Ugy fekszenek, mint a nehéz kövek
Virágok közt, a rekkenő melegben
S szemük üveggömb, derekuk cövek.
Alusznak ők, mint sok-sok ismeretlen
A föld alatt, az édes föld alatt
Feszes, elegáns haptákban, meredten.
De most virágzik mindegyik ajak
És érzik, hogy mindent viola-füst föd,
És csókolják az életet s nyarat.
A ballerinán aranyak, ezüstök,
A bús gavallér vár, sóhajtva vár,
S lila ruhában szundikál a püspök.
Künn a kalászos rónán áll a bál,
Még a csigás homok is várja-várja,
Fényt izzad a föld, táncol a halál.
Ők is kendőzik magukat a bálra,
A nyári bálra s mindenük ragyog,
Körmük violaszin s az ujjuk sárga…
És szörnyü arcuk nézi a napot.