»Nézd, istenem, minő magam vagyok,
Mily egyedül e roppant földgolyón.
Úgy járok itt, mint az eltévedett
S sorsom szemétdombján kiáltozom.
Nézd ajkamat, mily hervatag szegény,
Hisz benne senki sem találja sorsát.
Micsoda gúnyfolt üres arcomon
E ragadozó, gazdátlan pirosság.
A végzetek piros pecsétje ez
És értelmetlen disszonancia,
Mely csak beszél és szótlanul eszik
És nem lehet senkit csókolnia.
Kiáltó szájamban pecek feszül,
Szaladó lábamat köti hurok,
Tele vagyok a fájdalom vizével,
Mely szemem résén lassan kicsurog.
Mit ér e kéz, mely álmatlan kotor,
E törzs, amely magába rogy le folyvást,
E megcsúfolt arc hieroglife,
Ha nem találja a végső megoldást?
Mit szemeim, a gyönyör gödrei,
Mit a fejem, ez ólmos nehezék,
Ha cipelem émelygő testemet,
Mint szabadult rab régi szégyenét?
Mit ér, mit ér a százszor becstelen, mondd,
Mit a szivem, ha a verése kín?
S csak öntözöm a rosszaság rózsáit,
Bűnöm bimbóit, sajgó sebeim!
Mit ér karom, ha többet nem ölel,
S csak dolgozom vele és áldozok,
Mit érek én, mit az egész világ?…«
Ezt mondta csendesen az átkozott.