Amíg a mai ipar és kereskedelem kialakult, sok ezer évi
fejlődésen kellett átmennie. Ennek a hosszú fejlődésnek első
korszaka az az ősrégi idő volt, amikor az ember minden szükséges
holmiját otthon, maga vagy családtagjai segítségével állította
elő. Alacsony műveltségi fokon ez mindenütt így volt és ma is így
van azokon a vidékeken, ahol még ismeretlen a művelődés. Nem is
kell régmult időkbe, vagy messzi vad népek közé kalandoznunk,
hogy ezt a családi gazdaságot, legalább félig-meddig, magunk
előtt lássuk. A magyar földön is vannak még sokan, akik a maguk
vagy a szülőik házában is láttak ilyesfélét. Nem egy vidéken a
szántóvető ember egymaga, családja segítségével építi a házát.
Maga zsindelyezi. Csinál asztalt is, ha kell,--szóval építőmester,
zsindelyező, asztalos egy személyben és ellátja, megteremti
egymaga az egyéb házi szükségletek jórészét is. De vannak sokan
olyanok is, akik jól emlékszenek még rá, hogy a vásznat otthon
szőtték, a szerszámokat otthon készítették és bizony nagyon ritka
dolog volt, ha valamit vásárolni kellett.
Igy volt ez hajdanán mindenütt, de még sokkal nagyobb mértékben,
már azért is, mert akkor bizony még sokkal kevesebb fajta dolog
kellett az embereknek, mint ma, ha még olyan eldugott hegyi
falvakban laknak is. Meg aztán akkor nem vásároltak, ha kellett
valami, amit nem tudtak maguk megcsinálni, hanem cseréltek. Csere
útján pedig nehezebb volt egyhez-máshoz hozzájutni, mint pénzzel
vásárolni, mert a pénz csak később kezdett szerepelni az emberek
között.
Amint kifejlődött a közlekedés, egymástól messze lakó emberek és
népek is összejöttek egymással. Ha megismerték egymás dolgait és
ha jóknak találták azokat, akkor rajta voltak, hogy maguknak is
legyen olyan holmijuk.
Hogy lehetett azonban ezt elérni? Attól az időtől még messze
voltak, amikor a mesterember elkészít valamit azért, hogy eladja.
Aki amit készített, azt saját magának készítette. A gazdag
emberek pedig rabszolgákat vásároltak és azokkal dolgoztattak.
Igy tehát, ha valakinek az volt a kívánsága, hogy bizonyos
fajtájú munka a rendelkezésére álljon, olyan rabszolgát vásárolt,
aki értett ahhoz a munkához, vagy rákényszerítette, hogy a kívánt
munkát--úgy ahogy--előállítsa. Igy történt, hogy a régi Rómában
ezerszámra voltak rabszolgák, akiknek iparcikkek készitése volt a
feladatuk. Magyarországon viszont--a letelepedés első
idejében--egy sereg jobbágy feladata az volt, hogy zsindelyeket
készitsen, másik csoport jobbágy szövéssel, famunkával vagy
fegyverkovácsolással foglalkozott. Az ilyen jobbágy eltartásáról
azután természetesen a gazdája gondoskodott, úgy hogy teljesen a
mesterségének élhetett.
[Illustration: A műveletlen népek kézimunkája mutatja, milyen
eszközökkel dolgoztak az emberek az ősi időkben. Az ausztráliai
szigetlakók még ma is a nyiluk segítségével fúrják, lyukasztják a
deszkalapot.]
[Illustration: A kunyhóborításra való faháncs hasítása a mai
félvad népeknél.]
