A _Benies és Weingruber_ cég
fizetésképtelenséget jelentett. Ma este hering-falatozás a
Sophie-teremben. Egy fiatal leány, B. Mária, lakik Schönbrunner
Hauptstrasse 28., szublimáttal megmérgezte magát. – Mindezek a tények, a
közömbösek és a szomorúak egyaránt, a maguk száraz hétköznapiságával
valahogy kijózanítóan és megnyugtatóan hatottak Fridolinra. B. Máriát, a
fiatal leányt, sajnálta; szublimát, milyen ostobaság. Ebben a percben,
amikor kényelmesen üldögél a kávéházban, és mialatt Albertina nyaka köré
kulcsolt kezekkel nyugodtan alszik, és miközben az udvari tanácsos már
túljutott minden földi szenvedésen, B. Mária, lakik Schönbrunner
Hauptstrasse 28., irtózatos kínok közt fetreng.
Felpillantott az ujságból. Ekkor vette észre, hogy az egyik szomszédos
asztaltól egy szempár szegeződik rá. Lehetséges volna? _Nachtigall_ –?
Amaz már megismerte őt, örvendezve nyujtotta feléje mindkét kezét és
odajött Fridolinhoz; magas, meglehetős vállas, csaknem esetlen, de még
fiatal férfi volt, hosszú, kissé göndörfürtű, őszülő szőke hajjal és
szőke, lengyel módra lefelé csüngő bajusszal. Nyitott szürke felöltő
volt rajta, ez alatt kissé pecsétes frakk, gyűrött ingmell három hamis
brilliánsgombbal, harmónikásra izzadt gallér és lobogó fehér
selyemnyakkendő. Szemhéjai vörösek voltak, mint aki sokat éjszakázik, de
a szeme vidáman, kékesen csillogott.
– Hát te Bécsben vagy, Nachtigall? – kiáltotta Fridolin.
– Te nem tudod? – mondta Nachtigall lágy, lengyeles kiejtéssel, amelynek
volt egy kis zsidós mellékzamata. – Hogy-hogy, nem tudod? Hiszen éppen
elég híres vagyok. – Hangosan és jóindulatúan felnevetett és leült
Fridolinnal szemközt…
– Hogyan? – kérdezte Fridolin. – Talán titokban sebésztanár lettél?
Nachtigall még hangosabban nevetett:
– Nem hallottál mostan engemet? Éppen most?
– Hogyan hallhattalak volna? – Ahá, igen! – És Fridolin csak most ébredt
tudatára, hogy miközben belépett, de már előbb is, amikor a kávéházhoz
közeledett, valamilyen pincehelyiségből felcsendülő zongorahangokat
hallott. – Hát te voltál? – kiáltott fel.
– Ki lett volna más? – nevetett Nachtigall.
Fridolin bólintott. Természetes, – ez a sajátságos, energikus leütés,
ezek a különös, kissé önkényes, de mégis jóhangzású harmóniák a
balkézzel, ezek mingyárt ismerősnek tüntek előtte.
– Szóval, egészen erre adtad magadat? – mondta.
Még emlékezett rá, hogy Nachtigall az orvosi tanulmányokat a hétéves
késedelemmel letett második sikeres élettani szigorlat után teljesen
abbahagyta. De még ezután is elég hosszú ideig forgolódott a kórházban,
boncteremben, laboratóriumokban és előadótermekben, ahol szőke
művészfejével, mindig gyűrött gallérjával, lobogó és egykor fehér
nyakkendőjével, feltünő és jó értelemben népszerű, sőt mondhatni kedvelt
jelenség volt nemcsak a kollégák, hanem egyes professzorok előtt is.
Mint egy lengyel fészekből való zsidó pálinkamérő fia jött annak idején
otthonról Bécsbe, hogy az orvosi tudományt elsajátítsa. A szűkös szülői
támogatás kezdettől fogva alig jöhetett számításba, de nemsokára
teljesen meg is szünt, ami nem gátolta őt abban, hogy továbbra is el ne
járjon a Riedhofba ahhoz a medikus törzsasztalhoz, amelyhez Fridolin is
hozzátartozott.
A számla kiegyenlítését bizonyos időponttól kezdve mindig egy-egy jómódú
kolléga vállalta magára. Néhanapján ruhákat is ajándékoztak neki, amit ő
épolyan szívesen és minden hamis büszkeség nélkül fogadott.
