Egy szük, kicsiny botban viszem
A szent tüzet felétek
Én örök ujra bújtó,
Én kormos lámpagyujtó.
Felgyujtom a bús éjet.
A rézkupaknak öblén
Halkan szitál a tört fény,
Ha jő az alkonyat
S alélt kanócok, álmos utcalámpák
Szomjuhozzák piros tüzcsókomat.
Ki sejti, hogy a réz-szitán
Egy vad tűztenger ég benn
S a gyáva pillelángban
Egy lázadó világ van
Bebörtönözve mélyen?
Csak én tudom, ha tüzsugáros
Vörös szemekkel int a város
S rám hull a sűrü köd
És tűzbotommal görbe utcasarkon
Én kormos ember csendben eltünök.
Fejembe szállott a fekete méreg,
Szemembe fürge részegség piheg.
Kávén, dohányon dőzsölök s henyélek,
Mint a komoly, vidám keletiek.
A földi álmok lassan elsuhannak,
Búcsúzva integet felém a fény.
Megyek: vonatja lettem önmagamnak
S lázult erem csak azt kopogja: Én.
Szegény szobám ijesztően kitágul,
Dalok suhannak át a másvilágbul,
A gyertya bordó napként néz reám.
Indul a könyvtár, mint egy büszke gálya,
A padló életemnek szaharája
És egy pohár víz a nagy óceán.