És sokszor megfogom a kezedet,
Akárcsak egy idegenét,
És sokszor a szemedbe meredek
És a szemed egy kút, hideg, setét
És mély.
És sokszor látlak ágyadon,
Ha átkarol a fájdalom,
S mégis márványhideg az arcom,
S mikor te alszol, én nem alszom.
És sokszor átölellek csendesen,
Szivdobbanásaid busan lesem
És mig a tündérek körüldalolnak,
Én megsiratlak, mint egy rég-halottat.
Kezembe veszem kis gyerekcipődet,
Játékaid, poros emlékeid
És kérdelek, nem integetsz nekik?
Nem félsz a percektől, mik zugva jőnek
És elrabolják sűrű hajadat
És gőgősen előrehajtanak?
Sokszor meg mintha koporsó szoritna,
Hüvös szemfedő takar el
És jól tudom, ez az a fej,
Amelyre rájő a halotti sipka.
És mégis itt vagy. Most szólok veled,
Fogom kezedet és olyan meleg.
Mondd hogy lehet, hogy lázadozva végre
Lebuksz a ravatal vak szőnyegére
És bús leszel, szomorú-halovány
Az éjszaka fekete vánkosán?
Ó hogy lehet, ó hogy lehet
Hogy egyszer lehunyod a szemedet
S örökre úgy maradsz?
Nem értelek.