Már tudta, mit a másik tudni nem mert
S érezte, arca boldogan világit
S futott elrejteni szive csodáit
Az égve égö, élő ismeretlent.
Hogy ott, ahol fény sincs és dal se, senki,
Valami koldúsbús sarokba, messze
Fénylő fejét az éjbe betemesse
És elhihesse, hogy még most se sejti.
Ám a szoba kigyúlt a mosolyától
És látta Őt, ki rá se nézett – távol –
De gondolatba megölelte vágyva
És erre ő is áment mondott, áment
S terhes fénynyel szivében ujra átment,
Ragyogva ment át a sötét szobába.