[Illustration: A háncs elválasztása a fatörzstől]
[Illustration: A lehántott fakéreg puhitása]
Nyilvánvaló azonban, hogy nagyon kevés olyan cikk volt, amiből
állandóan és annyi kellett volna, amennyit a rabszolga vagy
jobbágy mindennapi munkájával folytonosan előállított. A
rabszolga vagy a jobbágy munkája így hiábavalóvá lett volna, ha a
gazdája nem segített volna ezen úgy, hogy a rabszolgát olyan
gazdának adta bérbe, akinek a rabszolga munkájára éppen szüksége
volt. A gazda tehát bérbeadta rabszolgáját az illetőknek, hogy
dolgoztassanak azok vele. Megtörténhetett és megtörtént azonban
az is, hogy az ilyen rabszolga valahogy egy kis tőkét kuporgatott
össze magának és azt felajánlotta gazdájának azzal, hogy
szabadítsa fel őt. Vagyis: nyilatkoztassa ki, hogy lemond
rabszolgája felett való hatalmáról és így ezentúl szabad embernek
kell tekinteni. Az ókor nagy városaiban nagyon sok rabszolga
cselekedett így, akik azután mesterségüket mint szabad emberek
űzték. Igy keletkezett ezeken a helyeken az iparosság, ami azután
később külföldi bevándorlókkal mindinkább elszaporodott.
[Illustration: Föniciai kereskedők szövetet, állatprémet,
elefántcsontot árusítanak
Harmadfélezer évvel ezelőtt a föniciaiak hajóikon ázsiai
hazájukból messze földekre eljártak: terményeket és árúkat
adtak-vettek. Ők voltak az óvilág rabszolgakereskedői, de viszont
Egyiptom és Babilónia műveltségét is ők hozták Európába.]
A római birodalom helyén későbbi időkben különálló országok
keletkeztek. Mindezek az országok földmívelőkkel népesedtek be,
kifejlődött bennök lassanként a földesuraság és a jobbágyság. És
ahogyan azelőtt a különleges árúkat elkészítő rabszolgát
bérbeadta a gazdája másoknak, akiknek szintén szükségük volt erre
vagy arra a cikkre, ugyanolyan formán történt néha ezidőben a
jobbágyokkal. A földesurak természetesen inkább a kész munkát
adták át, mint magát a jobbágyot.
[Illustration: Kikötő a régi Egyiptomban
Fém, fa, illatszer és fűszer kevés volt Egyiptomban. Ezeket az
anyagokat a föniciaiaktól, araboktól, görögöktől vették és
hajókon szállították haza.]
Mint egykor az iparűző rabszolgák, úgy a kézműves jobbágyok is
azon igyekeztek, hogy egy kis tőkét kuporgassanak össze maguknak.
Ezzel a pénzzel megválthatták magukat gazdájuk hatalma alól és
azontúl a faluban csak saját maguk hasznára dolgoztak. Ha valahol
szükség volt a munkájukra: elmentek oda, elvégezték és azalatt
kaptak--bér fejében--ellátást és esetleg pénzt, vagy inkább
búzát, vagy egyebet.
Az ilyen kézműves természetesen nemcsak a saját falujában ment el
dolgozni, hanem elment a szomszédba is, bebarangolta néha az
egész országot. A családja azonban otthon volt és ugyanott volt
egy kis földje is, visszatért hát mindig a maga régi falujába.
Így tett az apa, így tett a fiú is, aki kitanulta apja mesterségét.
Közben azonban haladt az idő. Az emberek művelődtek, újabb és
újabb ismereteket szereztek. Szebb és jobb dolgokat szerettek
meg. Hogy jutottak mindehhez? Külföldi kereskedők jöttek,
külföldi portékákkal. Vagy külföldi mesteremberek telepedtek le
valamelyik közeli városban. A vándorló csizmadia unokájának, ha
azt akarta, hogy tessék a munkája: már ezektől kellett mestersége
tökéletesítését eltanulnia. Bőrt se használhatott már akármilyet:
jobb fajtát, szebbet, jól kikészítettet pedig csak a városban
kapott. Minthogy pedig, az akkori közlekedési viszonyok között, a
városba menni aránylag kis távolságról is nagy dolog volt (ami ma
egy-két óra a vonaton, az akkor napokig tartott, ha ugyan jó volt
az út, azonkívül sok volt a rabló), sokkal egyszerűbbé vált az
iparosra nézve, ha a városba költözködött.
