Én nagyon sokakat szerettem,
Én vágytam arra, vágytam erre,
De aki úgy szeretett engem,
Anyám az életet szerette.
Ő úgy szerette, hogy megállott,
Az úton elmaradt, lekésett.
Ő úgy hajolt, hogy összeroskadt
S a porban azt mondotta: élet.
Az életet bámulta folyton
Mint egy menyasszony mindig-ifjan,
Apám szemében kezdte nézni
És nézte aztán arcainkban.
Csak a szívét hallgatta halkan
Mély-kék szemekkel, megbüvölten,
Csak a tűnő időt figyelte
S arcát nem látta a tükörben.
Ő járt, tudott és látva-látott
Fájó ideggel szótlan álmot.
Megszentelt engemet a lelke,
Az ő lelkétől vagyok áldott.
Neki nem volt korán könyezni,
S könyezni nem volt soha késő.
Ha ment az erdőn, ment az úton
Ketten mentek: az élet és ő.
Sírt és dalolt bús mátkaságán,
Bölcsők között sirokra görnyedt.
A képeskönyve volt az élet,
Nem vitt magával soha könyvet.
A fiait csókolta némán,
Halottjait némán temette.
Én nagyon sokakat szerettem,
De ő az életet szerette.