A liftesleány (tudniillik a házmesterünk csitri leánya, aki az apját a
liftkezelésben helyettesíti) olyan kómikus, szinte bolondosan jókedvű
arccal fogta a lift zsinórját, hogy mindjárt észrevettem: valami
mondanivalója volna, ami kikívánkozik belőle. Akkor voltak ugyanis a
mozgósítás első napjai, – a nagy világdráma bevezetői.
– No, mi ujság? – kérdeztem tőle.
– Az az ujság, – felelte ő vidám mohósággal, – hogy berukkolt a kis
fodrászsegéd.
– Miféle fodrász?
– Aki itt volt szemben, a fodrászműhelyben. De kérem, milyen furi
katonaruhában! Olyan kicsi, mint a cinkatona; halálra neveti magát az
ember láttára.
És nevetett a szeme, a szája meg az egész karcsú teste.
… Néhány nap múltán, hogy ismét fölszállított a liften, ő maga kezdte,
megint kicsorduló, de kissé izgatott jókedvvel, míg szeme furcsán
sziporkázott.
– Van már megint ujság.
– Mi?
– Elment a kis fodrász.
– A háborúba?
– Oda. Láttam, mikor mentek. Ő volt a legkisebb az egész ezredben, de
neki volt a leghosszabb pántlikája és a legtöbb virág a sipkáján. És
hogy fújta a nótát! Pedig alig látszott ki a többi közül… Nevetett
mindenki a Rákóczi-úton, aki látta.
A liftesleány is sokat mulathatott ott a Rákóczi-úton, a háborúba vonuló
babszemjankó-vitézen, mert most is nevetett a szeme, a szája és szinte
belerázkódott a jókedvbe a karcsú teste.
… Nemrég nagyon csöndesen, szótlanul fogta a liftesleány a zsinórt,
mikor fölfelé siklott velünk a lift. Komoly volt és mélázó.
– Mi ujság? – kérdeztem szokás szerint.
– Az az ujság, – felelte ő halkan, – hogy elesett a kis fodrász.
– Csak nem?
– Beszéltem a káplárjával, akit most hoztak föl sebesülten. Golyó ment
át rajta, – vége volt. Olyan kicsi volt, olyan kicsi… és mégis eltalálta
a golyó…
Elfordult és kinézett a liftajtó ablakán a futamló lépcsőfokokra. Nem
láttam az arcát, nem hallottam egyetlen hangját, mégis tudtam, hogy sír
a szeme, a torka és az egész karcsú teste.