Ezek a városok--Európa mai nagy városai--jórészt még a rómaiak
idejéből maradtak vissza. A római hadsereg annak idején,
folytonos előrenyomulása közben, azokon a helyeken, amelyek hadi
szempontból fontosak voltak (utak kereszteződésénél, folyók
gázlóinál, termékeny vidékekhez vezető hágóknál vagy völgyeknél,
stb.), állandó jellegű, erős katonai tábort ütött, ahol állandó
helyőrség maradt vissza. A hadseregek nyomán mindig ott jártak az
iparosok és kereskedők, és mert ezeknek is kellett valahol tanyát
ütniök: rendesen ezek körül a táborok körül, annak közvetlen
közelében helyezkedtek el. A benszülött lakosság azután
természetesen mind nagyobb tömegekben kereste fel ezeket a
helyeket. Részben hogy vegyen, részben hogy eladjon. A jó vásár
hírére rómaiak is mind többen jöttek ezekre a helyekre.
Lassanként a sátorok helyett faházak, a faházak helyett kőházak
épültek, az egészet falakkal vették körül, hogy váratlan támadás
ne érhesse a lakósokat. Igy születtek a római városok. Ilyen volt
többek között a mai Mainz, Köln, Páris és a mai Wien (Bécs) is,
amelynek eredeti neve Vindobona volt. Ilyen volt Akvinkum is a
mai Óbuda határában, azonkívül sok más város.
[Illustration: Pénzváltó bolt Németországban, 1539-ben
A 400 év előtt való időkben arany és ezüst volt a pénzek anyaga.
Sokléle pénz volt forgalomban: azért nyiltak meg a pénzváltó
boltok, amelyeket az asztalaik német nevéről »bank« néven
ismertek.]
Ezek a városok voltak azok, amelyeket azután a népvándorlás
viharai javarészt tönkretettek és az enyészet szélére juttattak.
Mégsem pusztultak azonban el teljesen és tökéletesen. Mint hamu
alatt a tűz, úgy pislákolt bennük az élet. És mert a városok,
többnyire még a római időkből, püspöki székhelyek voltak, vagy
legalább is volt kőből épített templomuk és mert voltak még ép
házaik is és főleg, mert volt fal-kerítésük, ha esetleg rossz
állapotban is: amint egy kicsit rendeződtek a viszonyok, éledezni
kezdtek. A lakosság maga ugyan még teljesen földmívelő volt és
nem jött a városokba. De az egyes birodalmak, országok,
fejedelemségek, hercegségek, grófságok urai, az érsekek,
püspökök, apátok: egy-egy ily városban ütötték fel udvartartásukat.
Itt fogadták a hozzájuk fordulókat, itt intézkedtek az állami és
vallási ügyekben, itt tartották seregeik javát személyes
rendelkezésükre.
[Illustration: Vásározó németországi földmívesek
Ez a régi kép (--az 1512-ik évben rajzolta a nagyhírű Dűrer
Albert--) azokat a földmíveseket mutatja, akik a terményeik
fölöslegét piacra vitték, hogy az árából iparcikkeket vehessenek.
Lassanként kifejlődött az a szokás, hogy az aratási idő után
bizonyos városokban egy-két napra összegyűltek az iparosok és
kereskedők, akik a vásárló földmivesek számára kirakták árúikat.
Ezek a napok később állandósultak és ezeken tartották évenként a
nagy vásárokat.]
[Illustration: Utcára nyíló régi francia bolt]
Igy már saját környezetük is nem csekély számú volt, de ez, mint
a mágnes a vasat, mind több és több embert vont a városba.
