Az egyik komárommegyei jótékony egyesület megbizottai kiszállottak egy
kis magyar faluban, hogy a sebesülteknek párnát, a harcolóknak meleg
ruhát gyüjtsenek. Mindenki adott valamit, ha mást nem, egy csíkos
párnát. Mikor összeszedték az adományokat, odaállt a bizottság elé a
falu legszegényebb asszonya:
– Tekintetes uraim, én most nem adhatok semmit, de ha egy hét múlva erre
járnak, nekem is lenne egy párnára való tollam.
– Ugyan honnan venné azt maga, Csordásné lelkem? – sápítozott a falu
szája.
– Ne törődjön maga azzal, – mondta az öregasszony.
Mikor egy hét múlva arra járt a bizottság, – megvolt a párnára való
toll.
A csoda úgy történt, hogy a koldusasszony kora hajnalokban kiment az
őszi tarlókra és késő estig szedegette a finom pihét, amit a falusi
libák elhullajtottak.
Mindegyik pihéért külön kellett lehajolni agg derekával, – van-e ennél
szebb párna a világon?