Idő: öt és fél hat között, amikor a reggelt Pesten még hajnalnak
tisztelik: Szin: egy közuti villamos kocsi belseje. Szereplők: koránkelő
emberek. A túlnyomó többség: kosaras, batyus parasztasszony, egypár
úriember, aki a vasuti állomáshoz igyekszik és egy villogó szemű, igen
elevenképü baka, akinek föl van kötve a balkarja. A vitéz három batyus
asszonnyal ül egy rekeszben és igen hangosan viszi a szót.
– Én – mondja keményen és vidáman – nem bánom, hogy sebet kaptam. Egy
azér nem bánom, mert kilenc muszkának az életibe került ez a kis lyuk
itt a karomon; más meg azér, mert nekem igen érdemes volt szenvednem.
Gyönyörü nagy házat foglaltam el magamnak Muszkaországban. Öt szoba van
benne, még a konyha is padlós. Nagy porta, nagy istálló, tele jószággal.
Egy asszony nagy megilletődéssel vág közbe:
– Hát ez most már mind a magáé, lelkem?
A vitéz fölényesen mosolyog:
– Hát kié lenne? Én foglaltam el! Aki eddig a gazdája volt, az most már
az én cselédem. Ráírtam a kapura a nevemet, aki le merné törülni onnan,
az a halál fia. Az ott marad, amíg én vissza nem megyek, oszt be nem
ülök a házamba.
… A kofák áhítatosan és kissé irigyen néznek a hódítóra.