A fejedelmi udvarokhoz nemcsak ügyes-bajos alattvalók fordultak
igazságot keresni, jöttek szerencselovagok is, akik boldogulásukat
remélték, jöttek vitézek is, akik kardjukat ajánlották fel, jöttek
apácák és szerzetesek, akik a gyermekek oktatására vállalkoztak.
Ebből a tarka, forrongó és pezsdülni kezdő életből már nem
hiányozhatott a kereskedő, aki messzi külföldről hozta árúját és
nem hiányozhatott az iparos, aki ott készítette az egyszerűbb és
közönségesebb cikkeket.
Igy indultak ismét fejlődésnek a régi városok, és mint egykoron
ezek a római táborhelyekből, úgy alakult sok új város az alkalmas
helyeken fekvő vár körül. Innét a magyar »város« szó is: olyan
hely, amelyet vár védelmez.
A városok iparos és kereskedő lakósai hamarosan jó módba
jutottak, tehetősek lettek. Az uralkodók, fejedelmek látták ezt
és mivel azt remélhették, hogy az iparos és kereskedő népesség
bőségesen fog adózni: rajta voltak, hogy az ipart és a
kereskedelmet minél jobban előmozdítsák és hogy iparosok és
kereskedők minél nagyobb számban legyenek városaikban.
[Illustration: Kopány vára alatt pihenő török kereskedők
A törökvilág idején (a 16-ik és 17-ik században) sok török
kereskedő élt hazánkban. A maguk árúit és terményeit nemcsak
magyar földre hozták el, hanem Ausztriát és a mai Németországot
is bejárták. A külső országokban szerzett pénzen árúkat vettek és
elárasztották velük hazánkat.]
Igyekeztek tehát minél több iparost és kereskedőt a külföldről
országaikba, városaikba behívni és azokat ott letelepíteni.
Minthogy azonban ebben a korban sehol sincs annyi iparos, hogy a
másiktól ne tudott volna megélni: mindenféle nagy előnyöket adtak
nekik, annál is inkább, mert a bevándorlók mindig csoportosan
jöttek, vagy legalább is a már régebben bevándorolt saját
fajtájukhoz csatlakoztak. Teljes szabadságot biztosítottak nekik
az uralkodók és így alakult ki a nemes és a jobbágy mellett a
szabad polgárok rendje, akik közvetlenül a király vagy a
fejedelem alá tartoztak, csak annak fizettek adót és semmi közük
sem volt a földesúrhoz. Megengedték nekik, hogy régi törvényeik
legyenek érvényesek közöttük, vagyis, ha Olaszországból jöttek:
az olasz, ha Franciaországból jöttek: a francia törvény, vagyis
aki milyen országból jött, az ott érvényben állott törvény alá
tartozott, mert ez biztosította a számukra üzletkötéseiknél azt a
megszokott biztosságot, amiben otthon is részük volt. Minthogy
azonban a törvényeiket csak ők ismerték: tehát maguk közül
választottak vezetőt, aki az ő ügyes-bajos dolgaikat
intézte,--ebből lett a polgármester. Maguk közül választottak
tanácsot, amely ítélkezett a különféle pörökben,--ebből alakult
ki az esküdtszék. Mindezekben a dolgaikban pedig, ha az elöljárók
ítéletével nem voltak megelégedve, akkor az uralkodóhoz és pedig
csakis ahhoz, vagy helyetteséhez fellebbezhettek.
Igy tehát a városok teljesen a maguk urai lettek, mentesek a
földesúri beavatkozástól, közvetlenül és egyedül az uralkodók alá
tartoztak.
Az ország nagy eseményei közé tartoztak az egyes városokban
tartott vásárok és rövidesen arról győződtek meg, hogy a vásáron
több és jobb szerezhető békességgel, mint amennyi a harcok
gyilkos veszedelmei között szerezhető, de elveszhető is volt. Az
évszázados fejlődés után ipar és kereskedelem lassanként nyugodt,
általános forgalmat biztosító szükséggé válik, intézménnyé lesz
és termelő, értékesíthető munkára szorítja a művelődő
emberiséget.