Volt Pancsován egy beteg asszony. Szép, fiatal, elkényeztetett, de olyan
beteg, hogy maga sem tudta megmondani a baját. Ahány doktor volt, az
mind megvizsgálta, kereste a baj okát.
Közben a baj annyira súlyosodott, hogy a beteg már föl sem tudott kelni
az ágyból.
Két egész hét telt el így. Enni sem akart, erővel préseltek bele néha
egy kanál levest, lefogyott, az arca megnyúlt.
– Alighanem lábidegsorvadás lesz! – vélte egyik orvos és a szép asszony
kapva-kapott a szón.
– Lábidegsorvadás, bizonyára az. Nem is érzem, hogy lábam van.
Azután elkövetkezett a nevezetes pancsovai ijedelem. Átröpült a városba
néhány rossz ágyúgolyó s a nyúlszívűek holtra váltak rémületükben.
Az első ágyúszóra pedig a bájos beteg úgy ugrott ki az ágyból, mintha –
ágyúból lőtték volna ki. Villámgyorsan kapkodta magára a legszebbik
ruháját, még a fűzőről is elfeledkezett s úgy futott gyönge, sorvadásos
lábával, hogy meg sem állt a vasuti állomásig.
A betegségről azóta ő maga hallani sem akar.