Már otthon, a kisvárosban is megtanulta a zongorajáték alapelemeit egy
odavetődött zongoristától és Bécsben, mint medikus, egyszersmind a
konzervatóriumba is járt, ahol állítólag sokat ígérő
zongoristatehetségnek tartották. De itt sem bizonyult elég komolynak és
szorgalmasnak ahhoz, hogy rendszeresen tovább képezze magát és nemsokára
már ott tartott, hogy megelégedett az ismerősök körében aratott zenei
sikerekkel, vagy helyesebben azzal az élvezettel, amelyet
zongorajátékával nekik szerzett. Egyideig egy külvárosi tánciskolában
működött, mint zongorakísérő. Egyetemi kollégái és törzsasztaltársai
megpróbálkoztak vele, hogy hasonló minőségben bejuttassák jobb
családokhoz, de ilyen alkalmakkor mindig csak azt játszotta, amihez
éppen kedve volt és csak addig játszott, amíg neki jólesett, ezenfelül a
fiatal hölgyekkel olyan társalgásba elegyedett, amely éppenséggel nem
volt ártatlannak nevezhető és mindezek betetőzéséül többet ivott, mint
amennyit elbírt.
Egyszer egy bankigazgató házában kellett a tánczenét szolgáltatnia. Már
éjfél előtt zavarba hozta az előtte ellibbenő fiatal lányokat
bizalmaskodó és kétértelmű megjegyzéseivel, a hozzájuk tartozó férfiak
között pedig megbotránkozást keltett; erre az jutott eszébe, hogy
belekezdett egy durva kánkánba és öblös basszushangján kétértelmű kuplét
énekelt melléje. A bankigazgató hevesen tiltakozott. Nachtigall, mint
aki boldog vidámsággal van tele, felkelt a helyéről, átölelte a
direktort, aki fölháborodva prüszkölt és noha maga is zsidó volt,
meglehetős paraszti gorombaságot vágott a zongorista szeme közé, amit
Nachtigall haladéktalanul egy hatalmas pofonnal egyenlített ki, – ami
azután nyilvánvalóan végét jelentette annak, hogy a város „jobb
családjainál“ valaha is karriert csinálhasson. Bizalmas körben általában
tisztességesebben tudott viselkedni, bár néha ilyen alkalommal is
előfordult, hogy reggel felé erőszakkal kellett eltávolítani őt a
helyiségből. Másnap reggel azonban az összes érdekeltek elfelejtették
vagy megbocsátották ezeket az incidenseket.
Kollégái már régen befejezték tanulmányaikat, amikor ő egy szép napon
búcsúvétel nélkül eltünt a városból. Néhány hónapon keresztül még jöttek
tőle üdvözletek levelezőlapon különböző orosz és lengyel városokból, sőt
Fridolin, akit Nachtigall mindig különösképpen szívébe zárt, egy ízben
nemcsak üdvözletet, hanem minden további magyarázat nélkül pénztkérő
levelet kapott, mintegy emlékeztetőül arra, hogy Nachtigall a világon
van. Fridolin azonnal elküldte a kért szerény összeget, anélkül, hogy
valaha is köszönetet vagy bárminő más életjelt kapott volna
Nachtigalltól.
Ebben a percben azonban, éjfél után háromnegyed egykor, nyolc év
elmultával, Nachtigall ragaszkodott hozzá, hogy haladéktalanul jóvátegye
ezt a mulasztását és az utolsó fillérig kifizette a tartozását egy
meglehetősen kopott tárcából, amely egyébként tűrhetően duzzadt volt,
úgy, hogy Fridolin a kiegyenlítést jó lelkiismerettel elfogadhatta…
– Szóval jól megy a sorod – mondta mosolyogva, szinte a maga
megnyugtatására.
– Nem panaszkodhatom – válaszolta Nachtigall. Majd Fridolin vállára téve
a kezét, megkérdezte: De most mondd el, hogy kerülsz ide éjnek idején?
Fridolin azzal magyarázta jelenlétét ebben a késői órában, hogy egy
éjszakai beteglátogatás után még erős vágyat érzett, hogy egy csésze
kávét megigyék; de anélkül, hogy tudta volna, miért teszi: elhallgatta,
hogy páciensét már nem találta életben. Aztán egészen általánosságban
beszélt poliklinikai tevékenységéről és megunt prakszisáról és
megemlítette, hogy megnősült, boldog férj és egy hatéves kis leány apja.